Emlékmise a Mátyás-tepmlomban - P. Szabó Ferenc SJ homíliája

November 4-én, vasárnap délután 16 órakor a Budavári Nagyboldogasszony Koronázó Főtemplomban P. Szabó Ferenc SJ, az idei Mindszenty Emlékérem egyházi kitüntetettje, a Vatikáni Rádió magyar műsorának volt főszerkesztője, jelenleg külső munkatársa mutatott be szentmisét a nemzeti gyásznapon az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek és a megtorlás áldozatainak emlékére.

Most közzétesszük homíliáját:

Kedves Testvérek! A felolvasott evangéliumi szakasz (Mk 12, 28b-34) az Isten- és emberszeretet kettős-egy parancsáról szól. Jézus megerősíti az ószövetségi Törvényt, sőt tökéletesíti, túlszárnyalja azt, amint már a Hegyi Beszéd is jelzi (Mt 5, 17kk). Szenvedése előestéjén pedig új parancsolatot ad övéinek (Jn 13, 34): Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is.” Jézus pedig életét adta barátaiért és ellenségeiért, - valamennyi bűnösért, értünk is.

Nagyobb szeretete senkinek is ennél. A kereszténység története során – a sok árny mellett – igen sok olyan szenttel, hitvallóval és vértanúval találkozunk, akik életáldozatukkal tettek tanúságot Krisztus, az Igazság mellett. Napjainkban is voltak, vannak ilyen hősök (pl. Maximilián Kolbe, Apor Vilmos), számos névtelen, akiket sohasem emel oltárra az egyház. Boldog II. János Pál pápa azt kívánta, hogy gyűjtsék össze a XX. század vértanúinak aktáit, és különösképpen a modern totalitarizmusok áldozataira gondolt. Már szépen elindult e hitvallók és vértanúk aktáinak összegyűjtése és feltárása.

Tegnap a Parlamentben konferencia keretében megemlékeztünk „Isten Szolgája”, Mindszenty József életéről, hősies helytállásáról Isten, az Egyház és a haza védelmében az ateista és vallásüldöző kommunizmus évtizedeiben. Örömmel állapíthattuk meg, hogy lassan méltó helyre kerül a „fehér vértanú” bíboros a magyarok emlékezetében. Ideje, hogy az elmúlt évtizedek torzításai után, amelyek– sajnos – még nem tűntek el teljesen, a felnövekvő nemzedék is hiteles képet kapjon a magyar történelem egyik legnagyobb alakjáról.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty Társaság elnöke és a konferencia védnöke idézett Áder János köztársasági elnök zalaegerszegi beszédéből: „Mindszenty nélkül más lenne a huszadik századi történelmünk, de az önmagunkról, politikai nemzetünkről alkotott önképünk is szegényebb lenne.”

Most én még ugyancsak a köztársasági elnök jelentős méltatását szeretném idézni. A Terror Házában „A magyarok lelkiismerete - Mindszenty József” címmel rendezett konferencia és kiállítás megnyitásakor mondott beszédének utolsó szakasza így hangzott: „Talán sorszerű jelkép, hogy püspökké szentelése a magyar szabadságharc és a magyar polgárosodás születésnapjára, március 15-ére esett. Nem kell-e sorsszerűnek tekintenünk azt is, hogy neve eggyé vált azzal a világraszóló 13 nappal, amelynek hősiessége megrendítette az egész nyugati világot, és amely épes volt megrendíteni a kommunista terrorra épülő birodalmat? Mi magyarok ebben a harcban váltunk a szabadság nemzetévé a világ minden szabadságszerető népe szemében.”

És még egyetértőn idézném (nem szó szerint) Balog Zoltán miniszter (protestáns lelkész) kiállítást megnyitó beszédét: Az életszentség, mint egyetemes keresztény örökség, a bibliai felfogás szerint, nem azt jelentette, jelenti azt, hogy valaki tökéletes, hogy hiba nélkül való. Hanem azt, hogy Isten elkülönítette választottját, és küldetést adott neki. Mindszenty bíboros küldetését maradéktalanul teljesítette.

Most, a hagyomány szerint, az 1956-os forradalom és szabadságharc elesettei és a megtorlás áldozatai lelki üdvéért mutatjuk be a szentmisét. November 4-e gyászos nap: megérkeztek Budapestre a szovjet páncélosok, és eltaposták a szabadságharcot. (Én, mint egyetemista és zug-jezsuita átéltem a forradalmat és annak leverését. De most itt nem emlékeimet idézem fel.)

Tudjuk, hogy november 4-én Mindszenty bíboros éppen a parlamentben tartózkodott, amikor kapta a hírt, hogy a Margit-hídon jönnek a szovjet tankok, és a parlamentből ment át az amerikai követségre, ahol másfél évtizedet töltött félrabságban. Onnan is figyelte és Rómának ismételten jelezte az ország és az egyház elnyomását.

Most tehát a szabadsághősökre, a szabadság vértanúira emlékezünk, köztük a „fehér vértanú” bíborosra, továbbá mindazokra, akik 56 előtt és után Krisztus és az egyház iránt hűségükért szenvedtek kommunista börtönökben, internáló táborokban: gondolok itt számos jezsuita rendtársamra és más szerzetesekre, szerzetesnőkre, kiváló egyháziakra és világiakra, akiket koncepciós perekkel ítéltek el. Emlékezünk Jézus szavaira: „Boldogok, akik üldöztetést szenvednek az Igazságért, Krisztusért!” Az irgalmas Isten adjon nekik örök boldogságot”.

(vm)