Hitünk nem csak értelmünket, hanem szívünket és egész életünket magával ragadja –
a pápa katekézise az általános kihallgatáson
Január 9-én, szerdán délelőtt XVI. Benedek pápa a vatikáni VI. Pál teremben tartotta
meg az általános kihallgatást, amelyen folytatta karácsonyi katekézisét. Ismételten
Isten nagy misztériumáról elmélkedett, aki leszállt a mennyekből, hogy testté váljon.
Jézusban Isten megtestesült, hozzánk hasonló emberré lett, és így megnyitotta számunkra
az utat a mennyek, a Vele való teljes szeretetközösség felé.
Ezekben a napokban
templomainkban több ízben is felhangzik a „Megtestesülés” szó, amely kifejezi azt
a valóságot, amelyet Szent Karácsonykor ünnepelünk: Isten Fia emberré lett, mint ahogy
ezt a Hiszekegyben is megvalljuk.
Mit jelent ez a keresztény hit számára központi
szó? – tette fel a kérdést a pápa. A latin „incarnatio” szóból származik. Antiochiai
Szent Ignác és főleg Szent Iréneusz használták ezt a kifejezést, elmélkedve Szent
János evangéliumának Előszaváról (Jn 1,14), különös tekintettel a következő szavakra:
„Az Ige testté lett”. Itt a „test” (hús) szó az egész embert jelenti: esendősége,
időbelisége, törékenysége és esetlegessége szempontjából nézve. Ez azt jelenti, hogy
az üdvösség, amelyet a Názáreti Jézusban megtestesült Isten hozott el, az egész embert
érinti a maga konkrét valóságában és minden élethelyzetében. Isten magára vállalta
az emberi lét feltételeit, hogy azt mindentől meggyógyítsa, ami Tőle elválasztja és
lehetővé tegye, hogy Egyszülött Fiában „Abba, Atya” szóval forduljunk hozzá, valóban
Isten gyermekeiként.
Szent Iréneusz állítja: „Ez volt az az ok, amiért az
Ige emberré lett, és Isten Fia ember fiává lett, hogy az ember az Igével kapcsolatba
lépve és tőle elnyerve az istenfiúságot, Isten Fiává legyen” (Szent Iréneusz: Haer.
3,19,1; vö. a Katolikus Egyház Katekizmusa, 460).
Az Ige testté lett – folytatta
homíliájában a Szentatya. Ez egy azok közül az igazságok közül, amelyekhez olyannyira
hozzászoktunk, hogy szinte nem érint meg bennünket az esemény nagysága, amelyet kifejez.
Ebben a karácsonyi időszakban, amelyben a liturgiában gyakran visszatér ez a kifejezés,
olykor jobban figyelünk az ünnep külsőségeire, „színeire”, mint a nagy keresztény
újdonság központi üzenetére, amelyet ünnepelünk: valami olyasmiről van szó, ami teljes
egészében elképzelhetetlen, amit csak egyedül Isten tudott végrehajtani, és amelybe
csak hittel léphetünk be.
A „Logosz”, az Ige, Istennél volt, az Ige, aki Isten
(vö. Jn 1,1), amiért minden teremtve lett, aki elkísérte az embereket világosságával
a történelemben (vö. Jn 1,4-5; 1,9), testté lett és „köztünk élt” (Jn 1,14). A II.
Vatikáni Zsinat megállapítja, hogy „Isten Fia… emberi kézzel dolgozott, emberi
értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz
Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett
hozzánk” (Gaudium et spes, 22).
Fontos tehát, hogy ismét csodálattal álljunk
e misztérium előtt, hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket ennek az eseménynek a
nagysága – mondta homíliájában a pápa. Isten, emberként járta végig útjainkat, belépett
az emberi időbe, hogy közöttünk éljen. Nem egy uralkodó pompájával tette ezt, aki
hatalmával leigázza a világot, hanem egy gyermek egyszerűségével.
A pápa ezután
egy másik szempontra hívta fel a figyelmet: Karácsonykor szokásos az ajándékok cseréje
rokonok, barátok között. Olykor pusztán megszokott gesztusról van szó, de általában
véve szeretetet, megbecsülést fejez ki. A karácsonyi hajnali misén (a pásztorok miséjén)
így imádkozunk felajánláskor:
„Kérünk, mennyei Atyánk, hogy áldozati ajándékunk
jelenítse meg azt, amit Karácsonykor ünnepelünk: ahogyan ma emberi alakban felragyogott
előttünk az Isten, úgy ez a földi áldozat szerezze meg nekünk az isteni életet”. Az
ajándékozás gondolata tehát a liturgia középpontjában áll és emlékeztet Karácsony
eredeti ajándékára: azon a szent éjszakán Isten megtestesült, önmagát ajándékozta
az embereknek.
Isten magára vette emberségünket, hogy nekünk adja istenségét.
Ez a nagy ajándék. Nem fontos, hogy a mi ajándékaink drágák-e vagy sem; aki nem képes
önmagából ajándékozni, az mindig keveset ad. Van, aki éppen szívét és elkötelezettségét
pénzzel, anyagiakkal próbálja pótolni. A Megtestesülés misztériuma azt jelenti, hogy
Isten nem ezt tette. Nem valamit adott, hanem önmagát adta Egyszülött Fiában. Ez legyen
a mi példaképünk, amikor ajándékozunk. Kapcsolatainkat, főleg a legfontosabbakat,
mindig az ingyenesség és a szeretet vezérelje.
XVI. Benedek pápa szerda délelőtti
katekézisében végül egy harmadik szempontról elmélkedett: A Megtestesülés ténye az
isteni szeretet hallatlan realizmusát tanúsítja. Isten cselekedete nem korlátozódik
szavakra, hanem belép történelmünkbe, magára vállalja az emberi élet fáradalmait és
súlyát. Isten Fia valóban emberré lett, Szűz Máriától született, meghatározott időben
és helyen: Betlehemben, Augusztus császár uralkodása, Kviríniusz helytartósága idején
(vö. Lk 2,1-2). Egy családban nőtt fel, voltak barátai, egy csoport tanítvány követte
őt, apostolait megtanította küldetése folytatására, földi életét a kereszten fejezte
be. Istennek ez a tette erőteljes indíttatás arra, hogy elgondolkozzunk hitünk realizmusán.
Hitünk nem korlátozódhat pusztán érzelmeinkre, hanem be kell lépnie mindennapi életünk
gyakorlatába.
Szent János megállapítja, hogy az Ige, a Logosz, kezdettől fogva
Istennél volt és minden általa lett, nélküle semmi sem lett (vö. Jn 1,1-3). Az evangelista
világosan utal a teremtéstörténetre és azt Krisztus fényében olvassa újra. Ez alapvető
kritériuma a Biblia keresztény olvasatának: az Ó- és Újszövetséget mindig egymással
összefüggésben kell olvasnunk. Az Újszövetség feltárja az Ószövetség mélyebb értelmét.
Az örök és végtelen Isten elmerült az emberi végességben, teremtményében,
hogy visszavezesse az embert és az egész teremtett világot Önmagához. A Katolikus
Egyház Katekizmusa tanítja: „Az első teremtés értelmét és irányultságát a Krisztusban
nyert új teremtésben kapja meg, amelynek ragyogása felülmúlja az előzőét (349. pont)”.
Csak Jézusban nyilvánul meg a maga kiteljesedésében Isten emberre vonatkozó terve:
Jézus az Isten által teremtett végleges ember. A II. Vatikáni Zsinat leszögezi: „Egyedül
a megtestesült Ige misztériumában kapja meg igazi fényét az ember misztériuma (Gaudium
et spes, 22)”.
A pápa arra buzdította a híveket: abban a gyermekben, Isten
Fiában, akit Karácsonykor szemlélünk, ne csak Isten igazi arcát ismerjük fel, hanem
az ember igazi arcát is. Csak akkor valósítjuk meg Isten ránk vonatkozó tervét, ha
megnyitjuk magunkat kegyelmének és nap, mint nap követjük őt – fejezte be katekézisét
a szerda délelőtti kihallgatáson XVI. Benedek pápa.