A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc sorozata: Reinhold Schneider - A nihilizmustól a krisztusi hitig

Az ötvenéves Reinhold Schneider (1903-1958), aki a tragédiákkal terhes XX. század első felében a küzdelmes hit tanúja volt, így jellemezte magát Önéletrajzában:

„Döntő az emberi személyiség lényege, amelyet nem lehet meghatározni, a személy küldetés, és az z idő, amelyben az író működik. Egy kínai közmondás szerint az ember inkább hasonlít ahhoz a korhoz, amelyben él, mint az apjához. Gyermek- és ifjú éveim Baden-Badenben, ahol 1903-an születtem, lehetővé tették, hogy egy utolsó pillantást vessek még arra a világra és társadalomra, amely 1914-ben süllyedni kezdett; ez volt életem első gyógyíthatatlan törése. Az első letörés, amellyel összetört bennem az iskolában kapott liberális-idealista műveltség és képzés, és amely teljes pesszimizmusba vezetett. Többé nem hagyott el soha a következő letörések előérzete. Küzdenem kellett ellene …Írói munkám nem építmény, de nem is rendszer, hanem út, amely a radikális keresztény éthosznak a világi hatalommal való összeütközésében végződik; ott, ahol megkísérlik, hogy bálvánnyá tegyék a hatalmat.”
Reinhold Schneider német író harminc éven át hirdette írásaiban ezt az éthoszt, miután a pesszimizmus és a nihilizmus örvényéből – hosszú gyötrődés után - sikerült kiemelkednie, és eljutni a keresztény hitre. A nemzeti szocializmus idején a német nép lelkiismerete volt.

Esszéinek és drámáinak két jellegzetes témája: a tragédia é a kereszt volt: a történelem nagy szellemei és a szentek, főleg a misztikusok ihlették. 1956-ban neki ítélték oda a német könyvkiadás békedíját. 1958 húsvétján egy szerencsétlenség következtében halt meg.

Sorozatomban, amikor bemutatok egy-egy konvertita írót, nem teljes életművét ismertetem és méltatom, hanem megtérése mozzanatára irányítom a figyelmet. Most is Schneider megtérését vázolom.

Reinhold Schneider hoteltulajdonos apja protestáns, anyja katolikus volt. Katolikus nevelést nem kapott. Kamasz korában teljes nihilizmust vallotta, öngyilkosságra is gondolt. Spanyol Unamuno) és portugál (Camoëns) írók, meg misztikusok döntő befolyást gyakoroltak világnézetére. Átment a lélek sötét éjszakáján, amelyről a misztikusoknál olvasott. Hitbeli nehézségei részben fiatalkori Isten-képe átértékelésekor, a filozófusok és tudósok ellenvetéseivel szembesülve jelentkeztek. Egyik mestere, a spanyol Kierkegaard, Miguel Unamuno volt. A világháborúk, az emberi szenvedés és a halál megtapasztalása, a létezés tragikuma megjelölte Schneider életművét. Schopenhauer pesszimizmusa, Nietzsche nihilizmusa, a buddhizmus, a modern egzisztencializmus (Sartre abszurd világnézete) befolyása mellett főleg Unamunónak a Tragikus életérzésről és a Kereszténység agóniájáról szóló művei, továbbá, mint említettem, - a spanyol kármelita misztikusok: Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János hatottak életszemléletére.

Unamuno is a hinni akarást hangsúlyozza, amely gyökeres ellentétben áll az ateizmussal. És a pascali gondolatra utal megtérése folyamatát elemezve: „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott… Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden üresség-érzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk…” Unamuno, Journal intime, 24)

Schneider is hasonló gondolatokat jegyzett fel: Pascalt tanulmányozva ráébred, hogy amikor az ész tehetetlen, a szívnek megvannak az érvei. Idézem feljegyzését (Winter in Wien, 216):

„Hitt Pascal? ..Pascal akart hinni. Az értelem nem tudott, de a szív igen.”

Az osztrák író modern istenképe a természettudományokkal való találkozásban, kozmológiában, csillagászatban és fizikában rajzolódik ki előtte. Azon a véleményen volt, hogy a hívő keresztény embernek a világmindenség és élet egészének értelmére kell választ találnia: „Elmulasztjuk az óra követelményét, ha nem látjuk Krisztust az űrök, az idők és az erők előtt, amelyeket felfedezni és, amelyekkel szembenézni történelmi parancsszó…” (E látásmód hasonlít a tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin kozmikus víziójához. De persze a jezsuita tudós szemlélete nem tragikus, mint Schneideré.)

Schneider Istenhez vezető útján a döntő fordulat 1937, vagy 1938 újévjén következett be: „ekkor mentem először húsz év után Potsdamban misére. Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét. (…) Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez.” (Verhüllter Tag, 134.)

Schneider küzdelmes hite „heroikus ellentmondás a tapasztalati világgal szemben, a gyermek bölcsessége, feltétlen ráhagyatkozás a védtelen csónak néma kormányosára a kozmikuséjszakán át vivőúton.” (Der Balkon, 170).

Meg volt győződve arról, hogy az üdvösség útja csak a kereszten át vezethet. Hite nem intellektuálisan bizonyítható, hanem imádkozó hit. Ezt gyakran hangoztatta Dachaura és Auschwitzra, meg a történelemben tapasztalt sok rosszra utalva. Erről szól sokat idézett szonettje:

Csupán az imádkozóknak sikerülhet
a vészes kardot elhárítani,
az ítélő erőket visszatartani
világunk védve szentelt életükkel.

Hiába versenyeznek tetteink az éggel:
mit egyesítenek az ismét meghasad,
vészt és bajt hoz, amit alapítanak
s mit újraalkotunk az elavul egy éjjel.

Rejtőzködik most még az üdvösség,
az önteltség kinn vásári lármát csap
amíg a dómban buzgó imák hangzanak.

Áldás lesz az Úr szavára minden áldozat
s élő víztől csobognak mint rég
a szem nem látta kiszáradt kutak.

(Szabó Ferenc SJ fordítása)