Ferenc pápa beszédének teljes, eredeti változata az olasz jezsuita iskolák diákjaihoz
és nevelőihez
2013. június 7-én, pénteken délben az olaszországi jezsuita iskolák diákjai és tanárai
a vatikáni VI. Pál teremben találkoztak a „jezsuita” Ferenc pápával. A nyolcezer diák
zsúfolásig megtöltötte a hatalmas kihallgatási csarnokot, hogy meghallgassák a pápa
buzdítását és tanúságot tegyenek saját elkötelezettségükről. A jezsuita diákok nagytalálkozójára
a következő városok iskoláiból érkeztek a résztvevők: Róma 2030, Milánó 1800, Torinó
1500, Palermo 1100, Nápoly 650, Messina 575 tanárral és diákkal jelent meg. E nagy
sereglethez csatlakozott az albániai Szkutári város jezsuita iskolájának 60 fős kis
csoportja is.
Ferenc pápa rögtön a találkozó elején nagy meglepetést okozott
a beszédével. Így kezdte: „Kedves gyerekek, kedves fiatalok! Én elkészítettem nektek
ezt a szöveget, hogy felolvassam…, de hát öt oldal! És egy kicsit unalmas is..! Csináljuk
azt, hogy én röviden összefoglalom, aztán odaadom a tartományfőnöknek és Lombardi
atyának, hogy legalább írásban meglegyen nektek. Ti ellenben kérdéseket tehettek fel
nekem, és így párbeszédet folytathatunk. Na, tetszik ez nektek?”
Ferenc
pápa eredeti és írásban közzétett beszédének szövege:
Kedves gyerekek,
kedves fiatalok!
Örömmel fogadlak benneteket családjaitokkal, nevelőitekkel
az olasz jezsuita iskolák nagy családjának barátaival együtt. Szeretettel köszöntelek,
Isten hozott benneteket! Veletek együtt valóban „egy családban” érzem magam. Különleges
örömömnek oka, hogy ez a találkozásunk egybeesik Jézus szentséges Szívének mai ünnepével.
Mindenekelőtt egy olyan dolgot szeretnék elmondani nektek, ami Loyolai
Szent Ignácra, a mi rendalapítónkra vonatkozik, aki 1537 őszén Rómába érkezve első
társaival, azt tudakolta tőlük, hogy mit válaszolnának arra a kérdésre, kik is ők?
Önkéntelenül jött a válasz: „Azt mondjuk, hogy Jézus Társasága” vagyunk”! (Fontes
Narrativi Societatis Jesu, vol. 1, 320-322). Elkötelező ez a név, amely a legszorosabb
barátság, a Jézus iránti teljes szeretet kapcsolatát jelentette azok számára, akik
nyomába akartak szegődni. De miért is mesélem el ezt nektek? Mert Szent Ignác és társai
megértették Jézus tanítását arról, hogyan legyenek jók, hogyan alakítsák úgy az életüket,
hogy annak mély értelme legyen, hogy az lelkesítsen, örömet és reményt adjon. Megértették
továbbá, hogy ő az élet nagy tanítómestere, életpélda, aki nemcsak tanította őket,
hanem arra is hívta, hogy kövessék őt ezen az úton.
Kedves gyerekek, ha
most azt kérdezném tőletek: miért jártok iskolába, vajon mit felelnétek? Valószínű
sokféle válasz érkezne, kinek-kinek meggyőződése szerint. De gondolom, hogy mindet
össze lehetne foglalni azt mondván, hogy az iskola azon nevelő környezetek egyike,
amelyben az ember növekszik, hogy megtanulja az életet, hogy felnőtt, érett férfivá
és nővé váljon, aki képes előrehaladni és végigjárni az élet útját. Hogyan segít nektek
ebben az iskola? Nemcsak a tudástok gyarapításával segít benneteket, hanem személyiségetek
minden egyes vonásának teljes formálása által.
Követvén azt, amit Szent
Ignác tanít nekünk, az iskolában alapvető feladat megtanulni nagylelkűnek lenni. A
nagylelkűség a nagynak és kicsinek az erénye (Non coercere maximo contineri minimo,
divinum est), ami mindig a távlatok felé fordítja a tekintetünket. Mit akar mondani
nagylelkűnek lenni? Azt, hogy legyen nagy szívünk, nagy lelkünk, hogy legyenek nagy
eszményképünk, vágyunk az iránt, hogy nagy dolgokat cselekedjünk - válaszképp Isten
kérésére, továbbá hogy elvégezzük a mindennapi dolgainkat, a hétköznapi tennivalóinkat,
a kötelességünket, a találkozásokat az emberekkel. Megtenni ennélfogva minden napnak
a kicsi feladatát, nagy és nyitott szívvel szolgálni Istennek és másoknak. Fontos
tehát törődni a nagylelkűségre irányuló emberré formálással. Az iskola nemcsak az
értelmi horizontokat tágítja ki, hanem az emberi látásmódot is szélesíti. Úgy gondolom,
hogy a jezsuiták iskolái különös módon figyelnek az emberi erények fejlesztésére,
mint amilyen a becsület, a tisztelet, a hűség, az elkötelezettség. Két alapvető értékre
szorítkozom most, s ez a szabadság és a szolgálat.
Mindenekelőtt legyetek
szabad emberek! Mit is akarok mondani? Talán azt gondoljuk, a szabadság az, amit az
ember tenni akar, vagy pedig határ-élmények mámoros megtapasztalása és az unalom legyőzése.
Ez nem szabadság! A szabadság azt jelenti, hogy tudunk reflektálni arra, amit csinálunk,
hogy meg tudjuk különböztetni, mi a jó és mi a rossz, továbbá értékeljük azt a magatartást,
ami gyarapít bennünket, vagyis válasszuk mindig a jót. Mi a jóra vagyunk szabadok!
Éppen ezért ne féljetek, hogy árral szemben haladtok, még ha nem is könnyű az! Szabadnak
lenni mindig jó választásáért, ugyan elkötelező, de ez tesz benneteket gerinces emberré,
akik bátorsággal és türelemmel (parresia és ypononé) tudnak szembenézni
az élettel.
A nagylelkűség mellett a másik erény a szolgálat. Iskoláitokban
sokféle tevékenységben vesztek részt, melyek késszé tesznek benneteket arra, hogy
ne zárkózzatok magatokba, kicsi világotokba, hanem nyíljatok meg egymásnak, különösen
is a legszegényebbek és rászorulók felé, továbbá dolgozzatok azon, hogy megjavítsátok
azt a világot, amelyben éltek. Legyetek másokkal és másokért, mások szolgálatában
álló igazi bajnokok!
A benső szabadság és a szolgáló szellem nagylelkűségéhez
persze hozzátartozik a lelkiség formálása. Kedves fiúk és lányok, szeressétek mindjobban
Jézus Krisztust! Életünk válasz az Úr hívására és boldogok lesztek, jól építitek az
életeteket, ha válaszolni tudtok erre a hívásra. Érezzétek az Úr közelségét az életben.
Ő közel van mindenkihez, mint társ, mint barát, aki segít megérteni titeket, aki bátorít
benneteket a nehéz pillanatokban és soha nem hagy el benneteket. Az imádságban, a
vele való párbeszédben, a Biblia olvasásában fedezzétek fel, mennyire közel van hozzátok!
Tanuljátok meg Isten jeleit olvasni az életetekben. Ő mindig beszél hozzánk, korunk
és mindennapjaink életének tényein keresztül is, kész meghallgatni bennünket.
Nem
akarok túl terjengős lenni, de egy szóval szeretnék még a nevelőkhöz fordulni: a jezsuitákhoz,
a tanárokhoz, az iskolák alkalmazottaihoz és a szülőkhöz. Ne bátortalanodjatok el
a nehézségekkel szemben, melyet a nevelés kihívásai jelent ma. A nevelés nem egy mesterség,
hanem egy magatartás, egy életmód! A neveléshez ki kell lépni magunkból, a fiatalok
között kell állni és mellettük állva kell őket elkísérni növekedésük különféle állomásain.
Adjatok nekik bátorságot, optimizmust a világban való előrehaladásuk számára! Tanítsátok
őket meglátni a teremtett világ és az ember szépségét, jóságát, mely megőrzi a Teremtő
kezenyomát. De mindenekelőtt az életetekkel tegyetek tanúságot számukra. Egy nevelő
– jezsuita, tanító, alkalmazott, szülő – ismeretet közvetít, értéket ad át szavaival,
de a gyerekek számára akkor lesz döntő befolyással, ha szavait tanúságtétele és életének
egybecsengése kíséri. Koherens élet nélkül lehetetlen a nevelés! Mindnyájan nevelők
vagytok, de ezen a téren nem lehet átruházni senkire a feladatot. Az egység és a közösség
szellemében folytatott együttműködés azonban a különféle nevelési alkotóelemek között
lényegi szempont, amit támogatni és táplálni kell. A kollégium a katalizátor szerepét
töltheti be és azzá is kell lennie, egyúttal az egész nevelői közösség találkozásának
és összetartozásának a helye, mégpedig azzal az egyetlen formációs céllal, hogy segítse
az érett, egyszerű, kompetens és becsületes személyek kifejlődését, akik úgy tudják
élni az életet, mint az Isten hívására adott válasz, eljövendő hivatásuk pedig álljon
a társadalom szolgálatában. A jezsuitáknak azt szeretném mondani, hogy fontos dolog
elkötelezettségük ápolása a nevelés területén. Az iskola nagyon értékes eszköz, hogy
segítsük az egyház és az egész társadalom útját. A nevelés területe nem szorítkozik
pusztán a hagyományos iskolatípusra. Keressétek a nevelés új, nem szokványos formáit
a helyek, idők és személyek szükségletei szerint”.
Végül köszöntöm az
öregdiákokat és a „Fe y allegria, Hit és Öröm” nevű iskolaközösség képviselőit,
akiket jól ismerek a Dél-Amerikában, főként a szegények között végzett munkájuk révén.
És külön köszöntés az albániai Szkutári jezsuita iskola delegációjának. Az iskola
a szerzetesrendek feloszlatása után hosszú idő elteltével 1994-ben újrakezdte tevékenységét,
befogadva diákjai közé katolikusokat, ortodoxokat, muzulmánokat és hit nélküli családok
gyermekeit is. Így az iskola a párbeszéd és a nyugodt szembesülés helye lesz, hogy
így mozdítsa elő a tiszteletet, az egymásra hallgatást, a barátságot és az együttműködő
szellemet.
Kedves barátaim, hálás köszönet nektek ezért a találkozásért.
A Szűzanya anyai közbenjárására bízlak és áldásommal kísérlek benneteket: Az Úr legyen
hozzátok mindig közel, emeljen fel benneteket a bukásokból, ösztönözzön titeket a
növekedésre, mind nagyobb döntések meghozatalára „con grande ánimo y liberalidad”,
nagylelkűséggel. Ad Maiorem Dei Gloriam.