A Hit éve és a II. vatikáni zsinat – P. Szabó Ferenc SJ sorozata

7. rész: „Hiszek Jézus Krisztusban…”
„Hisztek-e Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki Szűz Máriától született, kínhalált szenvedett, akit eltemettek, de föltámadt a halálból és ül az Atyának jobbján?” Ez a keresztségkor elhangzó második kérdés. Ennek megvallása az őskeresztény igehirdetés magva, ahogy Szent Pál leveleiben és az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk. (Vö. 1Kor 15, 3-5) Az őskeresztények megvallották, hogy a Názáreti Jézus az Istentől megígért Messiás, aki beteljesítette a próféták jövendöléseit (gyakori a hivatkozás Izajás Szenvedő Szolgájára): az örök Fiú felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát, engedelmes lett az Atyának a kereszthalálig, értünk, a mi üdvösségünkért meghalt, de az Atya feltámasztotta Őt, és mindenek Urává tette. Erről szól a Filippiekhez írt levél 2. fejezetének himnusza, a kezdeti krisztológia összefoglalása.

Az Apostoli Hitvallásban ez áll az Ige megtestesüléséről: „Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától.” A Nicea-konstantinápolyi hitvallással így imádkozunk: „Értünk, emberekért és a mi üdvösségünké leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett.” „Az Ige testté lett” (Jn 1,14). „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16). „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4, 9) „Az Ige testté lett, hogy az „isteni természetből részesítsen minket” (2Pt 1, 4). „Ez volt az az ok, amiért az Ige emberré lett, és Isten Fia ember fiává lett, hogy az ember az Igével kapcsolatba lépve és tőle elnyerve az istenfiúságot, Isten fiává legyen.” (Szent Iréneusz, Adv. Haer. 3, 19, 1; vö. Szent Atanáz: Inc. 54, 3)

„Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett” (Gal 4, 4). A megtestesüléssel Isten Fia belépett az emberi történelembe, sőt mintegy magára vette a kozmikus fejlődést is, ahogy Teilhard de Chardin hangoztatta Szent Pál fogságban írt leveleire hivatkozva, ahol Krisztus szerepe a teremtésben világosan kidomborodik. (Lásd A. Feuillet monográfiáját.)

Amikor azonban a Megtestesülés misztériumáról elmélkedünk, hangsúlyoznunk kell, hogy az Ige megtestesülése, a Fiú belépése az emberi történelembe, egyedülálló esemény: az emberszerető Isten szabad és ingyenes tette az emberiség üdvösségéért. A feltámadt Úr, a „kozmikus Krisztus” elválaszthatatlan a Názáreti (történeti) Jézustól. A Jézus-eseményt nem szabad feloldani egy eszmerendszer (hegeli vagy más filozófia) logikájában, mert akkor a kereszténységet lefokozzák ideológiává vagy mítosszá.

Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, ahogy az egyetemes zsinatok meghatározták a dogmát (Efezus: 431, Khalkédón: 451). Az Ige megtestesülésével Isten jelenléte világunkban, történelmünkben konkretizálódik: az egyetemes részleges lesz, bezárva a térbe és az időbe. Most már Isten, Fia által, számunkra új módon van jelen. Jézus mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve. (Vö. Zsid 4, 15).

A kétezer évvel ezelőtti Palesztinában, a római megszállás alatt élő zsidó népben született. Jézus nem római, nem görög, hanem zsidó ember: vállalta egy kis nép korlátozottságát. Messiási küldetését lényegében a zsidó nép körében fejti ki, bár egyetemes Üdvözítő: feltámadása után minden néphez elküldi tanítványait az üdvösség örömhírével. Pünkösd után a Lélek erejében teljesítik ezt a küldetést apostolai, majd végig a századokon át Lelkétől vezérelt Egyház. Jézus Krisztus minden embert magához akar vonzani és üdvözíteni. Most már nincs zsidó és görög, férfi és nő, szolga és szabad, isteni életre hivatott ember van helyettük. Az újszövetségi népnek ár egyetlen törvénye van: a szeretet.

Jézus szűzi fogantatása. (Sesboüé 331-346) – A mai teológusok, így pl. Joseph Ratzinger is (A keresztény hit, 1976, 165), megállapítják: „Jézus istenfiúsága az Egyház hite szerint nem arra alapul, hogy nem volt emberi atyja; az isteni voltára vonatkozó tanítást egyáltalán nem érintené, ha Jézus szokásos emberi házasságból született volna. Sesboüé, miután idézte Ratzingert, sora veszi a modern exegéták és teológusok nehézségeit, ellenvetéseit, és megrostálja őket. A legsúlyosabb ellenvetésnek tartja azt, hogy a szűzi fogantatás megkérdőjelezi Jézus valóságos emberségét.

A jezsuita teológus válaszában megvilágítja a szűzi fogantatás igazi jelentését: „A szűzi fogantatás állítása Jézus eredete oldaláról az Ige megtestesülésének jelét adja. Jézus születésének egyedülálló jellegét mondja ki: Isten személye ajándéka Fiában.” (341) De ezen túl teremtésről van szó: a Szentlélek teremtő szerepéről. Ez teremtő, és nem nemző szerep. Ezután Sesboüé még megmutatja a szűzi fogantatás és a feltámadás közötti párhuzamot. Előbb lássuk a feltámadás értelmezését.
Krisztus feltámadása (Sesboüé 303-329) - Szerzőnk Krisztus feltámadásáról előbb beszél, mint a szűzi fogantatásról. „Mert csakis a Feltámadásban való hit teszi lehetővé a szűzi fogantatásban való hitet, és nem ennek a megfordítottja igaz.” Felhasználja a történeti kritikai módszert, de nem bonyolódik exegétikai részletekbe, csak modern ember nehézségeit tartja szem előtt. Megmagyarázza, hogy Jézus feltámadása nem egy hulla megelevenedése (mint pl. Lázár feltámasztása). A feltámadott, megdicsőült Jézus átlépett egy másik létrendbe. Új teremtésről van szó. A misztériumot hittel fogadjuk el. A profán történetírás ezt a hittényt nem tudja értelmezni, csupán az üres sír és az apostolok tanúságtétele „íródik” a történelembe.

Vagyis Jézus feltámadása valós esemény a hívők számára, de nincsenek mellette „történeti érvek”. „Amikor azt mondjuk, hogy a Feltámadás nem történeti, ezzel egyáltalán nem akarjuk azt mondani, hogy nem valóős esemény mindazok számára, akik szerint a világ nem véglegesen önmagára zárt, hanem gyökeresen nyitott Isten szabad teremtő ereje számára. Mindaz, ami valós, nem szükségszerűen történeti tudományos értelemben. Tehát a Feltámadás valós esemény, amely megtörtént Jézus személye és a mi történelmünk emberei számára.” (307)

Visszatérve a szűzi fogantatás és a Feltámadás párhuzamára: „Mindkét jel: a szűzi fogantatásé és az üres síré – negatív és nagyon diszkrét, bár mindig elsőbbséget kell adnunk a Feltámadásnak! Elengedhetetlen jelzések, hogy a Megtestesülést és a Feltámadás hiteles mivoltukban fogjuk fel, vagyis úgy, hogy közük van emberségünk állapotához. Mert különben a két állítás végül üres beszéddé zsugorodik.” (346) A Jézus létezésébe és Istenhez, Atyjához való egyedülálló viszonyába vetett hit nélkül a két jel, jelentőség nélküli csodajel lenne. De a hiten belül egy új világ, új temetés kezdetének kinyilatkoztatásaivá válnak: nem a mi fizikai és biológiai világunké az utolsó szó, hanem új eget és új földet várunk. (Vö. Jel 21, 1-4; vö. Iz 65, 17; 66, 22; Pt 3, 13.) Krisztus feltámadása a mi feltámadásunk záloga. (1Kor 15, 1-28)

„Kétségtelen, a keresztény embernek sok szorongatásban kell fölvennie a harcot a rossz ellen, és meg kell halnia; de a húsvéti misztérium részeseként hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé.” (GS 22).