„Az Úrjövet várása” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 33. vasárnapra

A vasárnapi evangélium Krisztus második, utolsó eljövetelét, a végítéletet idézi fel. Az első század végén, a második század elején megszaporodott az ószövetségi iratokra visszautaló apokaliptikus irdalom, amelynek nyomait megtaláljuk az újszövetségi könyvekben, főleg a Titkos Jelenések könyvében, de a szinoptikus evangéliumokban is. A 70 után keletkezett Máté- és Lukács-evangéliumban az utolsó ítélet leírásába belevegyül Jeruzsálem elpusztításának emléke is. A színes ábrázolás mögött a lényeget kell látnunk. A Bibliában az „Úr napja” (Jahve napja”) jelöli azt az időpontot, amikor Isten ünnepélyesen közbelép a történelem folyásába, győzedelmeskedik ellenségei felett, ítéletet mond a világ felett.

A Krisztus-hívők az idők végén virrasztva várják a megdicsőült, igazságos és irgalmas Krisztust. Az evangéliumok és az apostoli levelek számtalan, színes leírást adnak erről az Úrjövetről, a parúziáról. A lényeges üzenet az, hogy virrasztva, felkészülve kell várni az Urat. Jézus azt is kijelentette: azt a napot és órát senki sem ismeri, még a Fiú sem, - egyedül az Atya. Szakemberek újabban azt állítják, hogy az Egyház kezdetén, amikor az újszövetségi könyveket írták, a hívők azt gondolták, hogy a feltámadt Krisztus mindjárt visszatér. Például a Tesszaloniaiakhoz írt levelek azt tanúsítják, hogy a hívek közelinek hitték a parúziát. Szent Pál azt hangsúlyozza nekik, hogy virrasszanak, de ne ölbe tett kézzel várják a véget, hanem dolgozzanak, munkálkodjanak a maguk és testvéreik üdvösségén.

Napjainkban is különféle jóslatok, jövendölések keringenek az Úrjövet időpontjáról (főleg bizonyos szekták terjesztik e találgatásokat). Az olasz jezsuiták folyóirata, a Civiltà Cattolica legutóbbi számában cikk jelent meg ezzel a címmel – kérdőjellel: „2012-ben lesz a világ vége?” Ez olyan hír – jegyzi meg a cikkíró -, amelyet senki sem hisz el, de mindenki kíváncsian figyeli, mi is lesz. A témáról számos kommentár jelenik meg az interneten, és főleg a híres Maya-naptárra hivatkoznak. Ennek a hírverésnek lehet pozitív hatása is: serkentheti a keresztényeket arra, hogy foglalkozzanak a történelem végével, a véső úrjövettel, a parúziával.

A parúzia várásáról olvassuk el Teilhard de Chardin, a tudós jezsuita prófétai sorait Az Isteni miliő (Benne élünk) c. könyve végéről:

„Szent Pál tanítványai azért várták lélegzetfojtva a Nagy Napot, mert az Emberfiától várták az élet problémáinak és igazságtalanságainak személyes és kézzelfogható megoldását. Az Ég várása csak akkor élhet, ha ez a várakozás megtestesül. Ma milyen testet adunk a mi várakozásunknak? – Egyetemesen emberi és óriási nagy reménységbe testesítsük. (…) Az emberiség szemmel láthatóan megy át növekedése egyik krízisén. Homályosan tudatára ébred, hogy mi hiányzik neki és hogy mire képes. Előtte fénylővé válik a világegyetem, mint az a látóhatár, ahol föl fog kelni a Nap. Tehát az emberiség valamit érez és vár. (…) A világmindenség, és különösképp az emberi világmindenség haladása nem jelent konkurenciát Istennek, nem is hiábavaló szétszórása azoknak az energiáknak, amelyeket Neki köszönhetünk. Minél nagyobb lesz az ember, minél egységesebb, tudatosabb és saját erejének ura lesz az emberség, annál szebb lesz a teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus – a misztikus kitárulások számára – annál méltóbb Testet fog találni a föltámadásra. A világnak ugyanúgy nem lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek. Az a Csillag, amit a világ vár, anélkül hogy ki tudná ejteni nevét (…) – az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi remélünk. (…) Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! (…) Ez az igai keresztény magatartás!”

Valójában a vég már elkezdődött Krisztus feltámadásával. A keresztség révén már meghaltunk és feltámadtunk Krisztussal (Róm 6, 3k); már meg vagyunk váltva, de még reménységben élünk, a vajúdó természettel várjuk a krisztusi mű beteljesedését (Róm 8, 18-24). Krisztus Titokzatos Teste növekszik a végső megdicsőülésig, amikor az egész mindenség, az üdvösség drámájának színtere is követi az üdvözülteket a dicsőségben. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15, 28).

(Mk 13, 24-32)