Krisztus Király ünnepére – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése

Jézus a római helytartó, Pilátus előtt megvallja: „Igen király vagyok”, de „az én országom nem e világból való. Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Már Jézus születése után Heródes nyugtalankodott, amikor a napkeleti bölcsek afelől érdeklődtek, hogy hol van a zsidók újszülött királya (Mt 2, 2). Uralmát féltette a Messiás-királytól, mert nem érthette a messiási jövendöléseket. Jézus nyilvános működése során gyakran beszélt Isten országáról, amely ővele érkezett el, de még a tanítványok sem értették az általa hirdetett és megvalósult Isten uralma természetét. A rómaiaktól elnyomott zsidó nép politikai felszabadítót várt. (Főleg a lázadó zelóták csoportja, akik végül, 70-ben Jeruzsálem elpusztítását idézik elő.) A főpapok és írástudók szemében az volt Jézus bűne, hogy megváltoztatta a mózesi törvényt, és Isten Fiának tette meg magát. Valójában, tudjuk, beteljesítette és túlszárnyalta a törvény lényegét, a kettős-egy szeretetparancsot, és csak az emberi hagyományokon, pl. a tisztálkodási vagy a szombat megtartására vonatkozó előírásokon tette túl magát tanítványaival együtt. A zsidó vezetők úgy akarják rábírni a habozó római helytartót Jézus keresztre feszítésére, hogy a néppel ezt kiabáltatják: „Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellensége a császárnak.” A gyáva Pilátus kiszolgáltatja az ártatlannak ítélt Jézust. A keresztre egy táblát szegeztet: A Názáreti Jézus, a zsidók királya.” (Latinul: Iesus Nazarenus Rex Iudeorum, rövidítve: INRI.)

Isten Fia a keresztfáról uralkodik: Regnavit a ligno Deus, hirdeti a latin himnusz. Mert amikor a küldetését beteljesítő Jézus, az Izajás próféta által megjövendölt Szenvedő Szolga küldetését beteljesítve kilehelte lelkét, és szerető engedelmességgel teljesen átadta magát az Atyának, már felmagasztaltatott: átlépett az isteni létrendbe, megdicsőült. Az Atya mindenek Urává tette Őt, amint a Filippi levél Krisztus-himnusza hirdeti. Mindent a feltámadt Krisztus lába alá vetett, a mindenség Királyává tette Őt. Addig kell uralkodnia, amíg minden ellenséget, a gonosz szellemet, a bűnt és a halált lába alá nem veti. Amikor minden beteljesül, amikor az üdvözültekkel az egész mindenség átalakul, a Fiú is aláveti magát annak (az Atyának), aki mindent alá vetett neki. Akkor Isten lesz minden mindenben. (1Kor 15, 27-28).

Ha ma a nagyvilágra, a Föld közel hétmilliárd népességére tekintünk, ez a szorongató kérdés tolul ajkunkra: „Hol van Krisztus Király világunkban? Meddig terjed uralma? Milyen keveseket vonzott magához kétezer év alatt! De ha hiszünk a Feltámadottban, ha hiszünk abban, hogy Lelkével ott működik nemcsak a keresztények lelkében, hanem minden jóakaratú ember lelkiismeretében, akkor nem lehetünk pesszimisták. Gondoljuk a II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója csodálatos 22. pontjára: „Isten Fia megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. (…) Kétségtelen: a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősítve tart a föltámadás felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, ti. isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhassanak a húsvéti misztériumhoz”, tehát részesedhessenek Krisztus halálában és feltámadásában.

(Jn 18, 33b-37)