A hét szentje: Leonardi Szent János áldozópap – Arkadiusz Nocoń atya sorozata

Október 9-e Leonardi Szent János áldozópap nem kötelező emléknapja. Az olasz szent az „Isten Anyjáról nevezett szabályozott papok társaságának” alapítója és az „Urbanianum” Pápai Kollégium társalapítója. 1541-ben született a Lucca melletti Diecimo-ban (Olaszország) és 1609. október 8-án halt meg Rómában. 1861. november 10-én IX. Pius boldoggá, 1938. április 17-én XI. Pius szentté avatta. Ereklyéi Rómában a Santa Maria in Campitelli templomban találhatók. A gyógyszerészek védőszentje.

Leonardi Szent János az itáliai Toszkánában született, hetedik gyermekként. A család szegénysége ellenére szülei biztosítani tudták képzését és támogatták képesítésének megszerzésében. Gyógyszerészként tíz évig dolgozott, törekedve mindig a szegények megsegítésére, akiknek nem volt pénzük a szükséges orvosságok beszerzésére. Az évek múltával egyre erősödött benne az érzés, hogy nem annyira a test egészségével, mint inkább a lélek gyógyításával kell foglalkoznia. A korszak, amelyben élt, rendkívül terhelt és nyomasztó volt: a protestáns reformáció az Egyház életében mély sebeket hagyott, amely megmérgezte az akkori társadalmi és politikai életet is. János huszonhat évesen, otthagyva gyógyszerészi hivatását teológiai tanulmányokba kezdett.

Pappá szentelése után (1571) lelkesen belevetette magát az ifjúság-pasztorációba, amely gyümölcsözőnek bizonyult a későbbi években. A fiatalok közül sokan követői lettek az általa alapított Isten Anyjáról nevezett szabályozott papok társaságában (1574). A tanítás mellett nagy lendülettel terjesztette az Oltáriszentség és az Istenanya tiszteletét is. Lelkipásztori törekvései és a jámbor szokások ápolásának vágya azonban sokak nemtetszését is kiváltotta. Lucca város vezetősége, ahol annyi éven át dolgozott, kiutasította őt a „közrend megzavarására és a törvényes hatóság iránti tisztelet hiányára” hivatkozva. Szerencsére kiemelkedő lelki tulajdonságainak köszönhetően Rómában is felfigyeltek rá. VIII. Kelemen pápa megbízta őt a szerzetesrendek megreformálásával, amelyek már rég elhagyták kezdeti lelkesedésüket. Ő azonban arról álmodozott, hogy Indiába menjen misszióba. Amikor feltárta terveit lelki vezetőjének, Néri Szent Fülöpnek, az így szólt hozzá: „János, a te Indiád itt van Olaszországban.” E szavak annyira megérintették, hogy soha többé nem hagyta el hazáját, bár sokat tett a missziók ügyéért, többek között azzal, hogy társalapítója lett az Urbanianum Pápai Kollégiumnak, ahol a missziós országok papnövendékeit képzik.

Az egyháztörténelembe úgy vonult be, mint a Tridenti Zsinat utáni katolikus megújulás főszereplőinek egyike.

Leonardi Szent János lelke mélyén káplánként is „gyógyszerész” maradt, szüntelenül keresve az orvosságot a különböző „betegségekre”, amelyek abban az időben mind az Egyházat mind a társadalmat emésztették. Irgalmas szamaritánusként sosem riadt vissza a fertőző betegek ápolásától sem. Rómában a „Santa Maria in Portico” kórházban ápolva a betegeket pestisben megfertőződött, ami a halálához vezetett. Hasonló módon halt meg számtalan ismert szentünk, akik betegeket látogattak otthonukban vagy ápoltak a kórházakban. Csak a legismertebbeket említve ilyen volt Gonzága Alajos, ill. a nemrég (2009. október 11.) szentté avatott Damian de Veuster atya.

Illő itt megemlíteni azoknak a névtelenségbe burkolózó papoknak és szerzeteseknek sokaságát is, akik a járványok idején hősiesen szolgáltak, gyóntatták a betegeket és feladták nekik a betegek kenetét. Tették ezt mindamellett, hogy tisztában voltak a fertőzések veszélyeivel. Egy alkalommal 1656-ban, amikor pestis dúlt Nápolyban, a fertőzés következtében meghalt közel ezer ferences, ötszáz domonkos és 150 jezsuita. A statisztikák nem számolnak be a szerzetesnőkről, pedig ők is kivették részüket a betegápolásból, amikor még nem is létezett hivatalos kórházi szolgálat.

„Kétségkívül voltak saját hibáik – jegyezte meg a XX. század elején a katolicizmustól távol álló Axel Munthe, svéd író és orvos. – Voltak hibáik, de még az Egyház legvadabb ellenségei sem merték tagadni önfeláldozó és minden szenvedést elviselő munkájukat. Akár fiatalok, akár idősek voltak, mindegyikük kivétel nélkül derűs és boldog volt, jó kedélyű és gyermeki lelkületű. Különös módon képesek voltak átadni saját boldogságukat másoknak. És ami ennél is feltűnőbb volt, hogy végtelenül türelmesek voltak: akár hívő, akár hitetlen volt a beteg, egyforma szeretettel viseltettek irántuk” (Axel Munthe: San Michele regénye).

Lehet, hogy nem minden olyan kórházban, amit szerzetestestvérek vagy nővérek vezettek századokon át, találkoztak a betegek „derűs és boldog, türelmes és toleráns” személyzettel, de egy biztos, akkor nem kellett azon gondolkodni, hogy mit jelent az „eutanázia”, vagy a „tartós terápia”… Abban is biztosak lehettek, hogy ha elérkezik a legnehezebb és legfontosabb pillanat az életükben, valaki tartani fogja a kezüket.

Mi, akik a XXI. században élünk, a tudomány fejlődésének köszönhetően egyre jobb orvosi ellátásban részesülhetünk, ami hosszú életet tesz lehetővé számunkra… De úgy éljünk, hogy amikor számunkra is elérkezik az utolsó pillanat, legyen mellettünk valaki, aki mint Leonardi Szent János, igazgatja utunkat és kezünket megfogva átvezet bennünket a másik oldalra…

Istenünk, minden jó forrása, Te Szent Jánost meghívtad, hogy hirdesse az evangéliumot az embereknek, add meg közbenjárására, hogy az igaz hit mindig és mindenütt terjedjen. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Lengyelből fordította Szemere János atya