Loris Capovilla, XXIII. János egykori titkárának visszaemlékezése a „Jó Pápa” halálának
ötvenedik évfordulójára
Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1963. június 3-án hunyt el a „Jó Pápa”, XXIII. János.
Ebből az alkalomból hálaadó szentmisét mutatott be Francesco Beschi, a bergamói egyházmegye
püspöke a vatikáni Szent Péter bazilikában hétfőn este öt órakor, népes zarándokcsoport
részvételével. A szentmise végén Ferenc pápa is megjelent a bazilikában és köszöntötte
a jelenlévőket, visszaemlékezve a nagy zsinati elődre. Gondolatait a következő adásunkban
ismertetjük.
XXIII. János pápa, Angelo Roncalli, az észak-olasz bergamói egyházmegye
területén, Sotto il Monte, magyarul Hegyalja nevű faluban született egy 13 gyermekes
családban. Nagy meglepetést váltott ki világszerte, amikor 1958. október 28-án, a
nemesi származású XII. Piusz pápa halála után őt, a paraszti származású velencei pátriárkát
választották meg. A konklávéra indulva – állítólag – a titkárától azt kérte, hogy
vegyen két menettérti jegyet Rómába. Azonban megválasztásánál is nagyobb meglepetést
keltett, hogy alig három hónapos péteri szolgálata után 1959. január 25-én bejelentette:
egyetemes zsinatot hív össze. II. János Pál pápa a jubileumi szentév során, 2000.
szeptember 3-án boldoggá avatta nagy elődjét. Rádiónk munkatársa a kerek évforduló
alkalmából meginterjúvolta Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érseket, XXIII.
János pápa egykori titkárát, aki ma 97 évesen az ő pápája falujában él. Most hallgassuk
meg a legilletékesebb személy visszaemlékezését:
„János pápa beszélgetése az
Istennel mindig közvetlen, spontán és szerény volt. Mint ahogy egy gyerek fordul az
anyjához. A kicsik és a szegények hite volt az övé, amit megerősít egyik csodálatos
levele, amit a szüleinek írt. Akkor éppen a pápa képviselője volt Bulgáriában és Karácsony
napján írt levelében nosztalgiával gondol vissza egykori falusi tanyájukra. Látja
otthon a szegény és szerény családi asztalt és nosztalgiával mondja: „Karácsony a
családok ünnepe, különösen a sokgyermekes családoké, mint a miénk. A gyermekek miatt
kell nekünk jónak lenni és nagy békében élni”. Hozzátette még a szüleinek: „Ti tudjátok,
mennyit tanultam, le is doktoráltam, de elfelejtettem mindent, amit az iskolában megértettem
és megtanultam. Ám semmit nem felejtettem el abból, amit tőletek tanultam, édesanyám
és édesapám. És nem felejtettem el, amit a plébánosunktól tanultam, aki megkeresztelt
engem. Ez a fény, az életem legjobb része, az az erő, mely folyton engedelmessé tesz
az Úr iránt, ahogy nekem azt a Szentatya mondja”.
A múlt századnak ez a hatalmas
alakja, akit mindenki elismer – és nemcsak katolikusok – jelentős életet élt meg.
Ezzel a teherrel a vállán járta végig jelentős pályafutását…
„Emlékszem – folytatja
visszaemlékezését Capovilla püspök – pápává választásának napján, a Szent Péter bazilika
loggiáján állva – talán hat óra lehetett - a televíziók és a filmesek fényszórói elvakították
őt, és ő, aki nagyon szerette látni az emberek arcát, most nem látott semmit. Csalódottan
mondta nekem: „Éppen megfordultam, hogy a balkonról az Áldások Termébe menjek. Előttem
vitték a feszületet és arról mintha maga Jézus szólt volna: „Angelino! Nevet és ruhát
cseréltél, de ne feledd, hogy ha nem maradsz szelíd és alázatos szívű, mint én, akkor
nem látsz semmit az egyház és a világ életéből. Vakon maradsz!”. „Igen, szelíd és
alázatos szívű” - ezek voltak a pápa első szavai hozzám” – állítja egykori titkára.
Mondhatjuk, hogy az Istenről szóló hitelesebb beszéd igényével
hívta egybe a zsinatot?
„Amikor a szolgálatába léptem, egy nagyon gyakorlatias
és bölcs tanácsot adott nekem. Azt mondta: ’Sok bizalmas dolgot közlök veled, megosztom
veled, hogy milyen döntéseket kell hoznom. Ha elégedett leszel ezekkel, mondjad csak
meg nekem. De ha azokkal szemben fenntartásaid lennének, és egyáltalán nem lelkesítenének
téged, ne mondjad el azt nekem, mert én magam kérdezlek majd arról’.
A zsinat
kapcsán aztán megértettem ezt, mert amikor az első alkalommal említést tett róla,
nem szóltam semmit. És a másodjára sem. Harmadszorra azonban már megkérdezte: „Hogyhogy?
Szóltam neked erről az eseményről, hogy a Szentlélek mondta ezt belülről nekem és
te nem feleltél semmit? Ezt válaszoltam: „Nem szóltam, mert Ön nem kérdezett”. „Nem,
nem, más oka van! Tudod, én már öreg vagyok, és hogy ez egy hatalmas terv, amit én
nem tudnék megvalósítani… Miért okoskodsz most úgy, mint egy főnök, aki asztalnál
ülve egy tervről vitatkozgat.” Én erre nemmel válaszoltam. Szentatyám, amiről Ön most
döntést hoz, az egy nagyon jó dolog és az egész emberiség javát szolgálja. Erre azt
mondta: „Ami fontos, az nem „megvalósítani, megcsinálni…”, hanem „elfogadni” egy sugallatot,
figyelmesnek lenni Isten iránt, aki arra hív téged, hogy együttműködjél vele, ez már
önmagában egy nagy vállalkozás! Még ha csak meghirdetném is, már az is egy nagy esemény
lenne”. Ez az első nagy tanítás, amit a pápa nekem adott.
A második pedig
így hangzott: „Emlékezzél csak, én egy püspök vagyok. Úgy kell meghalnom, mint egy
püspök. Ha valami súlyos dolog történne, azt világosan meg kell mondanod nekem”. Így
jött el aztán az utolsó nagy beszélgetés vele, amikor így szóltam hozzá: „Szentatya,
eljött az óra!”. Ő pedig ezt mondta: „Egy pillanat! Meg kell kérdezni az orvosokat!”.
„Szentatya, már megkérdeztük őket”. Aztán így folytatta: „Hozzátok el nekem az Oltáriszentséget
ünnepélyesen, legyenek itt a legelső munkatársaim, mindegyikkel beszélnem kell, hogy
elbúcsúzzam tőlük, és hogy fogadalmat tegyenek a Zsinat folytatására, és hogy azt
az Úr áldása koronázza majd.
Ami az utódlást illeti, azt Jézus már elrendezte.
Ha valaki utánam másképpen cselekszik, nem számít semmit: mi csak egy bizonyos pontig
számítunk. Isten, aki számít, aki fölhasznál bennünket, kicsi embereket, nagy vagy
kicsi dolgokban, az egész emberiség javára” – fejezte be személyes visszaemlékezéseit
Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érsek, XXIII. János pápa egykori titkára.