November 4-e Borromeo
Szent Károly püspök kötelező liturgikus emléknapja. A püspökök tanítója, lelki atyák
és szemináriumi tanárok patrónusa: a világon az első nagyszeminárium alapítója 1538.
október 2-án született az itáliai Aronában. 1584. november 3-án halt meg Milánóban.
1602-ben V. Pál pápa boldoggá, majd 1610. november 1-én ugyanő szentté avatta. Ereklyéi
a milánói dómban találhatók, szíve pedig Rómában a „San Carlo al Corso” templomban.
Lelki atyák, szemináriumi tanárok és könyvtárosok védőszentje.
Károly
Észak-Itáliában a Lago Maggiore partjánál a lombardiai Arona várában látta meg a napvilágot
egy arisztokrata család negyedik sarjaként. A kor szokásainak megfelelően papi pályára
szánták. Édesanyja korai halála után, amikor ő még csak kilenc éves volt, édesapja
még kétszer megnősült, de apját is korán elvesztette. A fiatal Károly gyámja és egyben
nevelője ezt követően anyai nagybátyja Giovanni Angelo Medici bíboros, a későbbi IV.
Pius pápa lett, aki Károlyt tanulmányai befejeztével Rómába hívta.
Az
Örök Városban a pápa unokaöccse villámgyors karriert futott be, ami a nepotizmus klasszikus
példájaként szolgálhatna, vagyis az a jogosan kifogásolható egyházi szokás, hogy a
szolgálati helyeket és munkaköröket hozzátartozókkal töltötték be. Károly tehát alig
huszonhárom éves bíborosként a Római Kúria legfontosabb hivatalnoka volt! Az általa
betöltött hely lehetővé tette számára, hogy a reneszánsz szokásoknak hódoljon a bíborosi
palotában rendezett pazar bankettek, vadászatok és egyéb szórakozások közepette. Személyéről
teljes mértékben mintázhatjuk a reneszánsz ember alakját: kiválóan képzett volt a
művészetekben olyannyira, hogy csellón is játszott.
Bátyjának 1563-ban
bekövetkezett halála nagyon megrendítette. Mély lelki átalakuláson ment keresztül,
amelynek következtében pappá, majd püspökké szenteltette magát. Tette mindezt a családi
elvárások és a pápa tanácsa ellenére, aki szintén házasságra buzdította a családi
folytonosság fenntartása érdekében. A szenteléssel teljesen megváltozott az életstílusa;
szolgáit elküldte, az udvari pompáról pedig lemondott. A palota felső szintjén két
szobáját alakította ki lakóhelyéül, amelyikből az egyik a hálószobája, a másik az
irodája lett. 1564 májusában kinevezték Milánó érsekévé.
Rendkívül
nehéz feladatok vártak rá. Hatalmas egyházmegyéjének állapota siralmas volt: nyolcvan
évig nem lakott ott saját püspök. Az akkori súlyos helyzetről a következő mondatokat
jegyezték fel: „A helyi templomokban gabonát tárolnak, a kolostorokban pedig mulatoznak.”
Az
új püspök az egyházmegye vallási életének megújítását a klérus megreformálásával kezdte,
amely rosszabb állapotban volt, mint a milánói templomok.
* * *
Az
egyháztörténészek egybehangzó véleménye szerint Borromeo Szent Károly legnagyobb érdeme
a Tridenti Zsinat (1545-1563) lezárása volt, illetve reformintézkedéseinek gondos
átültetése a gyakorlatba, amely gátat vetett a protestantizmus terjedésének Európában.
Halálakor az általa vezetett egyházmegye az egész keresztény világ számára példaértékű
volt. Ahogy mondták is akkoriban: „a katolikus megújulás a milánói reformok gyermeke”.
Méltán adták neki a „püspökök tanítója” jelzőt.
Milánó pásztoraként azonban
nem akart tanító lenni, hanem sokkal inkább Krisztus tanítványa: „Hiába készítik el
a reformterveket – ismételgette gyakran –ha mi magunk nem élünk az evangélium szerint.”
Néhány
évvel azután, hogy Károly elfogadta a milánói kormányzást, pestis dúlt a városban
és környékén, áldozatok ezreit követelve. Amikor a polgári vezetőség elmenekült a
városból, Károly magához hívatta kora egyik legjobb orvosát és megparancsolta híveinek,
hogy feltétel nélkül tartsák be azokat az egészségügyi előírásokat, amiket az orvos
elrendel. Ő személyesen is részt vett a betegápolásban: megnyitotta számukra az éléskamrákat,
szétosztotta köztük az élelmet, az érsekségi posztóból ruhát és takarót készíttetett
a szegényeknek.
Mindenekelőtt, azonban mint lelkipásztor vigasztalta a
betegeket, ellátta a haldoklókat. Mivel a templomokat a fertőzés miatt bezárták, az
utcán több helyütt a szabad ég alatt mutatott be szentmisét papjaival, hogy a hívek
részt vehessenek rajta akár úgy is, hogy csak az ablakból látják. Bűnbánati körmeneteket
tartott, amelyeken mezítláb ment kötéllel a nyakában. A pestis megszűntével a milánói
főpásztor helytállását csodálta a világ. Néhány nappal Rómában tett látogatása előtt
a pápa a következő utasítást adta ki: „Vége a felelőtlen és komolytalan szórakozásoknak,
Borromeo Károly jön hozzánk”.
* * *
Az egyszerű nép által tisztelt
püspöknek nagyon sok ellensége volt mind a világiak, mind az egyháziak köréből, akik
keményen ellenezték újítási törekvéseit. Egyik este istentisztelet közben egy felháborodott
szerzetestestvér hátba lőtte a térdeplőjén imába merülő bíborost. A bíboros életét
az abban az időben használatos vastag liturgikus öltözék mentette meg. Károly püspök
csak tízegynéhány évvel később halt meg negyvenhat évesen végkimerültségben egy vizitáció
alkalmával.
A szerzetes egyébként, aki rálőtt a püspökre, a ferencesek
humiliáták ágához tartozott. A rend neve a latin humilitas szóból ered, amelynek jelentése:
alázatosság. Ugyanez a szó található Borromeo Károly püspöki címerében is.
A
bíboros elleni támadás megerősíti, hogy a szavak és jelszavak időnként mennyire messze
eshetnek a tettektől. Legalább olyan messzire, mint a bűn az erénytől…
_____________________
Mindenható
Istenünk, erősítsd meg népedben azt a lelkületet, amely Borromeo Szent Károly püspököt
is lelki élettel töltötte el, hogy az Egyház szüntelenül megújuljon és Krisztushoz
egyre hasonlóbbá válva megmutassa a világnak a Te igazi arcodat. A mi Urunk Jézus
Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten,
mindörökkön-örökké. Ámen.