Május 20-a Sziénai Szent Bernardin áldozópap nem kötelező liturgikus emléknapja. A
ferences rend megújítója és Jézus nevének népszerűsítője 1380. szeptember 8-án született
Massa Marittima-ban Sziéna közelében (Olaszország), 1444. május 20-án halt meg San
Silvestro-ban Aquila közelében (Olaszország). 1450. május 24-én V. Miklós pápa avatta
szentté. Ereklyéi Aquila-ban találhatók a róla elnevezett templomban. A prédikátorok
és a tüdőbetegségekben szenvedők védőszentje.
Sziénai Szent Bernardin, mivel
nagyon fiatalon megárvult, rokonai vették magukhoz, akik gondoskodtak neveléséről
és iskoláztatásáról. Jogi és teológiai tanulmányainak végeztével felvételét kérte
a minoritákhoz azzal a céllal, hogy gondozza a zarándokokat és ápolja a betegeket.
Feladatának buzgó teljesítése közben az egyik járvány idején a pestis őt is megfertőzte,
amelyből azonban csodálatos módon felgyógyult. Felgyógyulása után eladta minden vagyonát,
majd otthagyva a minoritákat a ferencesek legszigorúbb ágához csatlakozott, az obszervánsokhoz,
akiket belépése után röviddel az eredeti regula lelkületének felélesztésével megújított.
Sokféle tevékenysége közül leginkább prédikációival tűnt ki. Isten igéjét
hirdetve bejárta egész Itáliát. Ahol megjelent, olyan hatalmas tömeg sereglett össze,
hogy a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók sokaságát, ezért gyakran
a szabadban kellett felállítani a szószékét. Beszédjei a vallási élet megújulását
és számos megtérést eredményeztek. Mivel kedvelt témája Jézus nevének tisztelete volt,
ezért a zászlóra, amit maga előtt vitetett minden alkalommal, az IHS rövidítést varratta.
A rövidítés jelentése Iesus Hominum Salvator, vagyis Jézus az emberi nem Megváltója.
*
* *
Miben rejlett prédikációinak ereje? Az biztos, hogy tettei, önmegtartóztató
élete és imái nagyobb hatást gyakoroltak hallgatóira, mint a szavai. Beszédjeiben
gyakran hivatkozott az értelem erejére („A sátán legjobb barátja a tudatlanság” –
hangoztatta), de még ennél is gyakrabban hivatkozott az emberi szív nagyságának fontosságára.
Tudta, hogy a hit nem intellektuális spekuláció, hanem személyes kapcsolat és párbeszéd
az élő Istennel. Hallgatói mindig megérezhették szavaiból, hogy a feléjük irányított
szavak olyasvalakitől erednek, akinek ők valóban fontosak, olyasvalakitől, aki valóban
szereti őket. Ezért nem sértették őket azok az apró dorgálások, amelyek sosem hiányoztak
egyetlen prédikációjából sem. Meg kell jegyeznünk, hogy beszédjei nem egy alkalommal
négy órásak is voltak! Amikor a hívek figyelme lankadt és elkezdtek egymás közt beszélgetni,
különböző módszereket alkalmazott, hogy újra őt hallgassák.
Egyszer hirtelen
kirántott a zsebéből egy darabka papírt, amelyről hangosan a következőket olvasta
fel: „Hallgassátok a levelet, amit ma reggel kaptam” – amikor szavára hirtelen mindenki
elcsendesedett, hozzátette: „Ó, ti hálátlanok! Egy papírdarab fontosabb nektek, mint
Isten igéje?” Máskor keserűen megjegyezte: „Amikor a hallgatóim unatkoznak és ásítoznak,
elég nekik annyi, hogy néhány rossz szót szóljak a papokról, és máris felébrednek
az alvók és vidáman fészkelődnek újra a helyükön”.
Leginkább azonban saját
magához volt kritikus. Valahányszor az sivatagi atyákról vagy Szent Ferencről beszélt,
csodálta, mennyit böjtölnek és megkérdezte: „Hogyan tudták megtenni? Én miért nem
vagyok képes erre?”
* * *
Lelkipásztori sikereinek örömében nem
osztozott mindenki. Többször megrágalmazták eretnekség terjesztésével, amiért egyházi
bíróság elé idézték. Miután mindannyiszor tisztázta magát a vádak alól, háromszor
is felajánlották neki a püspökséget, amelyet azonban alázatból mindig visszautasított.
Saját érdemeiről mindig elterelte a figyelmet: „Amikor az ember eléri a hatvanadik
életévét, megfogyatkozik erejében és meggörnyed, szemei állandóan könnyeznek, a feje
a föld felé hajol, megsüketül és gyengül a látása”.
Valójában azonban
nem az öregségtől, hanem a folyamatos böjttől és a több éves munkától merült ki, amely
az idő múlásával egyre több betegséget hozott rá. Állandó ízületi, vese- és gyomorfájdalmakkal
küzdött. S bár ezek közül egy is elég lett volna ahhoz, hogy ingerlékeny és magába
zárkózott legyen, Bernardin mégis példamutató türelemmel viselte őket. Amikor pedig
kilépett az ambóra, és elkezdett beszélni, fiatalos energikusság és apostoli buzgóság
szállta meg.
* * *
Mondta valaki egyszer, hogy a prédikációnak
olyannak kell lennie, mint egy koncertnek vagy egy szimfóniának. Kell, hogy legyen
témája, felvezetése, ritmusa, dinamikája, szünetei, disszonanciája, lezárása, majd
a végén a taps…
Nem tudjuk, hogyan beszélt Szent Bernardin, nem maradtak
felvételek a beszédjeiről. Nem tudjuk, milyen volt a hangszíne, hogyan hangsúlyozott,
hogyan gesztikulált. Egyet azonban biztosan tudunk: ahogyan beszélt az igazi „koncert”
volt és igazi mennyei „zene”.
***
Istenünk, aki Szent Bernardin
áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az ő érdemeiért
és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket! A mi Urunk Jézus
Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten
mindörökkön-örökké. Ámen.