„A Népek Apostolának nevében…” - ötven éve választották pápává VI. Pált

- P. Vértesaljai László SJ jegyzete

1963. június 21-én a milánói bíboros-érseket, Giovanni Battista Montini-t választották meg pápává, aki a Népek Apostola nevét vette fel Péter utódaként: Mindig is nagy tisztelettel élt Pál apostol iránt, akit „Jézus Krisztus első teológusának” nevezett. A pápa szerint „Pál vitte elsőként a világ számára az evangéliumot az egyetemesség igényével, ő volt valamiként a katolikusság prototípusa”. VI. Pál az első pápa, aki repülőgépen utazott, és aki a 17 éves péteri szolgálata alatt meglátogatta mind az öt kontinenst. Tudatában volt emberi gyengeségeinek és Szent Pál szellemében vallotta: „Az Úr az én gyenge vállaimra akarta tenni ezt a feladatot, hogy így mutassa meg az ő hatalmát, szabadságát és jóságát a világ számára”.

VI. Pál, aki egyszerre volt mélyen hagyománytisztelő és megkülönbözetett módon modern, a maga nagy szellemi műveltségével érzékeny volt korának világára. Arra törekedett, hogy az egyház - miközben felkínálja az evangéliumot - meghallja, megértse ezt a világot. Ez a jellemző gondolata az általa jegyzett „Gaudium et Spes” zsinati pasztorális konstitúciónak, mely az egyház és a világ viszonyáról szól. VI. Pál irgalmas szamaritánusként akarta bekötözni e világ sebeit, még akkor is, amikor a nehéz 68-as években a nyugati diáklázadások idején Rómában is mindent megtettek, hogy VI. Pál péteri szolgálatát ellehetetlenítsék. Ma már szinte érthetetlen az akkori lázadás, mely sokszor fizikailag tette lehetetlenné, hogy a zarándokok a Szent Péter térre jussanak. Manapság talán csak a „Cohn Benditek” Magyarország elleni kirohanásaiból érthető az egykori zabolátlan indulat.

Ugyanakkor VI. Pál pápa lelkipásztor is maradt, hiszen magával hozta a hatalmas milánói egyházmegye éléről azt a tapasztalatot, amit Szent Ambrus óta olyan kiváló lelkek folytattak, mint Borromeo Szent Károly és Ildefonso Schuster bíboros a második világháború idején. Ilyen értelemben érdekes módon előképe a mostani Ferenc pápának, hiszen VI. Pál pápa főként római egyházmegyéje plébániáinak látogatása során szabadon prédikált, arra hallgatva, amit a Lélek akart általa mondani. A Zsinatnak az indító János pápa szándéka szerinti szentlelkes lelkületével vitte tovább a megkezdett munkát, fejezte be a zsinatot, majd kezdte el annak fáradságos gyakorlatba ültetését. Méltán tiszteljük őt Isten Szolgájának.

Az Osservatore Romano vatikáni napilap pénteki száma a Montini pápára emlékező írásában közli Joseph Ratzinger bíboros, akkori münchen-freisingi érsek homíliáját, melyet VI. Pál pápa halála után négy nappal, 1978. augusztus 10-én, Urunk színeváltozása ünnepén tartott. A nekrológban olvasható egy érdekes megjegyzés: „Tudjuk, hogy (VI. Pál pápa) hetvenötödik, majd nyolcvanadik születésnapja előtt intenzíven harcolt a visszavonulás gondolatával. El tudjuk képzelni, milyen súlyosnak kell lenni a gondolatnak, hogy többé nem tartozhat saját magához! Hogy többé nincs egy szabad saját pillanata! Hogy az utolsókig menően oda van láncolva saját esendő testével a feladathoz, mely napról napra megköveteli az ember összes erejének teljes és élő bevetését!”. Ezek a prófétai szavak mind beigazolódtak Ratzinger bíboros „Benedek pápasága” alatt és szerintem egy kulcsot adnak a februári prófétai döntésének, vagyis lemondásának mélyebb megértéséhez. Ha igaz a mondás „similis simili gaudet” és hogy ha a hasonló nemcsak a hasonlónak örül, hanem a hasonlót igazán ő érti meg, akkor Ratzinger bíboros, eljövendő pápaként, bizonnyal öntudatlanul, saját sorsát jelölte meg abban a beszédben.

Legyen az Isten áldása a Péter utódok e csodás láncolatán, melynek közepében egy titok áll, Jézus szava, amit egykor Péternek mondott: „..de ha majd megöregszel, kiterjeszted karodat és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod” (Jn 20,18).