Ezt a kérdést teszik
fel az európai rádió és tv állomások, weboldalak újságírói az egész földrészre kiterjedő
vita során, amely arra törekszik, hogy meghatározza, mit jelent a szegénység és mit
lehet tenni a szegények életkörülményeinek javítására gazdag országokban és a legkevésbé
fejlett nemzetekben egyaránt. Philippa Hitchen, a Vatikáni Rádió angol műsorának munkatársa
foglalja össze gondolatait:
„Megfelelő kapcsolatrendszerről van szó” – mondta
nekem egyszer egy bölcs ferences, sok évvel ezelőtt. „Arról, hogy megértsük helyünket
az élet ökoszisztémájában. Arról, hogy megértsük, nem pusztán Istentől függünk, hanem
kölcsönös függésben vagyunk egymással és az egész teremtett világgal”.
Az
elmúlt két évtizedben a szegénységről alkotott elképzelésünk eltávolodott a „kevesebb,
mint napi egy dollár” meghatározástól, amelyet 1990-ben a Világbank fogalmazott meg
azokra vonatkozóan, akik a mindennapi megélhetésért küzdenek. Ma a Millenáris Célkitűzések
arra emlékeztetnek bennünket, hogy nem annyira az emberek zsebében lévő dollárokról
és centekről van szó, mint inkább az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz, a tiszta
vízhez való hozzájutásról, a környezet védelméről, a tudatlanság elleni küzdelemről,
a nemek egyenlőségének előmozdításáról, a politikai folyamatokban való növekvő részvételről.
2015 az a kitűzött határidő, amikorra felére kellene csökkenteni a szegénységben
élők számát. Azonban erre az időpontra biztosítani kellene azt is, hogy egyre többen
jussanak hozzá az új technológiákhoz, az internethez, az on-line információkhoz. Gyakran
ezeknek az eszközöknek a hiánya okozza egész országok elmaradottságát, kiszolgáltatottságát.
Évtizedekbe tellett, hogy a világi intézmények és pénzügyi szervezetek megértsék
a „felülről lefelé” modell tévedéseit, vagy a „mindenki számára egyforma méret”, mint
a nemzetközi fejlődéshez való közelítés hibáit. Az egyház régóta hirdeti társadalmi
tanítását, amely a bővítésen, a kölcsönös egymásra utaltságon, a minden ember egyforma
méltóságán alapszik. Ezt valósítja meg a gyakorlatban számtalan szerzetes és szerzetesnő
a világ legtávolabbi részein az oktatás, az egészségügyi ellátás révén, valamint olyan
programokkal, amelyek ahhoz segítik hozzá az embereket, hogy segítsenek magukon, ahelyett,
hogy kinyújtanák kezüket a Nyugat felé.
Ezek az élvonalban dolgozó atyák és
nővérek Isten szeretetét ezer féle módon valósítják meg a gyakorlatban. A pápák és
más egyházi képviselők pedig a múlt századtól kezdve kidolgozták a társadalmi igazságosság
alapelveit koruk körülményeinek megfelelően. Angliában Henry Manning bíboros 1889-ben,
a londoni dokkmunkások sztrájkja idején közvetítő szerepet töltött be, ezt követte
két évvel később XIII. Leó pápa „Rerum Novarum” k. enciklikája, 1986-ban a Iustitia
et Pax Pápai Tanács dokumentumot tett közzé a nemzetközi eladósodásról, megelőzve
az adósság eltörlésére irányuló „Drop the Debt” kampányt. XVI. Benedek pápa közelmúltban
megjelent „Caritas in Veritate” k. enciklikája arra hívta fel a kormányokat, bankokat
és a nagy vállalatokat, hogy nézzenek szembe korunk szegénységének kiváltó okaival.
De miért van az, hogy az emberi méltóságról és globális szolidaritásról szóló
gazdag és minden részletre kiterjedő tanítás még csak kevéssé ismert? Miért van az,
hogy az egyház társadalmi tanítását még ma is úgy tekintik, mint legjobban őrzött
(vagy szándékosan elhanyagolt) titkát?
A közelmúltban még az ír rock sztár,
Bono is a Vatikánban járt, hogy sürgesse Turkson bíborost: tegye láthatóbbá az egyház
szegénység elleni küzdelmét. Ez részben azzal magyarázható, hogy mint hívők, jobban
szeretünk csendben dolgozni és a politikusokra, popsztárokra hagyjuk a retorikát.
Talán belefáradtunk, hogy olyanokkal dolgozzunk együtt, akik nem mindig értenek egyet
munkamódszereinkkel. Vannak ugyanis olyan személyek, akik az igazságosságot és a békét
nem tekintik a katolikus hit integráns részének. Számos szemináriumban és képző intézetben
még mindig fakultatív tárgy az egyház társadalmi tanítása.
Van azután egy
kifejezetten személyes akadály is. Ha komolyan vesszük az evangéliumi üzenetet, akkor
radikálisan meg kell változtatnunk saját életünket és kapcsolatrendszerünket, nem
csak családunk és barátaink vonatkozásában, hanem azokra vonatkozóan is, akik a világ
másik részén élnek. Ez azt jelenti, hogy másképp fektetjük be időnket, energiánkat
és pénzünket, megváltoztatjuk üzleti, politikai és gazdasági kapcsolatainkat.
Képesek
vagyunk ebben az ádventi időszakban arra, hogy kövessük Szent Ferenc példáját és félretegyük
saját érdekeinket és önzésünket? Képesek vagyunk arra, hogy adjunk – nem pusztán templomi
gyűjtésekkor – hanem saját magunkat adjuk oda mások szolgálatára, mint ahogy Isten
eljött a világba, hogy Önmagát adja értünk? Ez lenne az az igazi ajándék, amely valóban
különlegessé tenné az idei Karácsonyt.