„A hit világossága értékes kincs az ember számára. Az evangélium az öröm forrása”
– XVI. Benedek pápa homíliája a szinódust lezáró szentmisén
Október 28-án, vasárnap délelőtt fél 10-kor kezdődött a Szent Péter bazilikában az
ünnepélyes szentmise, amellyel a Szentatya lezárta a XIII. rendes püspöki szinódust.
A világ öt földrészének főpásztorai október 7-én gyűltek össze a Vatikánban, hogy
megvitassák az új evangelizáció kihívásait, legfőbb feladatait.
A Szentatyával
együtt misézett mintegy 300 bíboros, püspök és pap; ötezer hívő töltötte meg a Szent
Péter bazilikát. Homíliájában a Szentatya ismételten leszögezte: az egyház feladata
az evangelizáció és minden keresztény kötelessége, hogy örömmel hirdesse az evangéliumot.
A hívek könyörgései között arab nyelven is elhangzott egy fohász Szíria és a Közel-Kelet
békéjéért.
XVI. Benedek pápa a vasárnapi evangéliumi szakaszból kiindulva
a vak Bartimeust állította példaképként korunk emberei elé: elveszítette reményét
és élete értelmét, de az Úrra bízta magát és visszanyerte teljes méltóságát, beállt
Jézus tanítványai közé.
A vak Bartimeus meggyógyításának csodája jelentős
helyet foglal el Márk evangéliumának szerkezetében. Azt a fejezetet zárja le, amelynek
címe: „Út Jeruzsálem felé”. Ez Jézus utolsó zarándoklata a Szent Városba Húsvétkor,
amikor – jól tudja – kínszenvedés, halál és feltámadás vár rá. Jézus Jerikón keresztül
megy fel Jeruzsálembe a Jordán völgyéből, és a városból kifelé menet találkozik Bartimeussal,
miközben „Jerikót tanítványai és nagy tömeg kíséretében hagyta el” – jegyzi meg az
evangelista (Mk 10, 46).
Ez a tömeg nem sokkal később Messiásként üdvözli
Jézust jeruzsálemi bevonulásakor. A vak koldus, Bartimeus, „Timeus fia”, az út mentén
üldögélt. Márk egész evangéliuma a hitben való előrehaladás útja, amely folyamatosan
bontakozik ki Jézus iskolájában. A tanítványok az első szereplői ennek a felfedező
útvonalnak, de más személyiségek is fontos szerepet töltenek be. Bartimeus is egy
közülük – magyarázta homíliájában XVI. Benedek pápa.
Jézus utolsó csodás gyógyítása,
amelyet kínszenvedése előtt hajt végre, nem véletlenül éppen egy vakhoz, azaz olyan
személyhez fűződik, aki elveszítette szeme világát. Egyéb szövegekből is tudjuk, hogy
a vakság állapotának mélyreható jelentősége van az evangéliumokban. Azt az embert
képviseli, akinek szüksége van Isten, a hit világosságára ahhoz, hogy megismerje a
valóságot és a valódi élet útján haladjon előre. Alapvetően fontos, hogy felismerjük
vakságunkat és azt, hogy szükségük van erre a fényre, egyébként örökös vakságban élünk
(vö. Jn 9,39-41).
Bartimeus tehát Márk elbeszélésének ezen a stratégiailag
fontos pontján példaképként jelenik meg előttünk. Nem születésétől fogva vak, hanem
elveszítette látását: az az ember, aki tudatában van annak, hogy elveszítette a világosságot,
de nem veszítette el a reményt, tud élni azzal a lehetőséggel, hogy találkozik Jézussal.
Rábízza magát az Úrra, hogy elnyerje gyógyulását. Amikor meghallja, hogy a Mester
elhalad előtte, többször is erőteljesen így kiált: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
(Mk 10,47). Amikor Jézus magához hívja, és megkérdezi: „Mit tegyek veled?”, így válaszol:
„Mester, azt, hogy lássak” (vö. 51).
Bartimeus egyszerű és őszinte fohásza
példamutató és a keresztény ima hagyományának részévé vált. A Krisztussal való, hittel
megélt találkozásban Bartimeus visszanyeri szeme világát, és ezzel együtt méltóságát:
ismét lábra áll és újra útra kel, most már Jézus vezetésével, Jézust követve. Márk
többet nem említi Bartimeust, de személyében bemutatja, ki Jézus tanítványa: az az
ember, aki a hit világosságával „csatlakozik” hozzá útján (vö. 52).
A pápa
ezután homíliájában emlékeztetett Szent Ágoston tanítására. Hippó szent püspöke felhívta
a figyelmet arra, hogy Márk nemcsak Bartimeus, hanem apja, Timeus nevét is feljegyezte.
Ez arra enged következtetni, hogy az utca mentén kéregető koldus előzőleg nagyon gazdag
volt és mindenki által ismert családból származott. Ezért gyógyulása nagy visszhangot
keltett környezetében.
Bartimeus történetének ez az értelmezése arra késztet
bennünket, hogy felfedezzük: vannak olyan értékes kincsek életünkben, amelyeket elveszíthetünk,
és amelyek nem anyagi természetűek. Ebben a távlatban Bartimeus képviseli mindazokat,
akik ősi evangéliumi hagyományokkal rendelkező régiókban élnek, és ahol a hit fénye
elhalványodott. Az emberek eltávolodtak Istentől és már nem tartják életük fontos
részének. Ezek a személyek tehát nagy gazdagságot veszítettek el; nem gazdasági, vagy
földi hatalmukat, hanem keresztény méltóságukat. Elveszítették az élet biztos és szilárd
támpontját és gyakran öntudatlanul, a lét értelmének koldusaivá váltak.
Azokról
a sokaságokról van szó, akiknek szükségük van az új evangelizációra. Arra, hogy ismét
találkozzanak Jézussal, Krisztussal, Isten Fiával, aki ismét fel tudja nyitni szemüket
és megmutathatja számukra a követendő utat. A pápa jelentőségteljesnek nevezte, hogy
az Új Evangelizáció témájával foglalkozó püspöki szinódus lezárásakor a liturgia éppen
Bartimeus evangéliumi szakaszáról szól.
Isten Szava ma különösen is időszerű,
amikor a szinódus ezekben a napokban annak a sürgősségéről tárgyalt, hogy ismét hirdetni
kell Krisztust ott, ahol a hit fénye meggyengült, ahol Isten tüze parázzsá vált, amelyet
ismét fel kell éleszteni, hogy legyen lobogó láng, amely fényt és meleget áraszt az
egész házban.
Az új evangelizáció az egyház egész életét érinti – folytatta
homíliáját a Szentatya. Elsősorban a lelkipásztori tevékenységre utal, amelyet jobban
át kell hatnia a Szentléleknek, hogy lángra lobbantsa a hívek szívét, akik rendszeresen
összegyűlnek közösségeikben vasárnaponként, hogy táplálkozzanak az Úr szavával és
az örök élet Kenyerével.
A pápa rámutatott a szinóduson felmerült három lelkipásztori
vonalra: az első a keresztény iniciációs szentségekre vonatkozik. Megfelelő hitoktatással
kell kísérni a keresztség, a bérmálkozás és az Eucharisztia vételére való felkészítést.
Különösen fontos a bűnbocsánat szentsége, amely Isten irgalmasságát közvetíti. Az
életszentségre való felhívás minden kereszténynek szól. Többször is elhangzott, hogy
az új evangelizáció valódi főszereplői a szentek: mindenki számára érthető nyelven
szólnak életpéldájukkal és karitatív tevékenységükkel.
Másodszor az új evangelizációhoz
szorosan kapcsolódik az „ad gentes” misszió. Az egyház feladata, hogy hirdesse az
üdvözítő üzenetet mindazoknak, akik még nem ismerik Jézus Krisztust. Afrikában, Ázsiában
és Óceániában sok olyan térség van, amelynek lakói várják az evangélium első hirdetését.
Imádkozni kell a Szentlélekhez, hogy ébressze fel az egyházban a megújult missziós
dinamizmust. A globalizáció népességek jelentős helyváltoztatásához vezetett, tehát
az első igehirdetés a régi evangéliumi hagyományokkal rendelkező országokat is érinti.
Minden embernek joga van ahhoz, hogy megismerje Jézus Krisztust és evangéliumát. Minden
keresztény kötelessége, hogy hirdesse az evangéliumi Jó Hírt.
Végül a harmadik
aspektus azokra a keresztényekre vonatkozik, akik nem élnek a keresztség igényeinek
megfelelően. Ezek a személyek minden földrészen megtalálhatók, különös tekintettel
a szekularizált országokra. Az egyház sajátos figyelmet fordít rájuk. Arra törekszik,
hogy ismét találkozzanak Jézus Krisztussal, ismét fedezzék fel a hit örömét és térjenek
vissza a vallásgyakorlathoz a hívek közösségében. A hagyományos, mindig érvényes lelkipásztori
módszerek mellett az egyház új nyelvezetet is használ a különböző kultúráknak megfelelően.
Krisztus igazságát a párbeszéd és a barátság jegyében kínálja fel. A pápa itt emlékeztetett
a fontos városmissziókra, a „Pogányok udvarára”, a kontinentális missziókra.
Végül
visszatért Bartimeus alakjához, aki, miután visszanyerte látását Jézustól, csatlakozott
a tanítványok seregéhez. Ilyenek az új evangelizálók is: olyan személyek, akik megtapasztalták,
hogy Isten meggyógyította őket Jézus Krisztus által. Mi is ma forduljunk örömteli
hálával az Úr Jézushoz, aki „Redemptor hominis” és „Lumen gentium”, vagyis az emberek
Megváltója és a népek világossága.
Tegyük magunkévá Alexandriai Szent Kelemen
(Protreptikosz, Intelem a görögökhöz, 113,2-114,1) szavait, aki így imádkozott Jézushoz:
„Ez idáig bolyongtam abban a reményben, hogy megtalálom Istent, de mivel te, Uram,
megvilágítasz engem, általad találom meg Istent és tőled kapom az Atyát, társörökösöddé
válok, mert te nem szégyenkeztél, hogy testvéreddé fogadj. Számoljuk fel tehát az
igazság elfeledését, a tudatlanságot és oszlassuk el a sötétséget, amely megakadályozza
a látást, mint amikor köd borul az ember szemére és szemléljük az igaz Istent”.