A XX. konvertitái - P. Szabó Ferenc SJ sorozata - Erik Peterson különös teológiája címmel

Megjelentek annak a római szimpozionnak az aktái, amelyet 2010 októberében tartottak Erik Petersonról (1890-1960), a katolikus hitre tért hamburgi evangélikus teológus halálának 50. évfordulója alkalmával: „Egy kívülálló /outsider/ teológia jelenléte.” Annak idején beszámoltunk a nemzetközi konferenciáról, amelyen neves szakemberek vettek részt, és akiket kihallgatáson fogadott XVI. Benedek pápa, aki – mint ismeretes – igen nagyra értékeli Peterson tudományos munkásságát. Ratzinger pápa, akinek a fényképét láthatjuk az Osservatore-ban, amint kezében tartja a szimpozion aktáit tartalmazó hatszáz oldalas kötetet, 2010-es beszédében ezt mondta: „meg kellett élnie a keresztény különös létét: idegenné vált az evangélikus teológiában, és idegen maradt az akkori katolikus teológiában is.”

Peterson 1920-ban vált híressé Heis Theos című doktori disszertációjával Göttingenben: „Formatörténeti kutatások az ó- és újszövetségi vallásról és irodalomról”. A fiatal Peterson az exegézis, a patrisztika és az egyháztörténelem területén végzett kutatásaival tűnt ki, 1924-ben meghívták a Bonni Egyetemre: innen termékeny eszmecserét folytatott Adolf von Harnack-kal, Theodor Haeckerrel és Carl Schmitt-tel. Karl Barth hallgatta Peterson konferenciáit Szent Tamásról. Tamáson kívül Newman írásait is tanulmányozta. 1930. december 23-án vették fel Rómában a katolikus egyházba. Rómában tanított a Keresztény Archeológia Pápai Intézetében. 1933 júniusában megházasodott. Egy fiatal római lányt, Matilde Bertini-t vette feleségül, hat év alatt öt gyermekük született. 1947-ben a Keresztény Archeológia Pápai Intézetében az egyháztörténet és a patrológia professzorának nevezték ki. 1960-ban bekövetkezett haláláig a Bonni Egyetem filozófiai, a Müncheni Egyetem pedig teológiai díszdoktori címmel tüntette ki.

Bár – amint XVI. Benedek pápa mondta - idegenné vált az evangélikus teológiában és idegen volt az akkori katolikus teológiában is, tudományos munkásságával a teológia és a történelem szeretetére ébresztette azokat, akik szellemi hagyatékát tanulmányozzák. Erről tanúskodik a szimpozion 30 dokumentuma, amely most egy vaskos kötetben megjelent. Peterson jelentős befolyást gyakorolt Karl Barth és Ernst Käsemann protestáns teológusokra, a katolikusok közül pedig Joseph Ratzingerre, Jacques Maritainre, Jean Daniéloura és Yves Congarra. Erik Peterson és Carl Schmitt politikai teológiájáról Geréby György magyar szakember írt jelentős angol nyelvű tanulmányt.

Befejezésül idézünk még XVI. Benedek említett 2010-es beszédéből, amelyben bemutatta és méltatta Erik Peterson életművét, hivatkozva különböző munkáira, vallomásaira. A húszas évek derekán „Peterson elhatározta”, hogy „a történelem területén dolgozik, és különösen is a vallások történelmét tanulmányozza, mert az akkori evangélikus teológiában nem sikerült utat vágnia a nézetek erdejében. Ezen az úton egyre inkább közeledett ahhoz a bizonyossághoz, hogy nincs Istentől elszakadt történelem, és hogy ebben a történelemben az Egyháznak különleges helye van. Hogy az Egyház van és egészen különleges módon van megalkotva, szorosan attól a ténytől függ, hogy van egy különlegesen meghatározott teológiai történet. Az Egyház Istentől kapja a küldetést, hogy vezesse az embereket egyéni, elszigetelt létüktől egy egyetemes kommúnió (közösség) felé, a természetestől a természetfeletti felé, a múlandóságtól az idők vége beteljesedéséig. Az Egyház útja a földi Jeruzsálemtől a Mennyeiig vezet, az angyalok és a szentek közösségéig. Ennek az útnak a kiindulópontja a Szentírás.

Peterson szerint a Szentírás kötelező nem önmagában, hanem konkretizálódik az apostoli folytonosságban, és így az Egyház megőrzi az Írást élő aktualitásában és egy időben értelmezi azt. Az apostoli folytonosságban levő püspökök által a Szentírás eleven marad, és az élő Egyházban mindig érvényes hitmeggyőződés alapja marad, amelyet elsősorban a krédóban és a dogmákban találunk. E meggyőződések állandóan a liturgiában jelennek meg, amely az Egyház élettere Isten dicsőségére. Az istentisztelet ünneplése a földön elválaszthatatlanul össze van kapcsolva a mennyei Jeruzsálemmel: a szentmisében ajánlja fel az Egyház Istennek és a Báránynak a dicséret igazi és örök áldozatát, amelynek csak árnyképe a földi ünneplés.”
(OR 2012. augusztus 2.)