A hét szentje – Arkadiusz Nocoń atya sorozata

Január 31. Bosco Szent János áldozópap kötelező emléknapja. Az egyik legnagyobb pedagógus az Egyház történetében (az ún. „megelőző módszer” megteremtője), a Szalézi rend férfi és női ágának alapítója, 1815. augusztus 16-án született Colle dei Becchi-ben (ma Castelnuovo Don Bosco), 1888. január 31-én halt meg Torinóban (Olaszország). 1929. június 2-án XI. Pius pápa boldoggá, 1934. április 1-én XI. Pius pedig szentté avatta. Ereklyéi a torinói Segítő Szűz Mária bazilikában találhatók (S. Maria Ausiliatrice). A fiatalok, a diákok, egyetemi hallgatók, szerkesztők és kiadók védőszentje.

Alig volt két éves, amikor édesapja, Ferenc, meghalt. A három fiú ellátásának terhe édesanyjának, Margitnak a vállára nehezedett, aki a kemény földműves munka mellett sem feledkezett meg fiainak vallásos neveléséről. S noha ő maga sem írni, sem olvasni nem tudott, mégis tökéletesen ismerte az Egyház tanítását, és fejből tudott idézni nagyobb szakaszokat a Szentírásból. János gyermekkora mély szegénységben telt, aminek következtében már egész fiatalon munkába kellett állnia. Ez azonban nem szomorította el, sőt jó humorérzéke és rendkívüli fizikai adottsága révén szívesen szórakoztatta szülőfalujának lakóit cirkuszi mutatványokkal.

Már elmúlt tizennégy éves, amikor tanulmányait elkezdte, a pénzhiány miatt ugyanis erre nem volt lehetősége korábban. Magántanulóként plébánosához járt, aki látta benne a tehetséget és a kiemelkedő lelki készséget. Plébánosa, röviddel halála előtt, odaadta Jánosnak minden megtakarított vagyonát, hogy a fiú folytatni tudja tanulmányait. János azonban az örökösöknek adta, és munkával kereste meg pénzét az oktatásra. Miután befejezte alapfokú tanulmányait, belépett a szemináriumba, amelynek végén – 1841. június 5-én – pappá szentelték.

Lelkipásztori tevékenységére a következő eset volt döntő befolyással: 1841. december 8-án Bosco atya védelmébe vett egy fiatal fiút, akit a sekrestyés kikergetett a templomból. Amikor elkezdett vele beszélgetni, kiderült, hogy a fiú – bár tizenhat éves volt – nem tudott sem írni, sem olvasni, nem ismerte a Miatyánkot és nem volt miből élnie. Lassan-lassan kiderült az is, hogy Torinóban fiatalok ezrei vannak hasonló életkörülmények között. Bosco atya elhatározta, hogy foglalkozni kezd velük.

Oratóriumokat létesített az utcán kallódók számára, ami házuk, iskolájuk, templomuk és játékterük lett egyben. Új nevelési szemléletet vezetett be, amelyben a fő hangsúly a nevelő aktív jelenlétén volt. Módszerét később megelőző módszernek nevezték el. Bosco atya a fiúk számára nem annyira felügyelőjük, mint inkább atyjuk és barátjuk volt.

A vállalkozás, amelyre Bosco János feltette életét, idővel meghaladta erejét. Hogy azonban ne menjen veszendőbe munkája, két szerzetescsaládot alapított – a szaléziak férfi és női ágát –, hogy a torinói ifjúság szükségleteinek enyhítésében segítségére legyenek. Legnagyobb segítsége azonban kezdettől fogva édesanyja, Margit mama volt, aki már első szentmiséjén figyelmeztette fiát, hogy óvakodjon a gazdagságtól: „ha gazdag pap leszel, nem lépem át házad küszöbét” – adta neki tudtul határozottan, amelyre Bosco János egész életében emlékezett. Az évek múltával azonban édesanyja egyre türelmetlenebbé vált. Egy napon, amikor János fiai feldúlták az általa gondozott kertet, úgy döntött, hogy visszatér saját otthonába. Bosco atya ekkor kézen fogta és odavezette őt a falon függő feszülethez. Édesanyja elsírta magát, majd felvette kötényét és visszament a konyhába. Élete végéig a fiúkkal maradt...

Nem voltak angyalok, fiatal kora ellenére mindegyik nehéz múlttal rendelkezett. Azonban Bosco atya zsenialitásának nagyságát bizonyítja, hogy bízott bennük és tudta róluk, hogy a szívük mélyén jobbak annál, mint amit mondanak és tesznek. Nem tévedett. Amikor Torinóban kitört a kolerajárvány és óriási hiány volt a betegápolókból, Bosco atya fiaihoz fordult segítségért. Megígérte nekik, hogy a Szeplőtelen Szűz oltalma alatt egyikük sem fertőződik meg munkája közben.

Egyikük sem rettent vissza sem a fertőzéstől, sem a kényelmetlenségektől, sem a munkától. Csak akkor ijedtek meg, amikor mesterük lebetegedett. Egész éjjel könyörögtek Istenhez csodáért: imádkozták a rózsafüzért, az udvaron és atyjuk ajtaja előtt térdelve böjtöltek. Másnapra viszont, noha az orvosok semmi reményt sem láttak már a felgyógyulására, saját lábán jött ki a szobájából...

* * *

A statisztikák ijesztőek: a világon közel kilencvenmillió gyermek él az utcán. Bár túlnyomó többségük az ún. Harmadik világban, de a tehetős országok sem képeznek kivételt. Ott is vannak fiatalok, akiknek a pályaudvarok, parkok és pincék jelentik a lakóhelyet. S noha ennek a visszás helyzetnek leggyakrabban a szülők alkoholizmusa az oka, a legnagyobb problémát ma – a pszichológusok szerint – az érzelmi kötődés hiánya okozza a családban. Pont az érzelemhiányosok közül kerülnek ki a legnagyobb „bajkeverők”, „huligánok” és „narkósok”, akiknek álarca mögött rendkívül érzékeny, szeretetre éhes emberek húzódnak meg. Vajon megtalálják a saját Bosco atyájukat?
Egyszer megkérdezték Bosco János egyik lelki fiát, hogy mi a legszebb, amit valaha látott életében. A fiúnak felcsillant a szeme és gondolkodás nélkül rávágta: Don Bosco!

Don Bosco halála után szülőfalujának lakói kivitték a templomból azt a keresztelőkutat, amelyben keresztelték, darabokra törték, és ereklyeként mindegyikük elvitt belőle egyet. Noha nehéz lenne megdicsérni őket, tettük mögött mégis a valóság jelképe húzódik meg: minden emberi jóság és szeretet kezdete ugyanis a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetében gyökerezik...

_______________________

Istenünk, te Bosco Szent János áldozópap személyében atyát és tanítómestert ajándékoztál a fiataloknak. A mi szívünk szeretetét is gyújtsd lángra, hogy egészen neked éljünk, és mindenkit hozzád vezessünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Amen.

Lengyelből fordította Szemere János atya