Új korszak a pápaság történetében? – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Első megnyilatkozásai azt jelzik, hogy Ferenc pápa új korszakot nyit az egyház és a pápaság történetében. Róma püspökének lelki hatalma a szeretetszolgálatban van, különös tekintettel a szegényekre, - hangsúlyozta péteri szolgálata kezdetén. Névválasztása is jelezte, hogy a Poverello, Isten szegénykéje, a Naphimnusz énekese lelkiségét és szellemiségét tartja eszményének.

XXIII. János is az Egyház megújulását és korszerűsödését célzó II. Vatikáni zsinat meghirdetésével, és a zsinat szellemét megszabó VI. Pál „Ecclesiam suam” kezdetű párbeszéd-körlevelével a „szegény és szolgáló Egyházat” akarta megvalósítani, hogy ezzel is egyengesse az ökumenizmus útját, segítse a keresztények egyesülését. Yves Congar domonkos teológus, az egységtörekvés egyik élharcosa emlékeztetett rá: VI. Pál kijelentette: tudatában van annak, hogy az egység útján a legnagyobb akadály a pápa (vagyis a pápai primátus gyakorlása), jóllehet küldetése a kommúnió, a keresztények szeretetközösségének szolgálata.*
* VI. Pál beszéde az Egységtitkárság teljes ülés résztvevőihez 1967. április 28-án, AAS 59 167, 498. - Lásd teológiai tanulmányomat a Távlatok 9. (1993. húsvéti) számában: „A pápaság: akadály vagy remény az ökumenizmus útján?”

II. János Pál 1995. május 25-i „Ut unum sint” („Hogy egyek legyenek” kezdetű enciklikájában (95-96) hangsúlyozta a pápai primátus gyakorlásának helyes módját. „Amikor a katolikus Egyház azt mondja, hogy Róma püspökének feladata megfelel Krisztus akaratának, e feladatot nem választja el a püspökök kollégiumára bízott küldetéstől, ők is ’Krisztus helyettesei és megbízottai’ (LG 27). Róma püspöke a ’kollégiumhoz’ tartozik, s ők testvérei a szolgálatban. (…) Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többsége ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá, hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely – küldetésének egyetlen mozzanatáról sem mondva le – kitárul az új helyzet felé. (…) Mérhetetlen a feladat, melyet nem utasíthatunk el, s amit nem lehet egyedül véghezvinni. Vajon a valós, jóllehet tökéletlen közösség, mely már létezik közöttünk, nem vezethetné-e az egyházak felelős vezetőit és teológusait arra, hogy e témáról türelmes, testvéri dialógust kezdjenek velem; a terméketlen viták után meghallgatnánk egymást, egyedül Krisztus Egyházára vonatkozó akaratát tartván szem előtt, s engedve, hogy az Ő határozott kérése áthasson bennünket: ’hogy ők is egyek legyenek, és elhiggye a világ, hogy te küldtél engem’? (Jn 17, 21)”

Ezt a feladatot igyekezett teljesíteni a zsinat után kibontakozott ökumenikus teológiai párbeszéd. Szép eredményei után még sok a tennivaló. Főleg a pápa és a teológusok párbeszédének kell elmélyülnie.

A kereszténység jövője jórészt az ökumenizmustól, a Krisztus-hívők egységétől függ. Hogy milyen lesz ez a konkrét, látható egyházi egység, pontosan nem lehet meghatározni. Tény az, hogy az utóbbi pápák többször hangoztatták: a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus útján. És a pápaság, a péteri szolgálat mint a látható egység jele, a zsinat óta olyan képet kezd ölteni, amely nem az egység akadálya, hanem az egység közvetítője, és így a reménység jele. Ferenc pápa első megnyilatkozásai biztos reményt keltenek a hívő keresztények körében, hogy gyorsított léptekkel haladunk előre az egység útján - a teremtő Lélek vezetésével.

A jövő egységben természetesen helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak, hiszen az igazi egység nem beolvaszt, hanem differenciál, megőrzi az egyes összetevők színes gazdagságát.