„A vértanúk egyháza őrzi meg a krisztusi identitást” – P. Szabó Ferenc SJ könyvének
ismertetése
Megjelent P. Szabó
Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről – Az Ostpolitik színe és visszája
– c. kötete. P. Szabó, aki 25 éven át volt a Vatikáni Rádió magyar programjának felelős
szerkesztője és ma is aktívan részt vesz műsoraink készítésében, közvetlen szemtanúja
volt a Vatikán keleti politikájának, sőt több ízben is közvetített tolmácsként a Szentszék
és a magyar kommunista vezetés között.
Nagy érdeklődéssel várt könyvét Dr.
Török Csaba teológus, az esztergomi Hittudományi Főiskola professzora ismerteti műsorunkban.
Szabó
atya monográfiájának nyilvános bemutatójára január 25-én, pénteken délután 5 órakor
kerül sor Budapesten, a jezsuiták Párbeszéd Házában (VIII. Horánszky utca 20. Nagyterem).
A kötetet Dr. Szabó Csaba történész, levéltáros, a Bécsi Magyar Történeti Intézet
igazgatója és Török Csaba atya mutatja be, a bemutatót, Soós Viktor Attila történész
vezeti.
Török Csaba atya ismertetője:
„Magyarország kommunizmus alatti
egyháztörténetét sokan vizsgálták a rendszerváltozás óta eltelt időben. A kutakodók
között voltak olyanok, akik valamilyen aktuálpolitikai, rejtett szándékkal tették
közzé „eredményeiket”; mások ellenben igyekeztek a történész objektív és távolságtartó
módján megnyilatkozni. Kevesen voltak és vannak azok, akik egyrészt saját élettapasztalatukból,
másrészt hitükből kiindulva megértették, hogy a múlt se ki nem használható, se el
nem idegeníthető az eleven valóságtól.
A történelem velünk él, meghatároz
bennünket és ennek megfelelően kell visszatekintenünk rá – miként erre Boldog II.
János Pál is példát szolgáltatott Emlékezet és identitás című önéletrajzi ihletésű
írásával.
Szabó Ferenc jezsuita most megjelent kötete: A Vatikán keleti politikája
közelről. Az Ostpolitik színe és visszája eleven valóságként tárja elénk azt a korszakot,
amely egyszerre volt igen nehéz a magyar (és minden kelet-közép-európai) egyház számára,
ugyanakkor a hit erejének és hűségének a példáival is jócskán szolgált.
A mű
első része – Párbeszéd az ateistákkal – Harc az ateizmus ellen – bemutatja, hogy miért
is tekintette az Egyház önnön történelmét nem pusztán történettudományi, de teológiai,
bölcseleti kérdésnek is. Hiszen az események mögött gondolatok, meglátások, világnézetek
húzódnak meg; a tetteket szellemi természetű érlelődés, eszmélődés váltja ki. Így
az Ostpolitik sem értelmezhető azon szellemi-teológiai háttér nélkül, amelyben a XX.
századi Európa (s benne a katolikus egyház) élt.
Elindulva Isten halálának
vagy időszerűségének kérdésétől feltárul a szemeink előtt az ateista humanizmus, az
Isten nélküli ember tragédiája, aki ideológiák áldozatává lesz. A kommunizmus igazi
vétke nem feltétlenül az anyagi javakról vagy bizonyos társadalmi-politikai kérdésekről
vallott felfogásában rejtezik, hanem abban az emberképben, amely más alapon, mint
a nemzetiszocializmus, de ugyanúgy elpusztítja a személyt: Szolzsenyicin GULAG-ról
szóló irodalmi beszámolója ennek megrendítő tanúsága.
Nem csoda, hogy az Egyház
számára valóban dilemmát jelentő kérdés volt, mihez kezdjen e jelenséggel. A két világháború
közének jellemzői (eszmei szinten harcos fellépés, ld. a Divini Redemptoris enciklikát,
diplomáciai szinten óvatos tapogatózás) nem voltak tarthatók 1945 után. A megváltozott
Európában az Egyház és a kommunizmus helyzete is változott. XXIII. János béke-folyamata
és a II. Vatikáni Zsinat nagy tapasztalata bensőleg indította a katolicizmust, hogy
filozófiai szinten párbeszédbe kezdjen. Ennek a folyamatnak egyfajta vetületeként
született meg az Ostpolitik is.
A Vatikán keleti politikájáról nehéz szólni,
mert nem csak nekünk, magyaroknak, de a Szentszéknek is élő még ez a történelem: közöttünk
van még nem egy fontos személyisége, máig hat nem egy viszonya, döntése. A (magyar
szempontból tett) értékelés két, más értelemben szimbolikus alak és a hozzájuk kapcsolódó
személyek között mozog: az egyik oldalon áll Casaroli későbbi bíboros államtitkár
(s vele Poggi érsek vagy a kis lépések politikájának megszemélyesítője, Lékai László
bíboros, prímás, esztergomi érsek), a másikon pedig Mindszenty József, az Ostpolitik
következetes ellenzője.
Nem olyan egyszerű a keleti politika értékelésére vonatkozó
a kérdés, hogy egyértelmű igen–nem, fekete–fehér választ lehetne adni rá. Ennek oka
nem csak abban keresendő, hogy mindenki másként élte azt meg, hanem abban is, hogy
oly szerteágazó volt, az egyházi élet annyi szintjére nyomta rá bélyegét, hogy igen
alapos vizsgálódásra van szükség egy hiteles mérleg elkészítéséhez.
Szabó
Ferenc, a kötet szerzője pontosan erre vállalkozik műve IV. fejezetében, ahol nem
egyszerűen adatol vagy tényeket vizsgál (erre bőségesen sor került az előző két fejezetben),
hanem vizsgálódik, evangéliumi hasonlattal élve „a fa gyümölcseit” keresi Kádár és
VI. Pál találkozója, a Bulányi-ügy, a békepapság, de leginkább Mindszenty bíboros
személye kapcsán. Kiderül, mennyire élőek még ezek a sebek: történészi, papi, Egyházon
kívüli és belüli viták elevenednek meg a kötet lapjain, amelyeknek P. Szabó maga is
aktív részese volt.
Az V. fejezetnek bölcsen A végkövetkeztetéshez címet adta
a szerző, mintegy utalva rá, hogy a téma, az értékelés „úton van”, mozgásban van.
Ezt mutatják az itt felsorakoztatott megnyilatkozások: boldog II. János Pál pápa és
Franz König bíboros nyilatkozata Mindszenty Józsefről, az elítélt főpap rehabilitálása
és így tovább. Érdemes megfigyelni, hogy a teológia szempontja hogyan válik az egyháztörténet
mérlegévé, amikor Casaroli bíboros alapvető állásfoglalását, vagyis a hierarchia minden
áron való fenntartását, a püspöki székek kompromisszumos betöltését P. Szabó a II.
Vatikánum egyházfelfogásával szembesíti, s ezáltal rámutat, hogy az Ostpolitik egyszerre
volt haladó, hisz párbeszédbe kezdett az ateista kommunizmussal, másfelől pedig túlhaladott,
mert egy zsinat előtti klerikális egyházképet tartott a szemei előtt.
Ez mintegy
előre vetíti az Utószó végkövetkeztetését: „A dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást,
a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását (…). Továbbá az igazi párbeszédben
nem ítéljük el a priori a másik felet, az ateista partnert, kerüljük a sértő polémiát
és az üres fecsegést”. Szabó Ferenc ide kapcsolja még Henri de Lubac gondolatát, aki
szerint az ateistákkal folytatott párbeszéd: dialógus, szembesülés és harc (a szó
helyesen vett értelmében).
Hisz végső soron nem a diplomácia egyháza, hanem
a vértanúk egyháza őrzi meg a krisztusi identitást és tárja hitelesen a világ elé
azt. Meghamisítanánk az egyháztörténetet, ha elsősorban a kudarcot vallók, a gyengék,
a besúgók vagy ügynökök érdekelnének minket, nem pedig a vértanúk és hitvallók, hisz
ők a szenvedő Krisztus igazi hirdetői”.