„Mária példáját követve bízzuk magunkat Istenre” – a pápa Úrangyala imádsága

Augusztus közepén Kelet és Nyugat egyháza Szűz Mária mennybevételének ünnepét tartja. A katolikus egyházban, mint ismeretes, Mária mennybevételének dogmáját az 1950-es szentévben Tiszteletreméltó XII. Piusz hirdette ki. Mária e misztériumának ünneplése azonban az egyház első évszázadainak hitében és kultuszában gyökerezik. Az Isten Anyja iránti mély tisztelet fokozatosan fejlődött ki a keresztény közösségben.

Már a IV. század végétől és az V. század elejétől fennmaradtak tanúságtételek különböző szerzőktől, akik megállapítják, hogy Mária lelkével és testével együtt Isten dicsőségében van. A VI. században, Jeruzsálemben az Istenszülő, a Theotokos ünnepe a 431-es efezusi zsinat nyomán az „elszenderülés”, az átmenet, Mária mennybevétele ünnepe lett. Annak a pillanatnak az ünnepe, amikor Mária kilép ebből a világból, testével és lelkével együtt megdicsőült az égben, Istenben. Ahhoz, hogy megértsük ezt az ünnepet, Húsvétra kell tekintenünk, üdvösségünk nagy misztériumára, amely Jézus átmenetét jelzi az Atya dicsőségébe, kínszenvedésén, halálán és feltámadásán keresztül. Mária, aki Isten megtestesült Fiát a világra hozta, az a teremtmény, aki a leginkább része ennek a misztériumnak. Élete első percétől kezdve megváltott és teljesen sajátos módon kapcsolódik Fia kínszenvedéséhez és dicsőségéhez. Mária mennybevétele tehát Krisztus Húsvétja misztériumának maradéktalan megvalósulása Isten Anyjában. Mária szoros benső egységben van feltámadt Fiával, aki legyőzte a bűnt és a halált, maradéktalanul hasonult Fiához. Ez az ünnep azonban olyan valóság, amely mindannyiunkat érint, mert ragyogóan megmutatja saját életünk, az emberiség és a történelem elrendeltetését. Máriában ugyanis annak a dicsőségnek a valóságát szemléljük, amelyre mindnyájan meghívást kaptunk: minden hívő és az egész egyház. Szent Lukács evangéliumának az a szakasza, amelyet a mai liturgiában olvastunk azt az utat mutatja meg, amelyet a názáreti Szűz járt végig, hogy eljusson Isten dicsőségébe. Mária Erzsébetnél tett látogatását beszéli el. Arról szól, hogy a Szűzanya áldottabb minden asszonynál (vö. Lk 1,39-56), mert hitt az Úr neki mondott szavainak beteljesedésében. A Magnificat énekből, amely Istenhez emel fel örömmel, sugárzik Mária mély hite. Magát a szegények és alázatosak közé sorolja, akik nem saját erejükben bíznak, hanem Istenben, akik helyet készítenek Isten művének, amely nagy dolgokat képes véghezvinni a gyengékben. Ha Mária mennybevételének ünnepe megnyit bennünket a ránk váró ragyogó jövő felé, akkor arra is erőteljesen felszólít, hogy jobban bízzuk magunkat Istenre, kövessük Szavát, keressük minden nap akaratának teljesítését: ez az az út, amely „boldoggá” tesz bennünket földi zarándokutunkon és megnyitja számunkra a mennyek kapuját.

Végül XVI. Benedek pápa idézett a Lumen gentium k. zsinati konstitúcióból:

„Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezéstől kezdve -- melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott -- egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait. Anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába” (Lumen gentium, 62)”.

Fohászkodjunk a Szűzanyához, hogy legyen vezércsillagunk, aki irányítja lépteinket a Fiával való találkozás felé, hogy eljussunk a mennyek dicsőségébe – mondta az Úrangyala elimádkozásakor XVI. Benedek pápa.

(vm)