Hét templom zarándoklat Úrnap délelőttjén – P. Vértesaljai László úti jegyzete

Római rádiós szolgálatom másnapján, vasárnap hajnalban útra keltem, hogy az immár hagyományos zarándoklattal köszöntsem az Örök Várost. Ötkor még dőlt az eső, el is bizonytalanodtam, hogy vajon bölcs dolog-e, így elindulni. De aztán az Egek segítettek, hatra kiderült, előbukkant a nap is és nekivágtam az Urbsnak. A Piazza Venezián átvágva Lazio tartomány székháza előtt megállok egy modern szoborcsoport előtt. 2005-ben készítette a művész és Róma alapítójának állít emléket. Éneászt látom, amint az égő Trójából menekül, hátán édesapjával, Anchiszésszel, akire feltekint, mintegy mondván: „Ne félj, apám, amíg engem látsz!”. Jobbra a fia, Ascanius bújik az apához.

Három férfinemzedék, egy család: az erős viszi a már és a még gyengét. Ebből a háton-hurcolásból, ebből a kézen-fogásból született meg Latium, benne az Urbs, mely nyolc századdal később otthont adott Péternek és Pálnak. A Santa Maria Maggiore felé menet azon tűnődöm, hogy valójában nincs éles különbség a szent és a profán között, ha a gyökereit nézem, mert mindkettő Istenből ered. A Santa Maria Maggiore bazilikában a baldachin alá sietek, ahol üvegszekrény őrzi a betlehemi jászol három szál deszkáját.

Hát ebbe fektette az Anyja az Isten Fiát! Ennyire konkrét, ennyire földies, emberi a megváltásunk. Ferenc pápára gondolok, aki tegnap arról beszélt, hogy napjainkban a világ éppen ezt az alászálló, emberré-váló, deszkajászolba fektetett Isten-embert utasítja el. Kifelé haladva az egyik gyóntatófülkében megpillantom a bazilika magyar, felvidéki domonkos gyóntatóatyját. A Lélek súg és máris térdelek, szólok és szabadulok a terhemtől. A végén még egy baráti látogatást is megbeszélek a hónap közepére.

A Termini pályaudvar mellett haladva hamar a falakon kívüli Szent Lőrinc bazilikába érkezem. Az előcsarnokban megállok Alcide de Gasperi, az Európai Únió egyik eszmei alapítójának szarkofágja előtt. Fohászkodom: „Uram adj nekünk olyan Európát, mely méltó a homéroszi, a vergiliuszi és az evangélium-hirdetés nagy alakjaihoz!” Lőrinc sírjánál erősen megragadom a rácsot, arra az izzó rostélyra gondolva, amire ráfektették a szent diakónust.

A római nagytemető, a Campo Verano mellett sietve gyorsan elérem a császárkorból megmaradt hatalmas Porta Maggiore közelében emelt bazilikát. Nagy Konstantin császár anyja, Szent Ilona kérte ezt a fiától és az imperátor megépítette a Szenföldről hozott ereklyék számára. Jézus keresztjének darabjai, a szögek, a feliratos INRI tábla…, amolyan Nagypéntek ez a harmadik templom-stáció.

Innen nyílegyenesen jutok a Lateráni Szent János bazilikába, ahol éppen vasárnapi szentmisét tartanak. Megállok a szentistváni korona-kérésnek emléket állító márványtáblánál: az írás szerint Szilveszter pápa innét küldte a királyi jelvényt.

Tovább, a Via Appia Antica bazaltkövein, a Szent Sebestyén kapun át a katakombák világa felé. A „Quo vadis Domine” templomnál is megállok, Szent Péterre gondolok, erre a darabos halászemberre, aki végül is más övezett fel és ment oda, ahová magától nem akart. A katakombák mezeje csodálatos zöld terület, a sok esőtől kövér fű borítja, rajta hatalmas birkanyáj. Most frissen vágták le gyapjukat, vidáman szaladgálnak, olyanok, mint a kicsi barikák – nagyban.

A Szent Sebestyén bazilika lent az üregben húzódik, a mélyedésnél, innen a görög-latin neve: kata kümbé, latinosan ad catacumbas. Itt is szentmise, ezúttal egy német zarándokcsoport részére.

Visszafordulva a Város felé, az útszéli akhantusz virágokat csodálom. Hatalmasat virágoznak, leveleik pedig a korintusi oszlopfők jól ismert levéldíszei.
A Via delle Sette Chiese, vagyis a „Hét templom útja” nyomán járok és hálásan gondolok Néri Szent Fülöpre, aki nagyjából Szent Ignác római korában ismét szokássá tette ezt az ősi héttemplomos zarándoklatot.

A falakon kívül haladok kanyargós szűk utcákon, így egyszer csak kibukkan előttem a Szent Pál bazilika óriási tömbje. Nagy, erős, stabil, mint a Népek Apostola! Az oszloperdős bazilikában éppen úrnapi körmenetet tartanak a bencés atyák. Gregorián ének, tömjénillat, ünnep…! Betérek a baloldali keresztkápolnába és letérdelek az Istenanya mozaikképe elé, mint Ignác és társai a fogadalom tételük során… Kezemben rózsafüzér, ezt imádkoztam egyfolytában, végig az úton.

Innen már csak egy jókora ugrás a Szent Péterig. Nagyon gyorsan megyek, szeretnék odaérni délre, hogy végre láthassam az új római pápát, Ferencet. Alig tudok a tér közelébe jutni, annyi az ember, és ott fenn, az apostoli palota emeletén, a dolgozószoba ablakának fekete hátteréből kiviláglik egy fehér alak.

Péter utóda. Áldás után nem megy el, néz bennünket, hosszasan integet. Csak homályosan látom és integetek, integetek… Annyian kértek, ha találkozom vele, mondjam, meg neki, hogy a magyarok nagyon szeretik. Hát én megmondtam, odaintegettem. Biztosan érti is!

(vl)