„A Hit éve és a II. vatikáni zsinat” – P. Szabó Ferenc SJ sorozata

Nyolcadik rész: Hiszek a Szentlélekben
A Hitvallás harmadik része a Szentháromság harmadik Személyére és annak művére: az egyházra és a szentségekre, valamint a „végső dolgokra” vonatkozik. A megdicsőült Krisztus pünkösdkor elküldte a Szentlelket, aki kiáradt az apostolokra, hogy Krisztus parancsa szerint hirdessék az Evangéliumot minden népnek, bocsássák meg a bűnöket és kereszteljék meg a hívőket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsák meg őket Krisztus parancsainak megtartására.

A születő Egyház teljesíti ezt a küldetést. Az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben nyomon követhetjük az Örömhír elterjedését a Földközi tenger vidékén: az apostolok hirdetik a kereszten meghalt és feltámadt Jézus által adott bűnök bocsánatát, keresztelnek és ünneplik az Eucharisztiát az Úr meghagyása szerint. (ApCsel 2, 1kk; 2, 42-47; 4, 12; 4, 31-37; 1Kor 11, 17-34).

A lélek – görögül pneuma (ez megfelela héber ruah-nak) éltető erő, lehelet, kozmikus erő. A Szentírás a Lelket metaforákkal jelöli: a szél, tűz, fény, ajándék stb. A szinoptikus evangéliumokban ereje, amely megkeresztelkedésekor galamb képében rászáll Jézusra, és nyilvános működése során vezérli őt. Csaknem személytelen erőként (dynamis) nyilatkozik meg, „amellyel az Atya megajándékozza a Fiút földi tevékenységéhez.” (Hans Urs von Balthasar) Jézus megkeresztelkedésétől haláláig a Lélek teszi érzékennyé az Atya akarata iránt: a Szentlélek helyezi őt a teljes receptivitás, nyitottság (befogadó készség) állapotába; a Szentlélek sugallja Jézusnak engedelmességét és fiúi önátadását.

A Fiú küldetése akkor teljesedik be, amikor engedelmes lesz az önkiüresítő kereszthalálig (Fil 2, 6-8). Az örök Lélek által adja át magát Jézus szeplőtelen áldozatul Istennek (Zsid 9, 14). És a Szentlélek nyilatkoztatja ki majd az Egyháznak – Jézus feltámadása és pünkösd után – Jézus életének és küldetésének mély értelmét, a Lélek vezeti el a hívőket arra, hogy felfedezzék Isten belső titkát, azt hogy Szeretet (1Jn 4, 8. 16).

A Názáreti Jézus személye, sorsa és műve a szentháromságos Isten misztériumára nyit rá. Jézus teljes önátadása az Atyának feltételezi, hogy az Atya közölte magát Jézussal. A keresztény hagyomány ezt az önközlést, az Atya és a Fiú közötti egységet és különbséget Logosznak (Verbumnak), második isteni Személynek nevezi.

A (Szent)Lélek az Apostolok Cselekedeteiben is még úgy jelenik meg, mint isteni erő, amely Pünkösdkor hirtelen ráárad az apostolokra és a pogányokra. (Vö. Csel 1, 8; 2, 1kk.) De Szent Pál és Szent János már, mint személyről szólnak róla. Ő az, aki szívünkben ezt kiáltja: Abba, Atya! (Róm 8, 15-16; Gal 4, 6), tehát az istenfiúság ajándékát és a szeretetet közli (Róm 5,5). A Lélek szüntelenül Krisztus Teste építésén és egységén munkálkodik (Ef 4, 3-4; 1Kor 12, 13). Jánosnál a Vigasztaló Lélek „ügyvédünk”, szószólónk az Atyánál; emlékezteti az apostolokat Jézus tanítására (14, 26; 16, 26). A Szentlélek a hívek szívében és közösségében, az Egyházban folytatja Jézus művét, az új teremtést.

Az Újszövetség nem beszél „háromságról”, hanem külön az Atya, a Fiú és a Szentlélek üdvtörténeti szerepéről. A Szentlélek Személyével önmagában nem foglakozik. A IV. századig a Szentlélek létezését nem vonták kétségbe. De a Fiú istensége körüli viták – az arianizmus elleni küzdelem – során kétségbe kezdik vonni a Lélek személyes voltát és istenségét, sőt egyesek teremtettnek vallják: a Lélek nem Isten, hanem nála alábbvaló teremtmény, nem egylényegű az Atyával, ahogy azt a Fiúról a Niceai zsinat 325-ben definiálta.

Hosszú viták után az I. Konstantinápolyi zsinat 381-ben leszögezte az Egyház hitét: a Niceai zsinat hitvallását kiegészítette úgy, ahogy ma is imádkozzák a hívek a vasár- és ünnepnapi miséken: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.” (Az „és a Fiútól”=Filioque hozzáadást a nyugati, latin egyház fűzte hozzá; ez később sok vitára adott okot a nyugati és a keleti egyház között.)

Az Egyházról szóló zsinati konstitúcióban (LG 4) olvassuk a Szentlélek és az Egyház kapcsolatáról: „A küldetés befejezése után – melyet az Atya a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17, 4) – Pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2, 18). Ő az élet Lelke, vagyis az örök életre szökellő víz forrása (vö. Jn 4, 14; 7, 38-39), aki által az Atya a bűnnek meghalt embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban (vö. Róm 8, 10-11).

A Lélek az Egyházban és a hívők szívében, mint templomban lakik (vö.1Kor 3, 16; 6, 19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal 4. 6, Róm 8, 15-16. 26). (…) Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja és elvezeti a vőlegénnyel való teljes egyesülésre (Szent Iréneusz). A Lélek és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22, 17). – Így az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint ’az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép’ (Szent Ciprián).”

A Lumen gentium hetedik fejezetében, a zarándok Egyház eszkatológikus jellegéről ír: mi a keresztények hivatása a végső idők távlatában? (LG 48) Mindannyian hivatalosak vagyunk – Isten örök terve szerint – a mennyei dicsőségbe, várjuk mindenek végső helyreállítását Krisztusban (Ap Csel 3, 21; Ef 1, 10; Kol 1, 20; 1Pt 3, 10-13).

Krisztus „föltámadva a halálból (vö. Róm 6, 9) elküldte tanítványainak éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, az Egyházat; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket dicsőült életében. A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak minket múlandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét az eljövendő javak reményében végrehajtjuk, és üdvösségünk művén munkálkodunk (vö. Fil 2, 12).”

A végső helyreállításról, Isten országa beteljesedéséről és „az új ég és új föld” várásáról írt a Gaudium et spes 39. pontja is. E részt – a Szentíráson túl – Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós víziója ihlette. Meglepő, hogy a 20. század prófétája, a planetizációról írva, előre megsejtette a globalizálódó világ problémáit. Idézendő gondolatai megdöbbentően időszerűek. Idézzünk Benne élünk (=Az Isteni Miliő) c. lelkiségi könyve végéről két szakaszt (150-152):

„Szent Pál tanítványai azért várták lélegzet fojtva a Nagy Napot, mert az Emberfiától várták az élet problémáinak és igazságtalanságainak személyes és kézzelfogható megoldását. Az Ég várása csak akkor élhet, ha ez a várakozás megtestesül. Ma milyen testet adunk a mi várakozásunknak? – Egyetemes emberi és óriási reménységbe testesítsük. Nézzük magunk körül a földet.

Mi játszódik le szemünk előtt a népek tömegében? Honnan származik a rendetlenség a társadalomban, ez a nyugtalan sürgés-forgás, ezek a magasba csapó hullámok, ezek a forgó és összeérintkező áramlatok, ezek a zavaros növekedések, újak és szörnyű méretűek? – Az emberiség szemmel láthatóan megy át növekedése egyik krízisén. Homályosan tudatára ébred, hogy mi hiányzik neki, és hogy mire képe. Előtte (…) fénylővé válik a világegyetem, mint az a látóhatár, ahol föl fog kelni a Nap. Tehát az emberiség valamit érez és vár…”

„A világmindenség haladása és különösképp az emberi világ előbbre jutása nem jelent konkurenciát Istennek, nem is hiábavaló szétszórása azoknak az energiáknak, amelyeket Neki köszönhetünk. Minél nagyobb lesz az ember, minél egységesebb, tudatosabb és saját erejének ura lesz az emberiség, annál szebb lesz a teremtés is, tökéletesebb az imádás, és Krisztus – a misztikus kitárulások számára –annál méltóbb Testet fog találni a föltámadásra. A világnak ugyanúgy nem lehet két csúcsa, mint ahogy nem lehet két központja egy körnek.

Az a Csillag, amit a világ vár, anélkül, hogy ki tudná ejteni nevét, anélkül, hogy pontosan értékelni tudná igazi transzcendenciáját, és meg tudná különböztetni, hogy melyek a leglelkibb és legistenibb vonásai – az a Csillag ugyanaz a Krisztus, akit mi Remélünk. Hogy eljövetelére vágyódjunk, csak hagyni kell magunkban dobogni – kereszténnyé téve! – magának a Földnek a szívét…”

„Mindent megpróbálni Krisztusért! Mindent remélni Krisztusért! ’Nihil intentatum’: kíséreljetek meg mindent! Ez az igazi (…) keresztény magatartás. Istenivé tenni valamit, ez nem annyit jelent, hogy leromboljuk, hanem hogy magasabb létsíkra, a teremtés magasabb fokára emeljük. Sosem fogjuk megtudni: mi mindent vár még a Megtestesülés a világ erőitől. Az emberi egység növekedésében sosem remélhetünk eléggé.”

(szf)