A szegények kincse: az üdvösség –
P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az
évközi 28. vasárnapra

A vasárnapi evangéliumi szakasz három részre osztható: Jézus találkozása a gazdag ifjúval, - Jézus tanítása a gazdagság veszélyeiről – az önkéntes szegénység jutalma: az örök élet. Itt mindjárt emlékeztetek arra, hogy Boldog II. János Pál nemzetközi útjai alkalmával, amikor az ifjúsággal találkozott, előszeretettel elmélkedett a gazdag ifjú meghívásáról, Jézus követéséről.

A mostani perikópa alkalmas kiindulópont, hogy a szerzetesi hivatásról, Jézus szorosabb követéséről elmélkedjünk. Azok, akik az isteni parancsolatok megtartásán túl a tökéletességre akarnak törekedni, lemondanak a vagyonról, minden elhagynak Jézusért, és nyomába szegődnek.

De a jézusi tanítás minden embernek, főleg minden kereszténynek szól. Különösen is időszerű manapság, amikor naponta tapasztaljuk, milyen világméretű válságot idézett elő az átkozott aranyéhség, a hatalmasok pénzimádata és a szegények kizsákmányolása, a pénzvilág által okozott égbekiáltó igazságtalanságok.

Az evangéliumi tanítás azonban itt elsősorban nem a szociális igazságosság megvalósítását sürgeti, miként az egyház százados társadalmi tanítása, hanem a gazdagság veszélyeiről, az üdvösség kockázatáról van szó, amelyet ez a mondat fejez ki: „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!”

A Jézus szaván megütköző tanítványoknak a Mester megismétli a figyelmeztetést az ismert hasonlattal: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak az Isten országába jutni!” Tudjuk, Jézus máshol kijelentette: „Ahol a kincsed, ott a szíved is.” A mennyek országa, az üdvösség az a kincs, amelyért mindent el kell adnunk, el kell hagynunk. Akik vagyont gyűjtenek, felejtik, hogy a moly megeszi, és a rozsda megemészti ezeket a földi javakat, amelyeket nem vihetnek magukkal a sírba.

Felejtik, hogy mindentől el kell szakadniuk, ha jön a vég, hogy egy a szükséges. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”, üdvösségét kockára teszi! Vannak keresztények is, akik – Szent Pál szavai szerint – úgy élnek, mint a hitetlen pogányok: akik le akarják szakítani minden perc virágát: „Együnk-igyunk, holnap meghalunk!” Pedig az Isten országa, rendeltetésünk végcélja, „nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.

Kétségtelen: szükségünk van a megélhetéshez, családunk fenntartáshoz pénzre, anyagi javakra. De mivel a pénz hatalmat ad, uralmat mások felett, a kapzsi a meggazdagodás bűvöletében egyre többet kíván felhalmozni, egyre többet akar birtokolni, nem pedig a létben, a szellemiekben, a szeretetben növekedni. Nem a tisztességes munkával megkeresett pénzt kárhoztatja tehát Jézus, hanem a pénzimádatot, a hatalomra törő, telhetetlen meggazdagodási vágyat, az igazságtalan, másokat megkárosító, a szegényeket zsaroló, féktelen haszonkeresést.

Itt eszünkbe juthat a középiskolában tanult, elemzett csodaszép vers, A merengőhöz, amelyet Vörösmarty ifjú kedveséhez, Laurához intézett, de evangéliumi bölcsességet fejez ki:
„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm!”

Az elemzett evangéliumi szakaszban a tanítványok megsejtik a gazdagság kockázatát: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus válasza: „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Az üdvösség Isten ajándéka. De csak a lélekben szegények, az alázatos „kicsik”, az isteni ajándékra nyitottak fogadják be.

Azok, akiknek – Avilai Szent Teréz szavaival – „Isten egyedül elég”. Idézzük a nagy misztikus imáját: „Semmi meg ne zavarjon. Semmi meg ne rémítsen. Minden elmúlik. A türelem mindent elnyer. Aki Istent bírja, annak semmi sem hiányzik: Isten egyedül elég.”


(Mk 10, 17-30)