Ferenc Pápa beszéde a pápai diplomáciai képviseletek munkatársaihoz

Pénteken délelőtt Ferenc pápa az Apostoli Palota Kelemen termében kihallgatáson fogadta a pápai diplomáciai képviseletek munkatársainak közösségét az Államtitkárság vezetőivel együtt, mintegy 150 személyt.

Tarcisio Bertone bíboros államtitkár mutatta be a pápának a képviseletek vezetőit, majd köszöntő beszédében azt mondta róluk: „Ironikusan a ’pápa szemének és fülének’ hívják őket, de valójában inkább a „pápa szívének” kellene nevezni őket.

Ferenc pápa hozzájuk intézett beszédében személyes szavakkal egészített ki a leírt szöveget. „A ti munkátok fontos munka, de több mint fontos, olyan munka, mely egyházat épít, a részegyházak és az egyetemes egyház között, a püspökök és Róma püspöke között. Ti nem vagytok ügynökök, hanem közvetítők, akik sajátos közvetítéssel közösséget teremtetek. Néhány teológus beszél helyi egyházról. Én nem vagyok teológus – mondta a pápa –, de mondják, hogy a pápai képviseletek és a püspöki konferenciák elnökei teszik a helyi egyházat, ami ugyan nem isteni alapítás, de segít előrevinni az egyház ügyét. Tehát a legfontosabb munkátok a közvetítés, ehhez pedig szükség van ismeretre.

Nem csak a papírok, a szövegek ismeretére és olvasására van szükség – ebből van úgy is elegendő – hanem az emberek egymás közötti ismeretére. Éppen ezért gondolom, hogy a Róma püspöke és a képviselők közötti személyes kapcsolat lényegi fontosságú. Valóban, az Államtitkárság segít mindenben, de a végső ponton szükség van a személyes kapcsolatra. Arra gondoltam, hogy néhány személyesen átgondolt és átimádkozott dolgot osztok meg veletek, elkerülve a pusztán formális szavakat, melyek rosszat tesznek mindenkinek, nektek és nekem is.

Beszédében Ferenc pápa három pontban szólt a pápai diplomáciai testületek sajátos küldetéséről.
Először is szolgálatukat „nomád élethez” hasonlította, ugyanis „három-négy évente a beosztottak - a nunciusok kicsit hosszabb idő után - helyet változtatnak, egyik országból a másikba, egyik egyházból a másikba költöznek, melyek gyakran nagyon eltérnek egymástól”. „Bőrönddel a kezetekben éltek”, és ennek az életnek maga az úton-járás ad értelmet. Ábrahám, az őt hívó Úr szavára hagyatkozva az ígéretre bízta magát, kettős értelemben: Először is feláldozott minden dolgot, elhagyva otthonát, barátait, kapcsolatait és mindent újra kezdett. Másodszor pedig mindig úton volt, ahogyan azt a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete említi a hit nagy példái kapcsán. „Nagy érdem az ilyen élet, mint a tiétek” - mondta a pápa a Szentszék diplomatáinak.

Második pontként a „távolba tekintést” említette. Az ószövetségi atyák „Isten megígért javait” várták, de nektek mi az ígéretetek? – kérdezte a pápa. Az Úr, Ő maga az Ígéret. Ebben a szellemben idézte Montini bíboros, a későbbi VI. Pál szavát 1951-ből: „A pápai képviselő legyen tudatában annak, hogy Krisztust hordozza magával”. A világ javai végül így vagy úgy csalódást okoznak, de az Úrban nem csalatkozunk. A Jézus Krisztussal való családi kapcsolat a pápai képviseletek mindennapi tápláléka, ami a vele való első találkozás emlékezetéből születik, egyszóval: családi kapcsolat Jézus Krisztussal az imádságban, a szentmisében és a szeretet-szolgálatban.

Végül a pápa hármadik gondolatként arra kérte a pápai képviselőket - Henry de Lubac kifejezésével élve – hogy ne engedjenek az „evilág lelkiségének”, mely önmagunk megvalósításához vezet, egy kellemes és nyugodt élethez, de nem szolgálja Isten dicsőségét. Majd a Pápai Akadémia növendékeihez nemrég intézett beszédét felemlítve, ismét XXIII. János pápa megfontolását idézte: „diplomácia szolgálatom hatékonysága számára folyamatosan metszenem kellett életem szőlőskertjét mindattól, ami haszontalan levélzet és mindig a lényeghez kellett térnem, Krisztushoz és evangéliumához, különben azt kockáztattam volna, hogy nevetségessé teszem ezt a szent küldetést”. Ferenc pápa azt is kérte még a képviselőktől: „Soha ne felejtsétek el, hogy Krisztus jelenléte vagytok, papi jelenlét, pásztoroké! Ha nem is egy konkrét egyházi közösség élén álltok, de pásztorként az egész egyházé vagytok!”.

Végül jelezte, hogy különleges közreműködést vár tőlük, ez pedig a püspökök kinevezésének az előkészítése. Utalt az ősi bölcsességre, mely segít a jelöltek kiválasztásában: „si sanctus est oret pro nobis, si doctus est doceat nos, si prudens est regat nos”, vagyis: „aki szent, imádkozzon értünk, aki okos, tanítson minket és aki bölcs, vezessen bennünket”. Figyeljetek arra, hogy a jelöltek az emberekhez közelálló pásztorok legyenek! Ez az első kritérium! Pásztor, közel a nyájhoz!

Majd szabadon hozzátette: „De ekkor hol marad a nagy teológus; a nagy fej…, aki egyetemre megy… és aki majd mindent jól csinál? Ám hol marad nekünk ekkor a pásztor? Nekünk őrá van szükségünk!”. Felidézte II. János Pál véleményét ebben a kérdésben, még a hangjára is utalt, hogy ő a rá jellemző hangon mondta: „Volentes nolimus!”- vagyis nem akarjuk azokat, akik magukat akarják! Ellenben olyanok kellenek, akik tudnak éberen őrködni a nyáj fölött. A püspök az az ember, ki tud virrasztani, tud őrködni, tudja ápolni a reményt. Nézzünk csak Szent Józsefre, aki tudott gondoskodni Máriáról és Jézusról, és tudott őrködni fölöttük! Tudjanak a püspökök a nyáj előtt járni, hogy mutassák az utat, tudják egybetartani a nyájat és figyeljenek hátra is, ha valaki lemaradna! Így kell mozogni a pásztornak!

Kedves pápai képviselők! Néhány szerény gondolat ez, de mélyen végig gondoltam a szívemben, mielőtt leírtam. Ezt én írtam, miután töprengtem és imádkoztam. Semmi új dolgot nem mondtam, csak arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig ezeket a szempontokat. Nemrég egyikőtökkel beszélgettem, tudom, mennyi fájdalom és szenvedés az osztályrészetek, ráadásul néha válságövezetekben! Köszönöm a szolgálatot! Ne feledjétek: életetek úton-járás, de mindig Jézussal, ő kézen fogva vezet benneteket! Imádkozzatok értem, szükségem van rá! Az Úr áldjon, a Szűzanya őrizzen benneteket! – zárta beszédét Ferenc pápa a szentszéki diplomáciai testületek képviselőinek évi találkozóján.

(vl)