A Katolikus Egyház Katekizmusa – P. Dariusz Kowalczyk SJ sorozata
13. elmélkedés – a hit, mint közösségi tett A hit, mint az ember Istennek adott
szabad válasza személyes cselekedet. Tehát senkit sem lehet a hitre kényszeríteni.
Igen! A történelemben nem hiányoznak azok a példák, amikor egyénekre és népekre rákényszerítettek
egy vallást. Azonban az ilyen vallás nem jelent hitet. Másrészt meg kell jegyeznünk,
hogy a keresztény hit nem elszigetelt személyes cselekedet. A katekizmusban olvassuk:
„Senki sem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem. Senki nem adja a hitet
önmagának” (166). A hitet ugyanis másoktól kapjuk, és másoknak adjuk tovább. A keresztények
nagy többsége néhány héttel vagy hónappal születése után részesült a keresztség szentségében.
Azután, kezdve a szülőktől, az egyházi közösség foglalkozott hitoktatásunkkal. Tehát,
amikor valaki azt mondja, hogy „hiszek”, ez egyben azt is jelenti, hogy „hiszünk”.
Ma találkozhatunk ezzel a jelszóval: „Krisztus – igen, az egyház – nem”. Vagyis
„hiszek Jézus Krisztusban, de az egyház tanítása nem érdekel különösebben”. Ez a fajta
gondolkodás kevéssé ésszerű. Csak az első keresztények közösségének, vagyis az első
évszázad egyházának köszönhetően ismerjük a Názáreti Jézust és vehetjük a kezünkbe
az Újszövetséget. Ha elutasítjuk az egyházat, amely XX évszázada továbbítja Jézus
történetét, hogyan képzelhetnénk azt, hogy hihetünk Jézusban?
A katekizmus
emlékeztet rá, hogy a „Római Szertartáskönyv” szerint a keresztelő megkérdezi a keresztelendőt:
„Mit kérsz Isten egyházától?”. A válasz így hangzik: „A hitet”. A hitet, amely örök
életet ad. Tehát, bár az üdvösség egyedül Istentől jön, azt valljuk, hogy az egyház
mintegy édesanyja a mi újjászületésünknek (vö. 169). Ettől az anyától annyi mindent
kapunk: Isten Szavát, a szentségeket, a hagyományos szokásokat, sok barátot és végül
az örök életet.