A Magyar Máltai Szeretetszolgálat legfrissebb hírei

Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke az elmúlt napokban Kenyában járt, ahol elkészült a karitatív szervezet által adományozott második víznyerő bázis.

Nairobi egyik nyomortelepe után most az afrikai ország második legnépesebb városában, Mombasában került sor a víztisztító felállítására, amelyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a magyar kormány közösen finanszírozott. Mindkét létesítmény lehetővé teszi, hogy az ott élő emberek tiszta vízhez jussanak, csökkentve ezáltal a fertőzéseket.

Kozma Imre atya arról is beszámol, hogy november elsején megkezdték a téli krízis időszak hajléktalan ellátását egész Magyarországon.

Az interjúból megtudjuk, hogy november elsején, Mindenszentek liturgikus ünnepén Fatimában megválasztották a spanyol Jésus Etayo atya személyében Istenes Szent János rendjének, az Irgalmasok rendjének legfőbb elöljáróját.

Kozma Imre atya végül idéz néhány gondolatot abból az ünnepi beszédéből, amelyet október 22-én mondott a Bem szobornál, az 1956-os forradalomra emlékezve.


Az alábbiakban közzétesszük a beszéd teljes szövegét:

Sinka István, 1956 októberében írt versével köszöntöm a fiatalokat, akik ma, 2012. október 22-én, a magyar forradalom 56. évfordulóján, elődeik útján érkeztek ide a Műszaki Egyetemtől a Bem térre, ahol 1956 októberében zászlót bontott a magyar forradalom.

„Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
S mint annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.”

Tisztelt emlékező és ünneplő sokaság!

Mélységes tisztelettel hajtunk fejet a halottak emléke előtt. A forradalom ügye mellé állt katonák, a munkások, a fiatal parasztfiúk, az évtizedeken át lenézett kültelki proletárok, az egyetemi hallgatók emléke előtt, akik fegyverrel a kézben haltak meg a szabadságért és Magyarország remélt függetlenségéért.

Azokra is emlékezünk, akik a szovjet katonai beavatkozás, és az azt követő megtorló intézkedések után is hűségesek maradtak 1956 eszméihez.

Emlékezünk azokra a bírókra és ügyészekre, akik nem voltak hajlandók részt venni a felkelők törvénytelen kirakatpereiben. Azokra, akik nem voltak hajlandók hamisan tanúskodni. Azokra, akik a börtönben, a siralomházban sem lettek árulók. Azokra, akiket testileg, lelkileg, szellemileg leromboltak.

Emlékezünk, azokra a fiatal egyetemistákra, akiket a hittanórák után a templomból kijövet fényképeztek, akiket kidobtak az egyetemekről, és csak segédmunkásként kaptak állást.
Emlékezünk papokra és közösségszervezőkre, akik a rendszerellenes tevékenység vádjával megjárták a börtönt és az internáló táborokat.

Emlékezünk egyetemi tanárokra, akik életük végéig gyárudvart söpörtek, vagy csak az íróasztalfióknak írhattak.

Ők is valamennyien a mi hőseink, akik mindezek ellenére és mindezek közepette megtalálták az élet értemét, és vele a lelki békét, amit mindannyian keresünk az életben.

A magyar Október kisugárzó ereje abból táplálkozik, hogy egy legyőzhetetlennek tartott Góliát elnyomó hatalma összeomlott – hacsak rövid időre is - , mert egy Dávid-nép egységesen nem-et kiáltott neki, s ezt a lehető legnagyobb áldozattal szentesítette, az egyéni és nemzeti halál vállalásával. „Qui potest mori, non potest cogi.”- mondja Seneca (Aki képes meghalni, azt nem lehet kényszeríteni!).

Minden hatalom a neki alávetettek készséges vagy vonakodó elismerésén nyugszik. A Góliát meghátrált, mert hatalmát a magyarok félelmet nem ismerő áldozatvállalással utasították vissza.

Hiába tért vissza a Hatalom. 1956 októbere óta ország-világ megismerte eredendő gyengeségét, s megtudta, hogy ama világrendszer állítólagos egysége csak kényszeren és félelmen alapult. Magyarország 1956-os dávidi győzelmének köszönhetően a Hatalom birtokosai engedni kényszerültek a legyőzöttek – a valóságos győzők – számos feltételének.

A magyar forradalomnak nem volt ideológiája. Nyelvtanilag helyesebben talán így mondanám: Nem ideológiája volt, hanem ideológiai hatása. Mindkét tény jelentősége csak gondolkodási és világtörténelmi léptékkel mérhető.

Az egyes emberek tartozhattak egyik vagy másik ideológiai irányzathoz, de a forradalom nem tartozott egyetlen ideológiához, de még egyetlen politikai oldalhoz, vagy párthoz sem.
Magyarországon 1956-ban nem egy ideológia győzött, hanem egy ideológia halt meg.
A magyar forradalom a konkrétumokkal leplezte le az általánost, a hatalmi ideológiát.
A tényeket állította a középpontba, és ez által a hamis általánosságokat, áltörvényeket cáfolta.
A magyar forradalom a tényeket, az egyes eseteket, az egyes sorsok millióit állította szembe az általános tételekkel, a kötelezőnek és megoldásnak kinevezett elméletekkel és szólamokkal. Kimutatta, hogy nem a magyarságé a magyar állam, nem a munkásoké a hatalom, és nem a munkásé a gyár… hogy a demokrácia nem demokrácia… hogy a szocializmus antiszociális… hogy nem lehet magasabb rendű az a társadalmi rendszer, melyben az egyes ember félelemben, jogfosztottan és nincstelenségben él.

A magyar forradalom a legborzasztóbbat tette az uralkodó ideológiával: Az egész világ előtt kimutatta róla, hogy hamis.

A mi forradalmunknak nem volt sem előzetesen kész programja, sem pedig ideje nem maradt ilyesmi kidolgozására a rendelkezésre álló, tragikus eseményekkel teli, rövid hetek során. Ami kifejezésre jutott, azt hevenyészett intézkedések, vázlatos programtervezetek, és 1848 márciusának 12 pontjára emlékeztető követelések tartalmazták.

Mégis e mozaikok alapján, egy érett, kiegyensúlyozott politikai és társadalmi reform tervezetnek körvonala, alapeszméi bontakoztak ki… Egyéni és kollektív szabadságjogok, szabad szervezkedés, parlamentáris demokrácia keretében működő pártok, munkástanácsi rendszer, piacgazdálkodás, amelyben a társadalmi felelősség és a szociális gondoskodás eszméje érvényesül.

Mindezen felül 1956 októberének bátor és bölcs, mértéktartó és erkölcsileg feddhetetlen cselekvés sorozata visszaadta nemzeti önbecsülésünket újabb kori történelmünk annyi kudarca és törése után, És alapot teremtett egy új közösségi identitástudat kialakításához.

1956 októbere egyszeri esemény volt népünk történelmében és a világtörténelemben.
A történelem nem ismétlődik, és mégis érleli gyümölcseit. Elég, ha ki-ki a mega lehetőségeivel él.

Nekünk ma, 1956 örököseinek különösképpen is gondolni kell erre, amikor Brüsszel konok állhatatossággal feszíti a magyar húrt.

1956 jelentősége az idő múltával egyre nő. Jelentős történelmi eseményekre ez a jellemző, de a mi esetünkben ehhez még az is járul, hogy közvetlen időszerűségét is egyre jobban látjuk.

Az 1956-ban megnyilvánult nemzeti konszenzus fenntartása, az ország önrendelkezésének és nemzeti méltóságának biztosítása, ma is feladatunk.

Semmit sem szabad tenni, ami a nemzeti összefogás és nemzeti együttműködés ellen hat, még aprócska előnyökért sem.

A magyar népnek az a dolga, hogy továbbra is utasítson vissza minden együttműködést azzal, ami hazugság és erőszak. Az a feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának a zászlaját, amely a magyarság szabadabb jövőjének a záloga is.



(vm)