Krisztus követése - Páter Szabó Ferenc elmélkedése az évközi XIII. vasárnapra
A
vasárnapi evangélium Jézus követésének feltételeit jelzi: Jézus maga figyelmezteti
az Őt követni akarókat, hogy hagyjanak el mindent, vagyont, családot, evilági feladatokat,
és szenteljék magukat Isten országa ügyének, amely ország már elérkezett Ővele, és
kibontakozóban van a Benne hívők lelkében, az Őt követők szeretetközösségében.
A
múlt vasárnap Péter vallomása kapcsán arról elmélkedtünk, hogy kicsoda Jézus az apostoloknak
és nekünk, itt és most. Az Isten országát és a megtérést hirdető Jézus követésére
hív. Istenhez megtérni annyi, mint követni Jézust. Dönteni kell mellette vagy ellene:
„Aki nincs velem, ellenem van!” Jézus Isten küldöttje, Felkentje, a megígért Messiás,
az élő Isten Fia, a megtestesült Ige, aki közvetítő Isten és az emberek között. Ő
az Út, aki az isteni Igazságra és az Élet világosságára vezet. „Aki engem követ, nem
jár sötétségben” (Jn 8, 12) – idézi magát Jézust Kempis Tamás a Krisztus követése
elején, amely könyvecske összefoglalja a középkori lelkiséget, és amely később is
a keresztény jámborság egyik legolvasottabb vezetője volt. Emlékezzünk: Pázmány Péter
is magyarra fordította, és így ajánlotta: ”Ezt a könyvet régen minden keresztény nyelvre
lefordították…Én a Biblia után nem olvastam könyvet, melynek előtte ezt nem ítíltem
volna fordításra méltónak…”
Loyolai Szent Ignác is kedvelte és ajánlotta a
lelkigyakorlatozóknak, minden kereszténynek, hiszen az Evangéliumot tükrözi. Bár az
is igaz, hogy bizonyos részleteiben még a középkori zárt szerzetesi élet, a világtól
való menekülés szabályait állítja eszményül Az újkor hajnalán Szent Ignácnál a Krisztus-követés
apostoli elkötelezettséget, küldetést is jelent azok számára, akik meghallják Krisztus
Király hívását, és zászlaja alá szegődnek. A tanítvány, aki lemondott a földi javakról
és a világhoz való rendetlen ragaszkodásról (mert a teremtés jó, csak a bűn világának
kell nemet mondani!), megtanulja, hogy a kereszthordozást is vállalnia kell Jézussal:
„Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen”
(Mt 16, 24). Jézus követése tehát azt is jelenti, hogy fel kell vennünk Vele naponta
keresztünket: lemondani a rendezetlen kívánságokról, a bírvágyról, hírnév kereséséről,
sőt vállalni akár a gyalázatot és az üldöztetéseket is Őérte és az Isten országáért.
Jézus Krisztus a keresztény élet és szentség középpontja, eszményképe nemcsak azok
számára, akik az evangéliumi tanácsok követését, a szerzetesi hivatást vállalják,
hanem minden keresztény számára.
Péter és az apostolok kezdetben nem értik
Jézus szavait, hogy a Messiásnak szenvednie kell, halálra adják, de harmadnapra feltámad.
Mindez csak Jézus feltámadása és a Szentlélek megvilágosító kegyelmével lesz világos.
És az egyháztörténelem tanúsítja, hogy az apostolok, valamint utódaik, püspökök és
világi hívek, főleg az első három században, tömegesen vállalták a vértanúhalált Krisztusért.
De nem kell olyan messzire visszamennünk: gondoljunk a közel fél évszázados kommunista
vallás- és egyházüldözés sok-sok vértanújára, akik zaklatást, internálást, börtönbüntetést,
testi és lelki szenvedéseket viseltek el Jézus Krisztusért. Az ügynökök titkos iratainak
feltárása mellett nem szabad elfeledkezni a hitvallókról és a vértanúkról!
Boldog
II. János Pál „A harmadik évezred közeledtével” kezdetű apostoli levelében (37. pont)
írta: „Az első évezred Egyháza a vértanúk véréből született: a vértanúk vére –
akeresztények magvetése. (…) A második évezred végén az Egyház újra a
vértanúk egyháza lett. A papokat, szerzeteseket és laikusokat ért üldözések a világ
különböző részein vértanúk vérének nagy magvetését végezték. (…) E tanúságtételt
nem szabad elfelejteni. (…) Amennyire csak lehet, az Egyháznak meg kell őriznie
tanúságtételüket…” És a pápa elrendelte: a helyi egyházakban össze kell gyűjteni a
XX. század keresztény vértanúinak aktáit. Hála Istennek, e feladatnak kezdenek eleget
tenni Magyarországon is.