Az irgalmas szamaritánus - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 15.vasárnapra
Jézus az őt próbára
tenni akaró törvénytudónak az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol. Nem
elég ismerni a törvény betűjét, hanem meg kell azt valósítani, az irgalmasság cselekedeteivel
kell tanúságot tenni a felebaráti szeretetről. De ki az én felebarátom? – kérdezi
a törvénytudó. Jézus a példabeszéd elmondása után visszakérdez, megfordítva a másik
kérdését: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére
került? – „Aki irgalmasságot cselekedett vele”, felelte a törvénytudó. Jézus így szólt
hozzá: „menj, és tégy hasonlóképpen!"
Jézus tehát megfordítja a törvénytudó
kérdését: nem az az alapvető kérdés: „Ki az én felebarátom?”, mert nem én vagyok a
középpontban, hanem az, hogy ki az igazi felebarátja a bajbajutott embernek? - Az,
aki irgalmasságot cselekedett vele. A jeruzsálemi templomi kultusztól elszakadt, szektás
szamariaiakhoz tartozó „szamaritánus” példája nemcsak a Jézus korabeli törvénytudóknak,
papoknak és levitáknak szól, hanem a mai klerikusoknak, tanítóknak is. Ha a Mózes
törvényszékében ülő írástudók csak tanítják, de nem teljesítik a parancsolatokat,
ha a szószéken moralizáló pap dörgedelmes szavakkal ostorozza a híveket, de saját
életével nem mutat példát – „vizet prédikál, de bort iszik!” – akkor nem lesz hiteles
szava.
Persze azt lehet mondani: az útjelző tábla akkor is mutatja a helye
utat, ha maga nem mozdul a helyes irányban. A pap által hirdetett igazság - igazság
marad, ha ő maga nem is él szerinte. De közhely, mert a mindennapi tapasztalat tanítja:
a példa, a tanúságtétel nélkül a tanításnak, igehirdetésnek nincs foganatja. Ez vonatkozik
a gyermekeket nevelő szülőkre, tanítókra is. Nem küldöm gyermekeimet a szentmisére,
hanem megyek és magammal viszem őket.
Hála Istennek, vannak napjainkban is
irgalmas szamaritánusok, akik segítik a katasztrófák áldozatait, gondozzák a fogyatékosokat,
öregeket otthon vagy idősek otthonában, kórházakban. A legutóbbi dunai árvíz alkalmával
megindító példáit láttuk a szerető segítségnek, amikor hitvallásokra, világnézetekre,
pártállásokra való tekintet nélkül összefogtak az emberek a fenyegető veszély leküzdésére,
a bajbajutott testvéreik megsegítésére. De ha leszámítjuk is a rendkívüli –bár, sajnos,
gyakori –katasztrófákat, naponta találkozunk utunkon, családunkban, környezetünkben
bajbajutott, szenvedő, magányos, vigasztalásra váró emberekkel, és megmutathatjuk,
hogy hiteles keresztények vagyunk.
A szeretet minőségét nem felekezeti,
világnézeti szempontok szerint mérjük le. Az viszont igaz, hogy a Jézushoz tatozás,
a szeretet Szentlelke ösztönzést és kegyelmi segítséget ad az áldozatvállaláshoz is.
Mert általában önzők vagyunk, magunkat helyezzük a középpontba („Ki az én felebarátom?”),
és minden döntésünket, tettünket befolyásolja az önérdek és helytelen önszeretet.
Nem elég felismerni a jót, érezni a hívást a jótettre, erő is kell a meglátott jó
megtételére. És ezért kell kérnünk a feltámadt Krisztus Lelkét, hogy, szívünkbe árasztva
a szeretetet, térítsen meg bennünket, hogy kilépjünk önző kisvilágunkból, teremtsen
újjá, hogy Jézus példájára tudjuk szeretni nemcsak testvéreinket, hanem még ellenségeinket
is. Hogy ráébredjünk: „Jónak lenni jó! Jó tenni jó – igazi öröm forrása.”
„Az
apostolt jellemző öröm Jézus szemléléséből táplálkozik: hogyan járt-kelt, hogyan tanított,
hogyan gyógyított, hogyan nézett… A hívő ember szívének ebből a szemlélésből kell
merítenie, és ebben kell választ találnia élete fő kérdéseire,: Jézussal való barátságának
kérdéseire.” (Ferenc pápa, J. M. Bergoglio: Nyitott ész, hívő szív, 13.)