A Hit Éve és a II. vatikáni zsinat - P. Szabó Ferenc SJ
PÁRBESZÉD A HITRŐL
Szabó Ferenc SJ nyári sorozata a Vatikáni Rádiónak
(2012)
„Ne fordulj kifelé, térj be önmagadba: a
belső emberben lakozik az Igazság; és ha saját változó természetedet
felfedezed, haladj túl önmagadon is. És ne feledd, hogy még
itt sem állhatsz meg, túl kell menned az okoskodó értelmen is. Oda
kell tehát igyekezned, ahonnan magának az értelemnek a Fénye forrásozik…” (
Szent Ágoston: De verareligione,XXXIX, 72)
A Hit éve
és a II. Vatikáni zsinat – 1. Bevezetés XVI. Benedek pápa az ősszel (2011.
okt. 11-én kelt Porta Fidei=a Hit Kapuja kezdetű apostoli levelével)
meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig tart;
tehát a II. Vatikáni zsinat megnyitásának. 50. évfordulóján kezdődik és a következő
évben Krisztus Király ünnepén ér véget, amely a Katolikus Egyház Katekizmusa közzétételének
20. évfordulója; a Katekizmust Boldog II. János Pál tette közzé az 1985-ös rendkívüli
püspöki szinódus kérésére, mint a zsinat igazi gyümölcsét. A Szentatya előzőleg már
meghirdette a Szent Pál-évet, majd a Papság évét. A Hit éve célja az, hogy elmélyítsék
a katolikusok hitének teológiai, lelki és lelkipásztori alapjait. A pápa 2012 októberére
összehívta a püspöki szinódust, amelynek témája ez lesz: „Az új evangelizáció a keresztény
hit átadására.” (Tudjuk, hogy XVI. Benedek létrehozta az Új Evangelizáció Pápai Tanácsát.)
A szinódus előkészítése és lebonyolítása jó alkalom lesz arra, hogy az egész egyházban
különleges módon eszmélődjenek a hitről, hogy elmélyítsük istenismeretünket és elkötelezettségünket,
hogy az új evangelizálással, örömmel hirdessük Őt korunk embereinek. XVI. Benedek
levelében még emlékeztet arra is, hogy VI. Pál pápa 1967-ben, az Apostolfejedelmek
vértanúságának 19. centenáriumára szintén meghirdette a Hit évét, amelyet az „Isten
népe Hitvallásával” zárt le. VI. Pál úgy tekintette ezt az Évet, mint a zsinat utáni
időszak követelményét, tudatában lévén az igaz hit megvallásának és értelmezésének
nehézségeivel és követelményeivel. Most a Szentatya zsinat megnyitásának 50. évfordulóját
jó alkalomnak tekinti, hogy helyesen megértsük az atyák által örökségül hagyott zsinati
szövegeket, és azokat elsajátítsuk, mint a Tanítóhivatal normáit az Egyház hagyománya
ölén.
„Jobban, mint valaha kötelességemnek érzem, hogy megjelöljem a Zsinatot,
mint olyan nagy kegyelmet, amelyben az Egyháznak része volt a 20. században”, írja
Benedek pápa, idézve Boldog Elődjét: ’hűséges iránytűt nyújt nekünk, hogy tájékozódjunk
a most kezdődő évszázadban’, írta II. János Pál a Harmadikévezred küszöbén
k. apostoli levelében.” Én is megismétlem, amit a zsinatról mondtam néhány hónappal
Péter Utódává választásom után: ’Ha helyes hermeneutikával (értelmezéssel) olvassuk
és befogadjuk a zsinatot, egyre inkább az Egyház mindig szükséges megújulásának nagy
erőforrása lehet’.”
És a pápa levele következő részében éppen az Egyház megújulása
követelményét fejti ki: új és igazi megtérésre szólít fel; az egyetlen Üdvözítőhöz,
Jézus Krisztushoz való megtérés szükségességét fejti ki az Újszövetség szövegeit idézve.
Ezután a Credo (Hitvallás) elmélyítését, majd a Zsinat gyümölcseként közzétett
KEK (Katolikus Egyház Katekizmusa) tanulmányozását sürgeti, végül a szeretet
tanúságtételének fokozására buzdít.
Legtöbbet az Egyház és a világ kapcsolatával
foglalkozó, Gaudium et spes (=GS) kezdetű konstitúcióra hivatkozunk, amely
mindjárt az elején tükrözi a megújult szellemiséget: a „szegény és szolgáló Egyház”
minden emberhez fordul, és mindenkinek „fölkínálja” szolgálatát.
„A II. Vatikáni
zsinat, miután mélyrehatóan megvizsgálta az Egyház misztériumát már nem csupán az
Egyház fiaihoz és minden keresztényhez fordul, hanem minden emberhez, és mindenkinek
el akarja mondani, miként értelmezi az Egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban”
(GS2).
„A Szent Zsinat, miközben vallja, hogy az embernek
magasztos hivatása van, és állítja, hogy valami isteni mag van belévetve, fölkínálja
az emberi nemnek az Egyház őszinte együttműködését annak az egyetemes testvériségnek
létrehozásához, mely megfelel ennek a hivatásnak. Az Egyházat semmi földi hatalomvágy
nem mozgatja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni akarja
Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról (vö. Jn
18, 37), hogy üdvözítsen, és ne elítéljen, hogy szolgáljon, és ne neki szolgáljanak
(vö. Jn 3, 17; Mt 20, 28; Mk 10, 45).” (GS 3)
Programunk 2012-re: Hitünk elmélyítése
és tanúsítása korunk keresőinek
A Szentatya által meghirdetett Hit éve, a zsinat
megnyitásának 50. évfordulója és a rendkívüli püspöki szinódus témája az új evangelizációról,
jó alkalom lesz számunkra is, hogy az újesztendőben a pápa buzdításának eleget téve
keresztény hitünkről eszmélődjünk: Miért és mit hiszünk. Íme, néhány téma az első
részhez. Mit jelent hinni? Hit és hitetlenség korunkban. Evilágiság (szekularizmus)
és ateizmus. Isten meghalt? Mintha Isten nem létezne…Az ateizmus válfajai. A hit nehézségei.
Az ateisták ellenvetései. A hivők válasza. A hit megszületése. A kegyelem és a szabadság
drámája. Ökumenikus párbeszéd (Sola gratia? Sola fides?) Hitünk érlelődése.
Az élő hit a szeretetben gyümölcsözik.
A második részben sorra vesszük
a keresztény Credo (Hitvallás) ágazatait, fejezeteit. Felhasználjuk a Katolikus
Egyház Katekizmusát is, amely a II. Vatikáni zsinat gyümölcse. Itt nemcsak a megkereszteltekre
gondolunk, hanem a jóakaratú nem hívőkre, keresőkre is, szem előtt tartva az új evangelizálás
programját.
Mindjárt jelzem, hogy vezérfonalul használom Bernard Sesboúé francia
jezsuita teológus CROIRE = HINNI c. könyvét, amelyet hívőknek és főként a „külsőknek”,
keresőknek szánt. Alcíme: „Meghívás a katolikus hitre a 21. század emberei számra.”
(Croire. Invitation à la foicatholique pour les femmes st les hommes du
XXIe siècle. Droguet & Ardant, Paris, 1999, 576 old.)
Sesboüé könyve nem
teológiai tanfolyam, nem is katekizmus, jóllehet a II. részben az Apostoli hitvallást
veszi vezérfonalul, hanem sajátos műfajú bevezetés hitünkbe, „elvezetés” hitünk leglényegesebb
igazságaihoz. („Isteni igazságra vezérlő kalauz”, idézhetnénk Pázmány Péter főművének
címét, de persze modern módszerekkel.) Nem tér ki minden hitigazságra, nem a hittételek
katalógusát veszi végig, tehát nem katekizmus. Előbb a hit alanyával, a hivő emberrel
és a hivés, a hit aktusának mivoltával foglalkozik, csak utána veszi sorra a Credo
főbb részeit a teremtéstől a végső dolgokig. Bármelyik hitigazságról van szó, számol
a mai ember nehézségeivel, a tudományos felismerésekből vagy a mai filozófiából származó
ellenvetésekkel. Elsősorban nem tekintélyi érvekre támaszkodik. Nem kész, receptválaszokat
ad; őszintén elismeri, hogy nincs megnyugtató válasza a teológiának a rossz misztériumár
vagy a kárhozat (pokol) mivoltára. Megrostálja a valódi vagy „divatos” ellenvetéseket,
leleplezi az álproblémákat, majd a korszerű filozófia és teológia fényében megvilágítja
a keresztény igazságot.
Itt mindjárt jelzem: Bernard Sesboüé francia jezsuita
krisztológiai bevezetése, Krisztus pedagógiája magyarul is megjelent 1997-ben
a Vigília kiadónál. Most kezdődő sorozatomban a Szentíráson kívül főleg a II. Vatikáni
zsinat dokumentumaira hivatkozunk, közben Sesboüé most ismertetett CROIRE=HINNI c.
könyvében is tallózunk.
XVI. Benedek pápa tavaly ősszel hazájába látogatva
a freiburgi szemináriumban találkozott a német katolikusok Központi Tanácsa (ZdK)
és más intézmények, szervezetek képviselőivel. (2011. szeptember 9.) Hozzájuk
intézett beszédben elismerően szólt az ún. Katolikus Napokat” is szervező központ
és egyéb intézmények, segélyszervek áldásos tevékenységéről. Ezután - utalva az új
evangelizálásra létrehozott Pápai Tanács feladatára - figyelmeztetett: „Németországban
az egyház csodálatosan szervezett. De vajon e struktúrák mögött van-e megfelelő spirituális
erő, az élő Istenbe vetett hit ereje? Őszintén el kell ismerni, hogy a struktúrák
túlsúlyban vannak a Lélekkel szemben. A valódi válság, amellyel az egyháznak szembe
kell néznie a nyugati világban: a hit válsága. Ha nem találjuk meg a hit őszinte
megújulásának útját, minden strukturális reform hatástalan marad.” – Végül a pápa
azért fohászkodott, hogy az Úr mindig mutassa meg, hogyan válhatunk a világ világosságává,
és hogyan tudjuk megmutatni testvéreinknek az utat a Forráshoz, ahol enyhíthetik az
igazi élet iránti szomjukat.
2. „Hiszek.” Ki vagyok én? – Értelemkeresés
- istenkeresés
„Hiszek…”- így kezdődik a keresztény
Credo/Hiszekegy. Kicsoda a hitvallás alanya, az egyes szám első személy, az
„én”, aki kimondja: „Hiszek egy Istenben…?” Ki az ember?
„Hívők
és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az
emberhez, mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni. – De mi
az ember? Sok és különféle egymásnak ellentmondó nézetet vallott önmagáról, melyek
szerint egyszer mindenekfölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig
megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása.” (GS 12)
A
régi hitvédelemtől eltérően manapság, amikor a keresztény hitről van szó, nem közvetlenül
Isten létének bizonyításába fogunk, hiszen nem magától értetődő az „isten” fogalma
sem, hiszen ateista világ vesz körül bennünket. A Zsinat is – a világ mai szellemi
helyzetének leírásakor, kitér az ateizmusra: rávilágít fajtáira és gyökereire, szól
a modern ateista rendszerekről, majd kifejti, hogy milyen legyen az Egyház, a hívők
magatartása az ateizmussal szemben. (GS 19-31) Ma már nem is a harcos, politikai istentagadás
vagy a marxista materializmus Isten-ellenes ideológiája áll szemben a hívők világával,
mint a kommunista uralom idején, hanem egyre terjed a gyakorlati ateizmus (materializmus):
az emberek úgy élnek „mintha Isten nem létezne”, mintha nem lenne semmi más, csak
a Föld. Tetteinkkel is tagadhatjuk Istent. Eléggé elterjedt a kételkedés is. Vannak,
akik így vélekednek: Istenről nem tudhatunk semmit; vagy mások: ha létezik is egy
felsőbb Lény, nem törődik világunkkal, az emberekkel. Hogyan is létezhetne a jó Isten,
amikor annyi a világban a rossz, a természeti katasztrófák sorozata, ártatlan embermilliók
szenvedése?
Az ateizmus mellett tehát gyakori az agnoszticizmus számos
válfaja: a kételkedés, az emberi megismerés korlátainak bevallása. Ez utóbbi nézet
jellemzi sokszor kiváló gondolkodók, írók, értelmiségiek álláspontját is. Példának
idézhetnénk André Malraux francia regényírót, akit gyötört a vallási kérdés, de agnosztikus
maradt azt mondva, hogy nem tud nyilatkozni sem Isten léte mellett, sem léte ellen.
Malraux jelentette ki: „A 21. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz
már.” És egy másik ismert mondása: „Mire jó a Holdra szállni csak azért, hogy ott
öngyilkosok legyünk, nem találva a létezés értelmét.”
Vagy idézhetjük a magyar
Illyés Gyula példáját, aki hosszú ideig „a hit senki-földjén” kereste a lét értelmét.
Egy interjúban így vallott a Vigília munkatársának (Hegyi Béla, Adialógus
sodrában, 1974, 124kk.): „Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent,
elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten
befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának
a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán
inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés, hiányos még a bizonyítás. Értelmem
sokkal gőgösebb, hogysem beérje sovány vigasszal. Még meghódításra vár.”
Értelemkeresés,
istenkeresés. Látjuk majd, hogy nemcsak az észre, hanem a szívre is szükségünk van,
hogy Istent fel- és elismerjük. B. Pascal mondja:„A szívnek megvannak az érvei, amelyeket
az ész nem ismer.” (Szójátékkal: „Le coeur a ses raisons que
la raison neconnaît pas”.) És: „Dieu sensible
au coeur” =Istent a szív érzi meg.
Ki vagyok tehát én? Ember: test és lélek
egysége. Mi emberek ugyanahhoz a fizikai és biológiai világhoz tartozunk, mint az
állatok. És mégis lényeges küszöböt léptünk/lépünk át a fejlődés során: az ember „a
fejődés nyílhegye, az öntudatra ébredt evolúció” (Teilhard de Chardin S.J., paleontológus).
Az állat tud, az ember tudja, hogy tud. Tehát értelmes és szabad lény, gondolkodásra
és szeretetre képes személy. Az ember tudja, hogy meg kell halnia, felismeri esetlegességét.
Azt hogy nem szükségszerűen létezik. Ismét csak Pascalt idézhetjük, aki annyira átélte
az ember nagyságát és nyomorát: „Az ember csak nádszál, de gondolkodó nádszár.” Ugyanakkor
azt is vallja: „Az ember végtelenül túlszárnyalja önmagát.” Ezt az önfelülmúlást elemezték
olyan gondolkodók, mint a német jezsuita Karl Rahner, aki az ember „transzcendens
tapasztalatáról” beszélt, vagyis szelleme, az értelem és az akarat dinamizmusáról,
amely mindig túllendíti a véges megismerési tárgyakon és a vágyott javakon a végtelen
felé. Vajon ez a „végtelen” csupán „vég-nélküli” hamis végtelen, avagy igazi Végtelen,
Abszolútum?
Az értelmes és szabad ember személy. Egyedülálló, egyszeri,
megismételhetetlen. „Fenség, észak-fok, titok, idegenség” (Ady) Az ember titok, misztérium.
Nem ismerhetjük meg úgy, mint egy előttünk levő, kívülálló tárgyat. Egyedülálló, megismételhetetlen
személy, de csak úgy alakulhat személlyé, ha megnyílik mások felé, pár beszédet kezd,
kommunikál másokkal. Ez a kommunikáció, a kölcsönös nyitottság, (a perszonalista filozófusok
a „tudatok kölcsönösségéről” beszélnek) a személyesség alapvető jellemzője. Ez az
alapja a szeretetnek. De nemcsak másokkal kommunikálok: a szellem nyitott a Végtelenre,
Istennel is párbeszédet folytathatok éppen személyi mivoltom következtében. Hitünk
szerint ebben hasonlítok teremtő Istenemre, akinek képmása vagyok. E hasonlóság alapján
vagyok képes Istent megismerni és szeretni.
„A Szentírás azt tanítja, hogy
az ember ’Isten képmására’ teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse
Teremtőjét, aki úrrá tette minden teremtmény fölött (vö. Ter 1, 26; Bölcs 2, 23),
hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat (vö. Sir 7, 3-10). Mi az ember, hogy
megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az
angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden
művének. Mindent a lába alá vetettél.” (Zsolt 8, 5-7). Isten azonban nem magányosságra
teremtette az embert: kezdettől fogva ’férfinak és nőnek teremtette’ őket (Ter 1,
27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája.” (GS 12)
A konstitúció
eztán – az ember személyi méltóságát kifejtve - beszél a bűnről, a test-élek emberről,
az értelem méltóságától, a lelkiismeret méltóságáról, a szabadság értékéről és a halál
misztériumáról. (GS 13-18)
Isten igazságban jónak, szabadnak alkotta képmását,
a test-lélek embert, értelmesnek és szabadnak. Az igazi szabadság az istenképiség
nagy jele az emberben. Saját döntésére akarta bízni (vö. Sir 15, 14) alkotását, hogy
szabadon dicsőítse és szolgálja Urát. De e teremtménye a Gonosz sugallatára visszaélt
szabadságával: Istentől elfordul, vele szembe szállva, akarta elérni boldogságát.
A bűnbeesés után értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett, cinkosa a körülötte
lévő rossznak. Az emberek a bűn miatt nem ismerték el Teremtőjüket, nem dicsőítették
Őt, inkább a teremtményeket bálványozták. (Vö. Róm 1, 21-25) Isten ugyanis törvényt
írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben áll az ember méltósága, és
szerinte ítélik meg (Róm 2, 14-16). „A lelkiismeret az ember legszentebb magva és
szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. Lelkiismeretében
ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével
teljesít (vö. Mt 22, 37-40; Gal 5, 14). A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség
összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében
felmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában.” (GS 16)
3.
Ki vagyok én? - A Végtelenre nyitott személy
Múlt alkalommal megállapítottuk,
hogy az ember személy: értelmes és szabad testi-lelki valóság. Egyedülálló, de nem
zárt, hanem nyitott más személyek felé, akikkel párbeszédet folytat, kommunikál, (szeretet)közösségre
léphet. Nyitott a Végtelenre is, a Létteljességre, képes megismerni Istent.
Minden
személy jogalany a törvény előtt, jogai és kötelezettségei vannak. Tudatosítja azt
is, hogy szabad tetteiért erkölcsi felelősséggel tartozik. Tudjuk, hogy a biológia,
az agykutatással foglalkozó tudomány, a pszichológia és a szociológia részéről számos
ellenvetés merül fel a szabadsággal kapcsolatban, az azt korlátozó tényezők csökkentik,
és bizonyos esetekben teljesen megszüntetik az erkölcsi felelősséget, de rendszerint
tudatában vagyunk annak, hogy döntéseink több-kevesebb felelősséggel járnak. Ha valaki
nem is hisz Istenben, lelkiismeretében érzi az érték, a jó hívását, és a figyelmeztetést,
hogy kerülje a rosszat. Hangsúlyozzuk, hogy az említett tudományok nem mondanak el
mindent az emberről, aki „végtelenül túlszárnyalja önmagát” (Pascal). Egyébként e
tudományok is elismerik (ha nem válnak ideológiává), hogy az ember mély titok. Teljesebb
megismeréséhez a metafizikára van szükség, amely H. Bergson szerint „teljes tapasztalat.”
Az
ember, ha önmagába tekint, a „belső végtelenbe” (Szent Ágoston) felfedezi a végtelen
vágyat, amely sohasem elégül ki: minél többet ismerni, birtokolni, többnek lenni.
Erről a „soha-meg-nem-elégedésről” szól Babits Mihály költészete.” Erről így vallott
a Sziget éstenger ciklus bevezetőjében: „Az első könyvem első oldalára
a ’soha-meg-nem-elégedés’ himnuszát írtam be…Nemcsak könyvembe, homlokomra is fel
van írva a ’soha-meg-nem-elégedés’…” Honnan ered ez a vég nélküli vágyakozás, keresés?
- Még a vég nélküli szeretkezéseket hajszoló Don Juan vágyában is ott van valami az
abszolútum akarásából. Erről vallott Ady Endre: „Az Isten van valamiként:/ Minden
Gondolatnak alján. /Mindig neki harangozunk/ S óh, jaj, én ott ülök a balján.”
Végtelen
vágyról beszélünk. De vajon ez csak vég nélküli hamis vágyakozás, vagy pedig az igazi
végtelent, az abszolútumot célozza meg? Nem írtam még nagy kezdőbetűvel az abszolútumot,
amelynek több értelmezése lehet, nem kell rögtön azonosítani Istennel.
Manapság
a leggyakrabban az életminőségről beszélnek. Természetes, hogy az emberben ott van
a vágy, hogy jobban éljen, többet birtokoljon, több fizetése, jobb lakása, nagyobb
műveltsége legyen…Sajnos, a mai „egydimenziós ember”, a termelő és fogyasztó lénnyé
lefokozott ember megelégszik ezzel. De másokban ott él az alapvető, mély vágyakozás:
nemcsak többet birtokolni, hanem többnek lenni, megtalálni a teljes
életet, örökké élni! Persze e dinamizmust fékezi a végesség szomorúsága, a halál előtti
szorongás.
Szeretteink halála felveti a nagy kérdést: mire való az élet, ha
az elmúlás, a pusztulás vár ránk? Szent Ágoston a Vallomások IV. könyvében
leírja, hogy mit érzett kedves barátja elvesztésekor: „Egyetlen nagy kérdés lettem
önmagam számára…Csodálkoztam, hogy más halandók élnek még, amikor az, akit szerettem,
akit halhatatlannak hittem, meghalt; és főképp azon csodálkoztam, hogy én magam élek
még, hogy túléltem annak a halálát, akinek élete egy volt az enyémmel.” Platóntól
Gabriel Marcelig azok a gondolkodók, akik elfogadták, hogy a szellem több mint az
anyagi valóság, a szeretetben keresték a halhatatlanság biztosítékát és bizonyítékát.
Ha szeretteink halálos ágyánál állunk, ösztönösen ismételjük Gabriel Marcel egyik
drámahősének szavait: „Te nem halsz meg!” De valójában – legalábbis a látszat szerint
– a halállal vége szakad az életnek. A nagy kérdés ez: vajon a vég megsemmisülés,
avagy beteljesedés? A halál nagy kérdőjel az élet végén. A halál botrány az észnek
és borzalom a szívnek. Elszakít bennünket szeretteinktől. A szorongás ott sajog szívünk
mélyén. A szeretet szava igazában ez: „Neked nem lenne szabad meghalnod!”
Életünknek
csak a hit adhat értelmet: hit a Szeretetben, és ebből fakad a reménység. Csak ha
egy végtelen Te mondja nekem, neked: „Te nem halsz meg, mert örök szeretettel szerettelek
és öröklétre rendeltelek, akkor oldódhat fel szorongásunk, és kél életre bennünk a
reménység.
Keresésünk célja a végső értelem. Albert Camus Sziszüphosz mítosza
c. könyvét így kezdi: „A legalapvetőbb metafizikai probléma az öngyilkosság. Eldönteni,
hogy az élet megéri-e vagy sem, hogy leéljük, ez annyi, mint választ adni a filozófia
legalapvetőbb kérdésére.” Camus akkor írta ezt a könyvét, amikor még az „abszurd ember”
filozófiáját vallotta, amikor azt hirdette: nem az örök élet, hanem az örök elevenség
a fontos: élni minél többet, megsokszorozni a fogyó életet! A Sziszüphosz mítosza
végén felidézi a pogány mitológia alakját: Sziszüphoszt ott látjuk a lejtő alján a
sziklával. Sűrű éjszaka lepi be a hegyet. Camus végkövetkeztetése: „Boldognak kell
képzelnünk Sziszüphoszt.” Később Camus túljutott az abszurd filozófiáján. Mások, mint
pl. J.-P. Sartre író-filozófus az abszurdumban rendezkedett be: „Abszurd az, hogy
születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.”
Később Camus túljutott az abszurd
krízisén, és kijelentette: „Én akkor csak a módszeres kételkedést gyakoroltam. Hogy
semminek sincs értelme? Én sohasem gondoltam arra, hogy valaki megmaradhat ezen az
állásponton.” Albert Camus Dosztojevszkijjel szembeni kritikájára utalok: a nihilizmuson
túljutott orosz írónak szemére vetette, hogy végül ő is az istenhithez, a vallásos
„irracionále”-ba menekült, de kérdezhetjük Camus-től és az abszurd emberektől: mennyivel
racionálisabb a mítosz vagy az abszurd elfogadása, mint az életnek értelmet adó istenhit?
A világban sok az értelmetlenség, ezt nem tagadhatjuk. De itt a katolikus
filozófust, Gabriel Marcelt idézhetjük: Ha az abszurd (a teljes értelmetlenség) lenne
a mindenség lényege, a létező dolgoké és az emberi szellemé egyaránt, akkor még csak
megértené az ember, hogy valaki az értelmetlen és féktelen életörömöt választja, és
hogy cselekvésének, erkölcsi életének az „abszurdum szenvedélye” legyen a mozgatója.
De ha az „abszurdum érzése” az értelmet kereső öntudat és a világban szétszórt értelmetlenség
érintkezéséből születik, az abszurd nemcsak hogy nem lehet a szellem törvénye, hanem
egyenesen annak botránya! És hogyan lehetne arra alapozni az emberi morált, amitől
az emberi természet visszaborzad? Hogyan lehet az általános kételkedés ingoványára
világnézetet alapozni?
A híres tudós gondolkodó, Pierre Teilhard de Chardin
írja Az emberi jelenség c. könyvében: Az ember elveszítené az életkedvet, ha
valóban meg lenne győződve arról, hogy a teljes halál, a megsemmisülés vár rá. „Minél
inkább ember lesz az ember, annál kevésbé lesz képes a cselekvésre, hacsak nincs meggyőződve
arról, hogy a véghetetlen, elpusztíthatatlan új felé tart. Egy bizonyos abszolútum
van jelen burkoltan az emberi cselekvésben…Az emberiség életkedv nélkül csakhamar
megszűnne felfedezni, alkotni, tudva előre, hogy műve halálra van ítélve. És minthogy
magának lendületének forrása lenne így megtámadva, a fenntartó erő híján, az undortól
és a lázadás által az erőfeszítés elernyedne, és porrá válna.” (PH, 257) Csak akkor
beszélhetünk a történelem értelméről, ha az emberi erőfeszítés valami elpusztíthatatlan
örök értékeket hoz létre.
De hogyan igazoljuk ezt a posztulátumot, az értelem
és a szív követelményét?
Már a görög bölcs, Arisztotelész is megállapította:
az emberi lélek (szellem) valamiképpen mindent magában foglal. Szent Tamás is megismétli
ezt: a megismerés által a szellem valamiképpen minden megismerttel azonosulhat, lehetősége
végtelen. A szellem – a megismerés és az akarás dinamizmusa révén – a korlátlan lét,
a Végtelen felé lendül. Az a tény, hogy minden dolgot végesnek fog fel, és túllendül
rajta, annak a jele, hogy a minden határon túlmenő törekvésének objektív célpontja
a pozitív Végtelen. A folytonos kérdésfeltevés, a soha-meg-nem-elégedés vég nélküli
mozgása tehát a Végtelenre, az Abszolútumra utal.
(Nb. Mindezt bőven kifejtette
és igazolta - cáfolva Kant kritikáját a metafizikai Isten-érvekről - a belga jezsuita,
Joseph Maréchal ötkötetes monográfiájában, transzcendentális módszerét átvette Karl
Rahner német jezsuita teológus és mások is Vö. Szabó Ferenc, Az ember és világa,
Róma, 1974, 78-88.)
A szellem a végső Igazságra törekszik; a sokszerű, a töredékes
egyesítésére. Hogy abszolút érvénnyel állíthassa a valóságot, legalább burkoltan (implicite)
az Abszolútumot kell állítania, amely lehetővé teszi a szintézist és érthetővé
tesz minden más létezőt. J. Maréchal így következtet: „A valóság állítása nem más,
mint kifejezése a szellem alapvető tendenciájának, annak a dinamizmusnak, amely a
végső egységet keresi az Abszolútumban és az Abszolútum által.”
A vég nélküli
vágyakozás/akarás lendülete hamar lelohadna, értelmetlenségbe fulladna, ha nem a végtelen
Jó mozgatná. A teljes Igazságot és a végtelen Jót szomjazzuk, akarjuk, amikor az elégedetlenség
túlhajt bennünket minden véges tárgyon, személyen. Az értelem és az akarat dinamizmusát
tehát egy létező, pozitív Végtelen, az Abszolútum mozgatja, amely (Aki) burkoltan
benne van a szellemi dinamizmusban. Az ember titok – maga a titok -, nemcsak
azért, mert Isten megfoghatatlan teljességére nyitott (capax infiniti), hanem mivel
Isten a saját titkának „kifejezésévé”, „jelévé” tette, amikor Jézusban, testet öltött
Fiában kinyilatkoztatta magát. (K. Rahner)
4. Ki a te Istened? – Isten megnevezése
Az
istenfogalom először a pogány vallásokban jelentkezik. A Nap és annak ragyogása, csillagok
és azok szabályos járása , a villámokkal csapkodó vihar és az általa kiváltott félelem,
a szikla és annak rendíthetetlensége, az áldást hozó eső és hamart, mind-mind egy
felsőbbrendű lény, az istenség egy-egy tulajdonságának meg nyilatkozása. (A szakemberek
hierophániáknak nevezik őket.) A primitív ember szemében a kozmosz és annak
tárgyai, jelenségei szimbolikus jelentéssel bírtak. Jean Daniélou S.J. „kozmikus kinyilatkoztatásról”
beszélt, megkülönböztetve így a pogány vallásokat a bibliai kinyilatkoztatás vallásaitól.
Az
„isten” nevet számtalan valóságra alkalmazták a vallástörténet során: a többisten-hit
bálványai Izraelt, a választott népet is állandóan kísérteték a próféták küzdelmei
ellenére. Az istenhit keletkezését különféleképpen magyarázták. Így a marxisták Feuerbach
nyomán azt állították, hogy az emberek saját képükre és hasonlatosságukra alkottak
maguknak isteneket, kivetítve vágyaikat és félelmeiket egy illuzórikus világba. Kétségtelen,
hogy az emberek társadalmi, kulturális, pszichológiai helyzete befolyásolja vallásos
hitüket, istenképüket. Ebben igaza lehet a marxizmusnak és a hozzá hasonló elméleteknek,
de a felépítmény és tükröződés elmélettel csak az isteneszme körülményeit magyarázzák
meg, de magát a tényt, annak belső okát nem. H. de Lubac ezzel kapcsolatban idézi
Mircea Eliade vallás–történész megállapítását: „Az tény, hogy az első mértani törvények
felfedezése a Nílus-delta öntözésével kapcsolatos gyakorlati problémáknak köszönhető;
de nem látja be az ember, hogy ez a tény milyen jelentőséggel bí a mértani törvények
érvényessége szempontjából.” És H. de Lubac hozzáfűzi: „Valóban, hasonlóképpen nem
látja be az ember, mennyiben tenné kérdésessé az isteneszme érvényességét az a tény,
hogy „Isten” fogalmának első felmerülését ilyen és ilyen látvány váltotta ki az emberi
tudatban, és hogy ez a fogalom egy bizonyos érzékletes tapasztalathoz kapcsolódik.
Mindkét esetben a keletkezés körülménye és a lényeg (vagy érvényesség) különböznek
egymástól.” (H. de Lubac, Sur les chemins de Dieu, 1956, 20-21; vö. M. Eliade,
Le Chamanisme, 1951, 239.)
A marxista és hasonló valláskritika alapvető
hibája a petitio principii, a hibás körkörös érvelés, vagyis eleve az ateizmusból
indul ki, feltételezi azt, amit bizonyítani akar. Így okoskodik: mindenfajta istenfogalom
elvetendő, hiszen ismerjük azt a mechanizmust, amely megszülte, kialakította, tudjuk,
hogy a vallásos ember csalódás áldozata, hiszen Isten nem létezik.
Izrael
történetét vegyük példának: ez a kezdetleges társadalmi viszonyok között élő kis nép,
a sokkal fejlettebb civilizációjú nagy népektől körülvéve, amelyek mindig létét fenyegették,
a folyton kísértő bálványimádás közepette is megőrzi az egyetlen Istenbe, Jahvéba
vetett hitét, még a babiloni fogság idején is hű marad Istenéhez. Tehát az egyedüli
és transzcendens Isten eszméjét nem lehet ateista vagy pozitivista előfeltevésből
kiindulva megmagyarázni. Isten eszméje lényegében önmagától merül fel az emberi tudatban:
vagy úgy, mint az értelem követelménye, vagy pedig természetfeletti kinyilatkoztatás
által. z önmagát kinyilatkoztató Isten maga semmisíti meg a bálványokat, vagy kötelezi
az embert, akit szólít, hogy elvesse a bálványokat.
Istentől jön tehát a kezdeményezés,
a hívás: Ő nyilatkoztatja ki magát akár a teremtésen keresztül („kozmikus kinyilatkoztatás”,
Róm 1, 18-25 és 2, 12-16; vö. ApCsel 17, 16-34), akár természetfeletti kinyilatkoztatás
által. (Jn 1, 16-18; Zsid 1, 1-4). A Messiás, Krisztus eljövetele az istenek alkonya.
Isten a teremtés révén, műveiből értelemmel felismerhető, mégis gyakorlatilag,
a bűn következtében az emberek átlaga nem jut el könnyen és biztosan Isten helyes
ismeretére természetfeletti kinyilatkoztatás nélkül. Szent Ágoston írja: „Hogy az
ember biztosan rátaláljon az igazságra, maga az Igazság, Isten, Isten Fia, emberi
természetet vett fel, megőrizve isteni természetét; Ő lett a hit szerzője és egyszersmind
támasza: az Istenember, emberi természete által az Istenhez vezető Út lett az ember
számára. Ő ugyanis az Isten és az emberek közvetítője: az ember Jézus Krisztus.” (De
Civ. Dei, XI, 2.)
Jézus Krisztus a láthatatlan Isten kinyilatkoztatója.
A Kinyilatkoztatásról szóló zsinati okmányban (Dei Verbum, 2) olvassuk: „Istennek
a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és
tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1, 9), mely szerint az embereknek Jézus
Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az
isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2, 18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a
láthatatlan Isten (vö. Kol 1, 15, 1Tim 1, 17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz
szól az emberekhez (vö. Kiv 33, 11, Jn 15, 14-15), és társalog velük (vö. Bár 3,
38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. (…) Az Istenről és az ember
üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az
egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. (Vö Mt 11, 27; Jn 1, 14. 17; 14,
16; 17, 1-3; 2Kor 3, 16; 4, 6; Ef 1, 3-14).”
A Szeretet-Isten (1Jn 4, 7-21)
minden embert üdvözíteni akar (1Tim 2, 4-6) Örök üdvözítő tervét az Efezusi levél
bevezető himnuszában olvashatjuk: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja,
aki Krisztusban minden mennyei áldással megáldott minket! Benne választott ki a világ
teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve
arra rendelt, hogy – akaratának tetszése szerint - Jézus Krisztus által fogadott gyermekei
legyünk, s magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában fölkarolt minket.
Benne van vére által bűneink bocsánata. (…) Tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése
szerint akaratnak titkát, amellyel elhatározta, hogy az idők teljességével Krisztusban,
mint főben foglaljon össze mindent, ami a mennyben és a földön van. Benne vagyunk
hivatva az örökségre (…) Benne kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét. (…)
Ő örökségünk foglalója.” (Ef 1, 3-14)
Maga a II. vatikáni zsinat többször
hivatkozik az Efezusi levél bevezetőjére, főleg a mindeneket összefoglaló Krisztus
eszméjére. Gustave Martelet S.J. úgy látja, hogy a Gaudium et spes k. konstitúcióban
is központi ez a páli eszme: „Semmit sem értünk meg a konstitúcióban e fókuszon és
e központon kívül.” Idézi Ch. Moellert: „a keresztény antropológia igazi archetípusa
az ÚrKrisztus.” Majd folytatja: „A Krisztusban való összefoglalás
(recapitulatio) eszméje világítja meg az emberi valóság három szektorát is:
a vallások, a kultúra és az emberi tevékenység értelmét.”*
A zsinati konstitúció
(GS 22) így foglalja össze az örök isteni üdvösségtervet: „Az ember titka csak a megtestesült
Ige misztériumában világosodik meg igazán.(…) Ő, aki 1a láthatatlan Isten képmása’
(Kol 1, 15; vö. 2Kor 4, 4) tökéletes ember is, Aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított
istenképiségét helyreállította. Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette
(vö. DS 428, 556, 302), e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra
jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült.
(…) Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával és az embereknek egymás között (vö.
2Kor 5, 18-19; Kol 1, 20-22). (…) A sok testvér között az elsőszülött Fiú képmásához
hasonlóvá vált (vö. Róm 8, 29; Kol 1, 18) keresztény ember pedig megkapja a ’Lélek
zsengéit’ (Róm 8, 23), melyek képessé teszik arra, hogy megtartsa a szeretet új törvényét
(vö.Róm 8, 1-11). E Lélek által, aki ’örökségünk foglalója’ (Ef 1, 14), a teljes ember
belülről újul meg egészen, ’a test megváltásáig’ (Róm 8, 23).(…) Ilyen és ily nagy
az ember misztériuma, mely a keresztény kinyilatkozatás által fölragyog a hívőknek.”
*G.
Martelet, Les idées maîtresses de Vatican II, 1966, 207-22. Vö. GS 22; 38;
39; 45. - Megjegyzem a páli recapitulatio Szent Iréneusztól kezdve - Pázmány
Péteren át – Teilhard de Chardinig központi gondolata ez a mai krisztológiának
5.
Mit jelent hinni?- Hittünk a Szeretetnek
„Hinni” a szó legtágabb értelmébe
annyit jelent, mint szabadon igaznak elfogadni valaki kijelentését, a beléje vetett
bizalom alapján, vagy azért, mivel hitelre méltónak tartom szavát. A hit nem tudás,
nem közvetlen „látás”. Különbözik a hiszékenységtől is, amely nincs megalapozva. Ha
a keresztény hitről beszélünk, ennek a hivésnek megalapozottnak kell lennie, hitelre
méltó tekintélynek kell garantálnia. Hiszek Istennek, aki kinyilatkoztatta
magát és jelekkel (csodákkal), hitelt érdemlő tanúkkal igazolta magát. A legfőbb tanú
természetesen a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, Aki „Poncius Pilátus előtt szép
tanúságot tett” (1Tim 6, 13), Aki maga Isten Igéje (Szava), az Igazság. Isten, Aki
Szeretet, Őbenne nyilatkoztatta ki magát, és közölte szeretetét.
„Hiszek (hiszünk)
egy Istenben, mondjuk a Hitvallásban: nemcsak azt hiszem, hogy van Isten, hogy
egy Isten van, nemcsak Isten Szavának hiszek, igen-t mondva az engem megszólító Istennek,
hanem Istenben hiszek. Ez azt jelenti, hogy a hittel, reménnyel és szeretettel
átadom magamat Teremtő és Üdvözítő Istenemnek, megteszem akaratát, teljesítem a kettős-egy
szeretet parancsát. Mert az élő hit szeretetben gyümölcsözik.
A keresztény
hit hitvallásban fejeződik ki. Szent Pál írja (Róm 10, 8-10): „Ha száddal vallod,
hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten föltámasztotta Őt halottaiból, üdvözülsz.
A szívbéli hit ugyanis megigazulásra, a szóbeli megvallás az üdvösségre szolgál.”
Azt, hogy mit kell hinnünk, az Apostoli Hitvallás, a Hiszekegy (Credo) foglalja
össze.
Egyelőre nem a hitvallás tartalmával, hanem a hit, hívés egzisztenciális
távlatával, a keresztény hitaktus mivoltával, tulajdonságaival foglalkozunk.
A
hit alázata. – Mindenekelőtt az igai hit nevében meg kell kérdőjeleznünk egyes
magabiztos keresztények magatartását, akik nem ismerik el hitük gyengeségét, sebezhetőségét,
és elkülönítik magukat a keresőktől, kételkedőktől. Míg a földön élünk, „tükör által,
homályosan” látunk (1Kor 13, 12-13). A hit világosság is, homály is, nem a nappal
világosságát nyújtja. Az éjszakában virrasztók hite nem lehet „diadalmas”, hanem tapogatódzó,
sebezhető, kísértéseknek van kitéve.
Joseph Ratzinger professzor 1968-ban
Tübingenben előadássorozatot tartott az egyetemistáknak „Bevezetés a kereszténységbe”
címmel. (Újabb magyar kiadása: Bevezetésa keresztény hit világába. Vigília,
2007.) A hit mai helyzetét elemezve figyelmeztet arra, hogy a mai keresztény hite
„megkísértett hit.” Idézem: „A hívő is ki van téve a bizonytalanság fenyegetésének,
a megkísértés pillanataiban keményen és kikerülhetetlenül tudatára kell ébrednie annak,
hogy mennyire törékeny és bizonytalan mindaz, amit eddig oly magától értetődőnek tartott.”
Ratzinger professzor Lisieux-i Kis Teréz hit ellenes kísértéseit hozta fel példának:
a fiatal tüdőbajos karmelita élete végén rettenetes megpróbáltatásokat szenvedett
el. „A legmegrögzöttebb materialista gondolatai hatalmasodtak el bennem” – kezdte
vallomását helyreállított Önéletrajzában a hit elleni kísértésekről írva. De Ratzinger
professzor azt is megjegyezte, hogy a jó szándékú nem hívők is átélhetik a „hit kísértését”:
„Talán mégis igaz”, amit a keresztények hisznek. (Ratzinger, i.m., 33-37)
Itt
hivatkoznék még Jean-François Six egyházmegyés pap, ( egy időben a Nem hívők Vatikáni
Titkárságának konzultora) elemzéseire (L’incroyance et la foi ne sont pas ce qu’on
croit, 1979, 85-86): „A hit és a hitetlenség nem egy formulában fejeződik
ki, hanem a szívben. Szent János szerint a nem hívés alapjában véve a Lélek elleni
bűn. Sokkal inkább abban nyilvánul meg, hogy az ember birtokába akarja venni Istent,
semmint abban, hogy elutasítja Istent vagy ateistának mondja magát. Mert annál, aki
ateistának vagy agnosztikusnak vallja magát, meglehet még egy bizonyos becsületesség,
hogy elismerje Littrével: az ember számára Isten ’olyan óceán, amely számára nincs
se bárkánk, se vitorlánk’. Az ateista elég gyakran olyan ember, aki hallatlan, öntelt,
sőt esztelen dolognak tartja azt a meggyőződést, hogy valaki birtokolja az Igazságot,
aki tudja, hányadán áll Isten kérdésében. Ilyen szempontból sokan vannak azok a keresztények,
akik deisták: számukra Isten evidens, mintegy magától értetődik; e keresztények szerint
a hívés természetes az ember számára.”
Ismét mások csak névleg keresztények:
meg vannak ugyan keresztelve, de nem hitük szerint élnek. Tetteikkel tagadják Istent.
A holt hit nem hozza meg a szeretet gyümölcseit, nem üdvözítő.
Azt mondhatjuk:
a hit és a hitetlenség határvonala nem előttem, hanem a saját szívemen keresztül húzódik.
Mindig kérnem kell a kegyelmet, hogy a Lélek erejében leküzdjem hitetlenségemet. Ezzel
máris elérkeztünk a keresztény hit másik jellemzőjéhez.
A hit természetfeletti
ajándék. –
Szögezzük le Pascallal: „a hit, amely a szeretet rendjébe tartozik,
természetfeletti. „Valamennyi testből együtt véve nem tudnánk kicsiholni egy
kis gondolatot: ez lehetetlen, mert a gondolat más rendből való. Valamennyi testből
és szellemből együtt véve nem tudnánk előhívni az igazi szeretet egyetlen aktusát:
ez lehetetlen, mert más rendből való: a természetfelettiből.” A hit a Szentlélek
ingyenes ajándéka, kegyelem. Idézzük a zsinatot (GS 15): „A Szentlélek ajándékaképpen
a hit által az ember eljut odáig, hogy Isten titokzatos tervét is szemlélheti, és
benne gyönyörködhet.” És a konstitúció már idézett fontos pontban (GS 22) ez áll:
„A keresztény ember a Fiúnak, a sok testvér között elsőszülöttnek a képmása, megkapja
tehát a ’Lélek zsengéit (Róm 8, 23), és így teljesíteni tudja a szeretet új törvényét.”
Az ajándék befogadása: szeretet. – Az igazi hit megközelítéséhez több
út van, de a legjárhatóbb a szeretet megtapasztalása. Mivel Isten Szeretet,
igazában csak ismerheti meg, aki szeret. „Istent a szív érzi meg”, vallja Pascal Szent
János nyomán. De az igazi szeretet is az Ő ajándéka. De ez az út sem könnyű, amikor
világunkban a pénz és a hatalom uralkodik, a mérce a produkció, a piaci érték, mindent
az „adok-adsz” kereskedelmi elve szabályoz. Nagyon sok jelentése van a szeretetnek:
szeretem a bort, szeretem kutyámat, barátomat, hitvesemet, szeretem Jézust, Istenemet…Az
igazi szeretet ingyenes, a kölcsönös önajándékozás Ebben felismerjük, hogy
nem mi teremtjük a szeretetet, hanem ingyen kapjuk. A szeretet a találkozás, a másik/mások
felé való megnyílás, a párbeszéd, a javak kölcsönös megosztása révén bontakozik ki,
érlelődik. Amikor Istennel találkozunk a hitben, és elismerjük, különbözőképpen
viselkedünk, attól függően, hogy milyen az istenképünk. Isten adhat például Törvényt:
Benne láthatom a Hatalmat, aki törvényt ad, számon kér, megjutalmaz, vagy büntet,
aszerint, hogy teljesítem vagy sem parancsolatait. Szükséges a törvény: mi lesz a
társadalommal, ha az erkölcsi normákat felrúgják, ha a Pénz és a Piac istenségei irányítják
a közösség életét. De a hívő ember Istenben az éltető erőt, a teremtő lendületet,
hogy legyőzze a halált. De vajon Isten, mint teremtő Energia nem amolyan „pótlék”,
hogy az ember megvalósítsa terveit és a halál ellen küzdjön? Isten nem lehet amolyan
„biztosíték”, nem lehet legszebb vágyaink „rabja”, vagy olyan „automata”, amely teljesíti
kéréseinket.
Isten Szeretet, vagyis Ajándék. Ezt az ajándékot be lehet fogadni,
de nem lehet hatalmunkba keríteni, birtokolni. Az igazi hit tehát Isten és az ember
szeretetkapcsolata. Miben nyilvánul meg a szeretet kölcsönössége Isten-kapcsolatunkban?
- Isten végtelenül gazdag, és szeretetből adni akarja önmagát. Szent Ignác jegyzi
meg a Lelkigyakorlatok utolsó, szeretetről szóló szemlélődése bevezetésében
(Lgy 234): „Idézzem emlékezetembe a teremtés, a megváltás és a különleges adományok
kapott jótéteményeit, és fontolgassam nagy megindultsággal, hogy Isten, a mi Urunk
mennyit tett értem, és mennyit adott nekem abból, amije van. Valamint azt is, hogy
ugyanez az Úr mennyire óhajtja önmagát is nekem adni, amennyire isteni rendelkezése
szerint ezt teheti.”
Tegyük hozzá: csak az én befogadó készségem, megnyílásom
„szabhat határt” Isten felülmúlhatatlan nagylelkűségének. De ezt a nyitottságot is
Ő adja. A hitaktus kezdeténél, lefolyásában és hűségünkben mindig ott van az isteni
kegyelem, amellyel szabadon együttműködünk. Tehát szükség van az emberi együttműködésre.
Isten nem bábuként kezeli szabadnak alkotott teremtményeit, elvárja együttműködésüket.
Nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké, „önteremtőkké” tesz bennünket. („Dieu
fait se faire les choses”, hangoztatta Teilhard de Chardin a létet adó isteni
Ok és a másodlagos okság viszonyáról.)
A feltámadt Krisztus - életadó Szentlelke
által - hív, vonz bennünket magához. Ő teszi tanulékonnyá a szívet. És aki befogadja
a Szentlélek ajándékát, az isteni szeretetet, akkor maga is élő és éltető szeretet
lesz - Általa, Vele és Benne.
A hit szabad válasz Isten hívására. Isten
nem kényszerít, és senkit sem szabad a hitre kényszeríteni. A hit szabad aktusa alapozza
meg a Zsinatnak a vallásszabadságról kiadott, Dignitatis humae k. nyilatkozatát:
az igazság az embert lelkiismeretben érinti és kötelezi, és csak a saját erejével
hathat; nem lehet senkire rákényszeríteni, sem akadályozni abban, hogy lelkiismerete
szerint cselekedjék; mindenki alapvető jogához tartozik, hogy szabadon gyakorolhassa
és nyilvánosan is megvallhassa hitét. (DH 2-3) és mindenekelőtt a szeretet rendjéhez
tartozik. A szeretet Istentől van, aki Szeretet, aki elsőnek szeretett minket, és
egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. (1Jn 4, 7-16) „Isten örök életet
adott nekünk, és ez az élet Fiában van. Akiben a Fiú van /a hit által/, annak van
élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincsen élete. Ezeket azért írom nektek, akik
hisztek Isten Fiában, hogy tudjátok: örök életetek van. „ (1Jn 5, 13).
A hit
bizalom is abban, aki beléd vetette bizalmát- és mindig elsőnek szeret. Miért szeret?
Miért szereti a világot, az embereket, engem is? Miért teremtett? A filozófia alapkérdése:
miért van egyáltalán valami, a lét inkább, mint a semmi? Az Abszolútum elég lenne
önmagának, nincs szüksége teremtményeire. Egyedül a kinyilatkoztatás fényében lehet
„igazolni” a véges teremtmény létét, emberi létünket. A szeretet ingyenessége, érthetetlen
nagylelkűsége lehet megalapozása esetlegességünknek.
Hivatásunk az isteni
természetben való részesedés, a „megistenülés” (theószisz), ahogy a görög egyházatyák
hirdették. Az ember önmagától nem „istenülhet” meg. Isten ingyenes, szabad és irgalmas
szeretete bocsátja meg bűneinket; Ő viszi végbe a hitet és a megtérést; Isten részesít
bennünket életében, a három isteni Személy Szeretet-közösségében. Igazán lenni annyi,
mint szeretve lenni és szeretni. Csak a szeretet hitelre méltó.
6. „Hiszek
egy Istenben, mindenható Atyában…”
Az apostoli Hitvallásban - hármas tagozódásban
– megvalljuk a teremtő Atyát, mindennek eredetét, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust,
Üdvözítőnket, és a Szentlélek Istent, akit a megdicsőült Krisztus elküldött a Benne
hívők közösségének, az Egyháznak.
XVI. Benedek a Nemzetközi Teológiai Bizottság
tagjaihoz szólva tavaly decemberben (2011.12.02) - a plenáris ülés témájára hivatkozva
- hangsúlyozta: az egyistenhitet (monoteizmust) a kereszténységben a Szentháromság
fénye világítja meg. A keresztény teológia állítsa ismét a középpontba a „szentháromságos
Kinyilatkoztatást”. Az emberek Jézus Krisztus nevében megismerhetik az Atyaisten igazságát,
amely felé a Szentlélek a teremtmény minden óhaját irányítja.
A Krédó három
tagozódását őrzi a keresztségi liturgia: húsvét vigíliáján, a keresztségi fogadás
megújításakor is, a három isteni Személy teremtő, üdvözítő és megszentelő művére vonatkozó
kérdéseket teszi fel a pap a híveknek, akik így válaszolnak: „Hiszünk!”
Az
Apostoli Hitvallás, majd a Niceai-Konstantinápolyi Krédó, amelyet a vasár- és ünnepnapi
szentmiséken imádkozunk, részletesebben kifejti a Szentháromság üdvözítő művét.
A
következőkben egy-egy adást szentelünk a három isteni Személyre vonatkozó hitünknek.
A
mindenható, teremtő Atya. Az Újszövetségben az „Isten” szó (‘o theos)
általában – néhány kivételtől eltekintve – a Szentháromság első Személyét, az Atyát
jelöli, nem pedig az isteni lényeget. (K. Rahner) Bár az értelem útján eljutunk az
Abszolútumig, Istenünk belső mivolta csak a krisztusi kinyilatkoztatás révén közelíthetjük
meg. „Istent sohasem látta senki. Az egyszülött (Fiú) Isten, aki az Atya kebelén nyugszik,
ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1, 18) A Biblia jelképeket, szimbólumokat használ Isten
tulajdonságainak és az üdvösség történetében végbevitt tetteinek jelölésére. Természetesen,
ezeket a jelképeket, a sokszor torzító antropomorfizmusokat helyesen kell értelmezni.
Mit jelent az „atya” szimbóluma Istenre alkalmazva? Miként a több bibliai kép, jelkép,
ez is csak Isten végtelen gazdagságának, tökéletességének csak egy szikráját villantja
fel. Azt, hogy az ember Istennel, mint személlyel találkozhat (ezt a fogalmat is csak
analóg értelemben alkalmazzuk Istenre!), hogy létének forrása, az Abszolútum személyes
Szeretet. Az ószövetségi izraelita hívő is Atyának szólította Jahvét (vö. Iz 63, 15-16).
Miért szólíthatjuk Jézussal Istent Atyának, miért tekinthetjük e megjelölést az újszövetségi
kinyilatkoztatás csúcspontjának?
Az Atyával közösségben vagyunk a Fiú által,
a Szentlélek erejében fiak vagyunk a Fiúban (filii in Filio). Az Atya örök
szeretettel szeretett, és a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Jézus
Krisztus által fogadott gyermekei és az örök élet várományosai legyünk (Ef 1, 3-6;
vö. 1Jn 4, 10).) Mivel Isten gyermekei, Jézus testvérei vagyunk, ezért mi isa
bizalmas Abba, Édesapánk megszólítással fordulhatunk mennyei Atyánkhoz. (Róm
8, 12-17; Gal 4, 6) Jézus, az egyszülött Fiú egészen sajátságos viszonyban volt Atyjával.
(vö. Jn 20, 17). Mi teremtmények, fogadott gyermekek vagyunk, Jézus az egyszülött
Fiú, a Niceai zsinat dogmája szerint „egylényegű az Atyával.”
Az Atya mindennek
abszolút eredete, még a Szentháromságon belül is. Az Atya, a Szentháromság első Személye
öröktől fogva nemzi a Fiút (Tőle születik a Fiú), és kettőjüktől származik a Szentlélek.
Az Atya minden tökéletesség, jóság, szépség Forrása. Az emberi atyaság csak sejteti,
milyen az Atya, akitől minden atyaság származik (vö. Ef 3, 15). A szerető és irgalmas,
az emberekkel együtt érző Istent az ószövetségi próféták néha a szerető anya tulajdonságaival
is felruházták. (Egy bizonyos mai feminizmus szívesen idézi ezeket a szövegeket.)
A
teremtő Istenbe vetett hit a keresztényeket az izraelitákhoz kapcsolja, akikkel
együtt a Biblia elején olvasható teremtés-elbeszélésre hivatkoznak. Természetesen
helyesen kell értelmezni a bibliai műfajokat, főleg ma, a világmindenség eredetére
és fejlődésére vonatkozó tudományos nézetek, hipotézisek ütközése közepette. Végleg
búcsút kell vennünk a hajdani betű szerinti értelmezésnek (a mai fundamentalista kísérletek
ellenére): a Szentlélek nem akart tudományos ismereteket közölni a Biblia íróinak,
hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat sugallni, tekintetbe véve a szent író és
kora műveltségét. Isten Szava emberi szóba testesült.
A teremtés-elbeszélés
néhány alapvető vallási igazságot közöl (beépítve és átértelmezve bizonyos mitológiai
elemeket is): a világot Isten (a semmiből) teremtette (tehát nem öröktől fogva létezik),
jónak teremtette, az embert a teremtés urává tette, az ősszülők engedetlensége folytán
lépett a történelembe a bűn stb. Tehát nem kell kísérletezni azzal, hogy a hatnapos
teremtéstörténetet egyeztessük (konkordizmus!) a mai evolúciós világképpel.
A
teremtés lényege: Isten, a Létforrás létre hoz korábban nem létező lényeket.
Teremtve lenni annyi, mint a létben függni a Létteljességtől. A domonkos P. Sertillanges
a teremtés eszméjét magyarázva leszögezi: a helyesen értelmezett teremtés könnyebben
összhangba hozható a modern evolucionista világképpel, mint a fejlődést tagadó fixizmus.
A neves tudós (paleontológus) jezsuita, Teilhard de Chardin írta H. Bergson Teremtő
fejlődés c. művére utalva: „A fejlődés nem teremtő, de a teremtés transzcendens
/létet adó, isteni/ tettének kifejezése a térben és az időben” . A Teremtő adja a
kezdődő és felfelé ívelő világfolyamat létalapját: a transzcendens isteni tett adja
az erőt a felfejlődéshez, az „önfelülmúláshoz”(K. Rahner); nem helyettesíti, hanem
cselekvőkké teszi a teremtményeket. („Dieu fait se faire leschoses”,
Teilhard ismert meghatározása szerint.)
A teremtés hite elismeri a természet
és a tudomány önállóságát. Pierre Duhem, neves kultúr-történész kimutatta, hogy a
pozitív természettudományok megszületését a zsidó-keresztény monoteizmusból származó
teológia tette lehetővé. Ez a hit és teológia ugyanis megmutatta, hogy a világ nem
isteni, nincs tele istenekkel, hanem önálló valóság, a Teremtő saját törvényekkel
látta el. „A modern tudomány abból a szikrából lobbant fel, amely a hellenista pogányság
teológiája és a keresztény teológia súrlódásából keletkezett.” (Pierre Duhem, Le
système du Monde, II, 453.)
A tudósok szabadon vitatkozhatnak az ősrobbanásról,
a táguló világegyetemről, a különböző világmodellekről. A II. Vatikáni zsinat (GS
36) leszögezte a tudományos kutatás jogos autonómiáját. „éppen a teremtettség tényéből
következik, hogy minden dolognak megvan a határozott jellege, a maga igazsága és jósága,
megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje. Ezeket az embernek már azáltal
is tisztelnie kell, hogy elismeri az egyes tudományok és művészetek sajátos módszereit.”
És az okmány sajnálatát fejezi ki, hogy a múltban a keresztények között – mivel nem
eléggé látták a tudomány jogos autonómiáját – a hitet és a tudományt egymással szembenállónak
gondolták, és ezért szenvedélyes viták támadtak. A konstitúció a jegyzetben utal a
Galilei-esetre.
De a földi valóságok (kultúra, tudomány, politika) autonómiáját
helytelenül is lehet értelmezni: Ha a földi dolgok autonómiája (függetlensége) kifejezésen
azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt
figyelmen kívül hagyva rendelkezik velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire
hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elenyészik. Egyébként bármely
vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén.
Sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtés elhomályosul.” (GS 36) A modern ateizmus,
az istenellenes szcientizmus, az etika nélküli technikai haladás félelmetes következményeit
tapasztalhatjuk: a föld javainak igazságtalan elosztása, világméretű a környezet rombolása,
atomkatasztrófa veszélye stb. igazolják a zsinati atyák meglátását. Minden szinten
beigazolódik, hogy az Isten-ellenes humanizmus = ember ellenes humanizmus. Az ember
nem lehet igazán ember Isten nélkül.
7. „Hiszek Jézus Krisztusban…” „Hisztek-e Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született,
kínhalált szenvedett, akit eltemettek, de föltámadt a halálból és ül az Atyának jobbján?”
Ez a keresztségkor elhangzó második kérdés. Ennek megvallása az őskeresztény igehirdetés
magva, ahogy Szent Pál leveleiben és az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk. (Vö.
1Kor 15, 3-5) Az őskeresztények megvallották, hogy a Názáreti Jézus az Istentől megígért
Messiás, aki beteljesítette a próféták jövendöléseit (gyakori a hivatkozás Izajás
Szenvedő Szolgájára): az örök Fiú felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát,
engedelmes lett az Atyának a kereszthalálig, értünk, a mi üdvösségünkért meghalt,
de az Atya feltámasztotta Őt, és mindenek Urává tette. Erről szól a Filippieknek írt
levél 2. fejezetének himnusza, a kezdeti krisztológia összefoglalása.
Az Apostoli
Hitvallásban ez áll az Ige megtestesüléséről: „Fogantatott Szentlélektől, született
Szűz Máriától.” A Niceai-konstantinápolyi hitvallással így imádkozunk: „Értünk, emberekért
és a mi üdvösségünké leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz
Máriától és emberré lett.” „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). „Úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem
örökké éljen.” (Jn 3, 16). „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy elküldte
a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4, 9) „Az Ige testté lett, hogy
az „isteni természetből részesítsen minket” (2Pt 1, 4). „Ez volt az az ok, amiért
az Ige emberré lett, és Isten Fia ember fiává lett, hogy az ember az Igével kapcsolatba
lépve és tőle elnyerve az istenfiúságot, Isten fiává legyen .” (Szent Iréneusz, Adv.
Haer. 3, 19, 1; vö. Szent Atanáz: Inc. 54, 3)
„Amikor elérkezett
az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója
lett” (Gal 4, 4). A megtestesüléssel Isten Fia belépett az emberi történelembe, sőt
mintegy magára vette a kozmikus fejlődést is, ahogy Teilhard de Chardin hangoztatta
Szent Pál fogságban írt leveleire hivatkozva, ahol Krisztus szerepe a teremtésben
világosan kidomborodik. (Lásd A. Feuillet monográfiáját.) Amikor azonban a Megtestesülés
misztériumáról elmélkedünk, hangsúlyoznunk kell, hogy az Ige megtestesülése, a Fiú
belépése az emberi történelembe, egyedülálló esemény: az emberszerető Isten szabad
és ingyenes tette az emberiség üdvösségéért. A feltámadt Úr, a „kozmikus Krisztus”
elválaszthatatlan a Názáreti (történeti) Jézustól. A Jézus-eseményt nem szabad feloldani
egy eszmerendszer (hegeli vagy más filozófia) logikájában, mert akkor a kereszténységet
lefokozzák ideológiává vagy mítosszá.
Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos
ember, ahogy az egyetemes zsinatok meghatározták a dogmát (Efezus:431, Khalkédón:
451). Az Ige megtestesülésével Isten jelenléte világunkban, történelmünkben konkretizálódik:
az egyetemes részleges lesz, bezárva a térbe és az időbe. Most már Isten, Fia
által, számunkra új módon van jelen. Jézus mindenben hasonló lett hozzánk,
a bűnt kivéve. (Vö. Zsid 4, 15 A kétezer évvel ezelőtti Palesztinában, a római megszállás
alatt élő zsidó népben született. Jézus nem római, nem görög, hanem zsidó ember: vállalta
egy kis nép korlátozottságát. Messiási küldetését lényegében a zsidó nép körében fejti
ki, bár egyetemes Üdvözítő: feltámadása után minden néphez elküldi tanítványait az
üdvösség örömhírével. Pünkösd után a Lélek erejében teljesítik ezt a küldetést apostolai,
majd végig a századokon át Lelkétől vezérelt Egyház. Jézus Krisztus minden embert
magához akar vonzani és üdvözíteni. Most már nincs zsidó és görög, férfi és nő, szolga
és szabad, isteni életre hivatott ember van helyettük. Az újszövetségi népnek ár egyetlen
törvénye van: a szeretet.
Jézus szűzi fogantatása. (Sesboüé 331-346)
– A mai teológusok, így pl. Joseph Ratzinger is (A keresztény hit, 1976, 165),
megállapítják: „Jézus istenfiúsága az Egyház hite szerint nem arra alapul, hogy nem
volt emberi atyja; az isteni voltára vonatkozó tanítást egyáltalán nem érintené, ha
Jézus szokásos emberi házasságból született volna. Sesboüé, miután idézte Ratzingert,
sora veszi a modern exegéták és teológusok nehézségeit, ellenvetéseit, és megrostálja
őket. A legsúlyosabb ellenvetésnek tartja azt, hogy a szűzi fogantatás megkérdőjelezi
Jézus valóságos emberségét. A jezsuita teológus válaszában megvilágítja a szűzi fogantatás
igazi jelentését: „A szűzi fogantatás állítása Jézus eredete oldaláról az Ige megtestesülésének
jelét adja. Jézus születésének egyedülálló jellegét mondja ki: Isten személye
ajándéka Fiában.” (341) De ezentúl teremtésről van szó: a Szentlélek teremtő szerepéről.
Ez teremtő, és nem nemző szerep. Ezután Sesboüé még megmutatja a szűzi
fogantatás és a feltámadás közötti párhuzamot. Előbb lássuk a feltámadás értelmezését.
Krisztus
feltámadása (Sesboüé 303-329) - Szerzőnk Krisztus feltámadásáról előbb beszél,
mint a szűzi fogantatásról. „Mert csakis a Feltámadásban való hit teszi lehetővé a
szűzi fogantatásban való hitet, és nem ennek a megfordítottja igaz.” Felhasználja
a történeti kritikai módszert, de nem bonyolódik exegétikai részletekbe, csak modern
ember nehézségeit tartja szem előtt. Megmagyarázza, hogy Jézus feltámadása nem egy
hulla megelevenedése (mint pl. Lázár feltámasztása). A feltámadott, megdicsőült Jézus
átlépett egy másik létrendbe. Új teremtésről van szó. A misztériumot hittel fogadjuk
el. A profán történetírás ezt a hittényt nem tudja értelmezni, csupán az üres sír
és az apostolok tanúságtétele „íródik” a történelembe. Vagyis Jézus feltámadása valós
esemény a hívők számára, de nincsenek mellette „történeti érvek”. „Amikor azt mondjuk,
hogy a Feltámadás nem történeti, ezzel egyáltalán nem akarjuk azt mondani, hogy nem
valóős esemény mindazok számára, akik szerint a világ nem véglegesen önmagára zárt,
hanem gyökeresen nyitott Isten szabad teremtő ereje számára. Mindaz, ami valós, nem
szükségszerűen történeti tudományos értelemben. Tehát a Feltámadás valós esemény,
amely megtörtént Jézus személye és a mi történelmünk emberei számára.” (307)
Visszatérve
a szűzi fogantatás és a Feltámadás párhuzamára: „Mindkét jel: a szűzi fogantatásé
és az üres síré – negatív és nagyon diszkrét, bár mindig elsőbbséget kell adnunk a
Feltámadásnak! Elengedhetetlen jelzések, hogy a Megtestesülést és a Feltámadás hiteles
mivoltukban fogjuk fel, vagyis úgy, hogy közük van emberségünk állapotához. Mert különben
a két állítás végül üres beszéddé zsugorodik.” (346) A Jézus létezésébe és Istenhez,
Atyjához való egyedülálló viszonyába vetett hit nélkül a két jel jelentőség nélküli
csodajel lenne. De a hiten belül egy új világ, új temetés kezdetének kinyilatkoztatásaivá
válnak: nem a mi fizikai és biológiai világunké az utolsó szó, hanem új eget és új
földet várunk. (Vö. Jel 21, 1-4; vö. Iz 65, 17; 66, 22; ’Pt 3, 13.) Krisztus feltámadása
a mi feltámadásunk záloga. (1Kor 15, 1-28)
„Kétségtelen, a keresztény embernek
sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a
húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve
tart a föltámadás felé.” (GS 22)
8. „Hiszek a Szentlélekben…”
(A Szentlélek és az Egyház)
A Hitvallás harmadik része a Szentháromság
harmadik Személyére és annak művére: az egyházra és a szentségekre, valamint a „végső
dolgokra” vonatkozik. A megdicsőült Krisztus pünkösdkor elküldte a Szentlelket, aki
kiáradt az apostolokra, hogy Krisztus parancsa szerint hirdessék az Evangéliumot minden
népnek, bocsássák meg a bűnöket és kereszteljék meg a hívőket az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében, és tanítsák meg őket Krisztus parancsainak megtartására. A születő
Egyház teljesíti ezt a küldetést. Az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben
nyomon követhetjük az Örömhír elterjedését a Földközi tenger vidékén: az apostolok
hirdetik a kereszten meghat és feltámadt Jézus által adott bűnök bocsánatát, keresztelnek
és ünneplik az Eucharisztiát az Úr meghagyása szerint. (ApCsel 2, 1kk; 2, 42-47; 4,
12; 4, 31-37 ; 1Kor 11, 17-34).
A lélek – görögül pneuma (ez megfelela
héber ruah-nak) éltető erő lehelet, kozmikus erő. A Szentírás a Lelket metaforákkal
jelöli: a szél, tűz, fény, ajándék stb. A szinoptikus evangéliumokban ereje, amely
megkeresztelkedésekor galamb képében rászáll Jézusra, és nyilvános működése során
vezérli őt. Csaknem személytelen erőként (dynamis) nyilatkozik meg, „amellyel
az Atya megajándékozza a Fiút földi tevékenységéhez.” (Hans Urs von Balthasar) Jézus
megkeresztelkedésétől haláláig a Lélek teszi érzékennyé az Atya akarata iránt: a Szentlélek
helyezi őt a teljes receptivitás, nyitottság (befogadó készség) állapotába; a Szentlélek
sugallja Jézusnak engedelmességét és fiúi önátadását. A Fiú küldetése akkor teljesedik
be, amikor engedelmes lesz az önkiüresítő kereszthalálig (Fil 2, 6-8). Az örök Lélek
által adja át magát Jézus szeplőtelen áldozatul Istennek (Zsid 9, 14). És a Szentlélek
nyilatkoztatja ki majd az Egyháznak – Jézus feltámadása és pünkösd után – Jézus életének
és küldetésének mély értelmét, a Lélek vezeti el a hívőket arra, hogy felfedezzék
Isten belső titkát, azt hogy Szeretet (1Jn 4, 8. 16).
A Názáreti Jézus személy,
sorsa és műve a szentháromságos Isten misztériumára nyit rá. Jézus teljes önátadása
az Atyának feltételezi, hogy az Atya közölte magát Jézussal. A keresztény hagyomány
ezt az önközlést, amely az Atya és a Fiú közötti egységet és különbséget Logosznak
(Verbumnak), második isteni Személynek nevezi.
A (Szent)Lélek az Apostolok
Cselekedeteiben is még úgy jelenik meg, mint isteni erő, amely pünkösdkor hirtelen
ráárad az apostolokra és a pogányokra. (Vö. Csel 1, 8; 2, 1kk.) De Szent Pál és Szent
János már, mint személyről szólnak róla. Ő az, aki szívünkben ezt kiáltja: Abba, Atya!
(Róm 8, 15-16; Gal 4, 6), tehát az istenfiúság ajándékát és a szeretetet közli (Róm
5,5 ) A Lélek szüntelenül Krisztus Teste építésén és egységén munkálkodik (Ef 4, 3-4;
1Kor 12, 13). Jánosnál a Vigasztaló Lélek „ügyvédünk”, szószólónk az Atyánál; emlékezteti
az apostolokat Jézus tanítására (14, 26; 16, 26). A Szentlélek a hívek szívében és
közösségében, az Egyházban folytatja Jézus művét, az új teremtést.
Az Újszövetség
nem beszél „háromságról”, hanem külön az Atya, a Fiú és a Szentlélek üdvtörténeti
szerepéről. A Szentlélek Személyével önmagában nem foglakozik. A IV. századig a Szentlélek
létezését nem vonták kétségbe. De a Fiú istensége körüli viták – az arianizmus elleni
küzdelem – során kétségbe kezdik vonni a Lélek személyes voltát és istenségét, sőt
egyesek teremtettnek vallják: a lélek nem Isten, hanem nála alábbvaló teremtmény,
nem egylényegű az Atyával, ahogy azt a Fiúról a Niceai zsinat 325-ben definiálta.
Hosszú viták után az I. Konstantinápolyi zsinat 381-ben leszögezte az Egyház hitét:
a Niceai zsinat hitvallását kiegészítette úgy, ahogy ma is imádkozzák a hívek a vasár-
és ünnepnapi miséken: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától
és aFiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és
a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.” (Az „és a Fiútól”=Filioque hozzáadást
a nyugati, latin egyház fűzte hozzá; ez később sok vitára adott okot a nyugati és
a keleti egyház között.)
Az Egyházról szóló zsinati konstitúcióban (LG 4) olvassuk
a Szentlélek és az Egyház kapcsolatáról: „A küldetés befejezése után – melyet a Atya
a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17, 4) – pünkösdkor elküldetett a
Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívőknek Krisztus által
az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2, 18). Ő az élet Lelke, vagyis
az örök életre szökellő víz forrása (vö. Jn 4, 14; 7, 38-39), aki által az Atya a
bűnnek meghalt embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban
(vö. Róm 8, 10-11). A Lélek az Egyházban és a hívők szívében, mint templomban lakik
(vö.1Kor 3, 16; 6, 19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal
4. 6, Róm 8, 15-16. 26). (…) Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül
megújítja és elvezeti a vőlegénnyel való teljes egyesülésre (Szent Iréneusz). A Lélek
és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22, 17). – Így
az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint ’az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből
eggyé vált nép’ (Szent Ciprián).”
A Lumen gentium hetedik fejezetében,
a zarándok Egyház eszkatológikus jellegéről ír: mi a keresztények hivatása a végső
idők távlatában?(LG 48) Mindannyian hivatalosak vagyunk – Isten örök terve szerint
– a mennyei dicsőségbe, várjuk mindenek végső helyreállítását Krisztusban
(Ap Csel 3, 21; Ef 1, 10; Kol 1, 20; 1Pt 3, 10-13). Krisztus „föltámadva a halálból
(vö. Róm 6, 9) elküldte tanítványainak éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes
szakramentumává tette saját testét, az Egyházat; az Atya jobbján ül, de folytonosan
munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban
kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket dicsőült életében.
A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára
indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit
által megtanítanak minket múlandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban
ránk bízott művét az eljövendő javak reményében végrehajtjuk, és üdvösségünk művén
munkálkodunk (vö. Fil 2, 12).”
A végső helyreállításról, Isten országa beteljesedéséről
és „az új ég és föld” várásáról írt a Gaudium et spes 39. pontja is. E részt
– a Szentíráson túl – Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós víziója ihlette. Meglepő,
hogy a 20. század prófétája, a planétizációról írva, előre megsejtette a globalizálódó
világ problémáit. Idézendő gondolatai megdöbbentően időszerűek. Idézzünk Benne
élünk(=Az Isteni Miliő) c. lelkiségi könyve végéről két szakaszt (150-152):
„Szent Pál tanítványai azért várták lélegzet fojtva a Nagy Napot, mert az Emberfiától
várták az élet problémáinak és igazságtalanságainak személyes és kézzelfogható megoldását.
Az Ég várása csak akkor élhet, ha ez a várakozás megtestesül. Ma milyen testet adunk
a mi várakozásunknak? – Egyetemes emberi és óriási reménységbe testesítsük.
Nézzük magunk körül a földet. Mi játszódik le szemünk előtt a népek tömegében? Honnan
származik a rendetlenség a társadalomban, ez a nyugtalan sürgés-forgás, ezek a magasba
csapó hullámok, ezek a forgó és összeérintkező áramlatok, ezek a zavaros növekedések,
újak és szörnyű méretűek? – Az emberiség szemmel láthatóan megy át növekedése egyik
krízisén. Homályosan tudatára ébred, hogy mi hiányzik neki, és hogy mire képe. Előtte
(…) fénylővé válik a világegyetem, mint az a látóhatár, ahol föl fog kelni a Nap.
Tehát az emberiség valamit érez és vár…”
„A világmindenség haladása és különösképp
az emberi világ előbbre jutása nem jelent konkurenciát Istennek, nem is hiábavaló
szétszórása azoknak az energiáknak, amelyeket Nekiköszönhetünk. Minél nagyobb lesz
az ember, minél egységesebb, tudatosabb és saját erejének ura lesz az emberiség, annál
szebb lesz a teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus – a misztikus kitárulások
számára – annál méltóbb Testet fog találni a föltámadásra. A világnak ugyanúgy nem
lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek. Az a Csillag, amit
a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni
tudná igazi transzcendenciáját, és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb
és legistenibb vonásai – az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi Remélünk. Hogy eljövetelére
vágyódjunk, csak hagyni kell magunkban dobogni – kereszténnyé téve! – magának a Földnek
a szívét…”
„Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! ’Nihil
intentatum’: kíséreljetek meg mindent! Ez az igazi (…) keresztény magatartás.
Istenivé tenni valamit, ez nem annyit jelent, hogy leromboljuk, hanem hogy magasabb
létsíkra, a teremtés magasabb fokára emeljük. Sosem fogjuk megtudni: mi mindent vár
még a Megtestesülés a világ erőitől. Az emberi egység növekedésében sosem remélhetünk
eléggé.”