A Hit éve és a II. Vatikáni Zsinat - P. Szabó Ferenc sorozata

6.rész: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…”Az apostoli Hitvallásban - hármas tagozódásban – megvalljuk a teremtő Atyát, mindennek eredetét, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, Üdvözítőnket, és a Szentlélek Istent, akit a megdicsőült Krisztus elküldött a Benne hívők közösségének, az Egyháznak.

XVI. Benedek a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaihoz szólva tavaly decemberben (2011.12.02) - a plenáris ülés témájára hivatkozva - hangsúlyozta: az egyistenhitet (monoteizmsut) a kereszténységben a Szentháromság fénye világítja meg. A keresztény teológia állítsa ismét a középpontba a „szentháromságos Kinyilatkoztatást”. Az emberek Jézus Krisztus nevében megismerhetik az Atyaisten igazságát, amely felé a Szentlélek a teremtmény minden óhaját irányítja.

A Krédó három tagozódását őrzi a keresztségi liturgia: húsvét vigíliáján, a keresztségi fogadás megújításakor is, a három isteni Személy teremtő, üdvözítő és megszentelő művére vonatkozó kérdéseket teszi fel a pap a híveknek, akik így válaszolnak: „Hiszünk!”

Az Apostoli Hitvallás, majd a Niceai-Kontantinápolyi Krédó, amelyet a vasár- és ünnepnapi szentmiséken imádkozunk, részletesebben kifejti a Szentháromság üdvözítő művét.

A következőkben egy-egy adást szentelünk a három isteni Személyre vonatkozó hitünknek.

A mindenható, teremtő Atya.

Az Újszövetségben az „Isten” szó (‘o theos) általában – néhány kivételtől eltekintve – a Szentháromság első Személyét, az Atyát jelöli, nem pedig az isteni lényeget. (K. Rahner) Bár az értelem útján eljutunk az Abszolútumig, Istenünk belső mivolta csak a krisztusi kinyilatkoztatás révén közelíthetjük meg. „Istent sohasem látta senki. Az egyszülött (Fiú) Isten, aki az Atya kebelén nyugszik, ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1, 18)

A Biblia jelképeket, szimbólumokat használ Isten tulajdonságainak és az üdvösség történetében végbevitt tetteinek jelölésére. Természetesen, ezeket a jelképeket, a sokszor torzító antropomorfizmusokat helyesen kell értelmezni. Mit jelent az „atya” szimbóluma Istenre alkalmazva? Miként a több bibliai kép, jelkép, ez is csak Isten végtelen gazdagságának, tökéletességének csak egy szikráját villantja fel. Azt, hogy az ember Istennel, mint személlyel találkozhat (ezt a fogalmat is csak analóg értelemben alkalmazzuk Istenre!), hogy létének forrása, az Abszolútum személyes Szeretet. Az ószövetségi izraelita hívő is Atyának szólította Jahvét (vö. Iz 63, 15-16). Miért szólíthatjuk Jézussal Istent Atyának, miért tekinthetjük e megjelölést az újszövetségi kinyilatkoztatás csúcspontjának?

Az Atyával közösségben vagyunk a Fiú által, a Szentlélek erejében fiak vagyunk a Fiúban (filii in Filio). Az Atya örök szeretettel szeretett, és a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Jézus Krisztus által fogadott gyermekei és az örök élet várományosai legyünk (Ef 1, 3-6; vö. 1Jn 4, 10).) Mivel Isten gyermekei, Jézus testvérei vagyunk, ezért mi is a bizalmas Abba, Édesapánk megszólítással fordulhatunk mennyei Atyánkhoz. (Róm 8, 12-17; Gal 4, 6) Jézus, az egyszülött Fiú egészen sajátságos viszonyban volt Atyjával. (vö. Jn 20, 17). Mi teremtmények, fogadott gyermekek vagyunk, Jézus az egyszülött Fiú, a Niceai zsinat dogmája szerint „egylényegű az Atyával.”

Az Atya mindennek abszolút eredete, még a Szentháromságon belül is. Az Atya, a Szentháromság első Személye öröktől fogva nemzi a Fiút (Tőle születik a Fiú), és kettőjüktől származik a Szentlélek. Az Atya minden tökéletesség, jóság, szépség Forrása. Az emberi atyaság csak sejteti, milyen az Atya, akitől minden atyaság származik (vö. Ef 3, 15). A szerető és irgalmas, az emberekkel együtt érző Istent az ószövetségi próféták néha a szerető anya tulajdonságaival is felruházták. (Egy bizonyos mai feminizmus szívesen idézi ezeket a szövegeket.)

A teremtő Istenbe vetett hit a keresztényeket az izraelitákhoz kapcsolja, akikkel együtt a Biblia elején olvasható teremtés-elbeszélésre hivatkoznak. Természetesen helyesen kell értelmezni a bibliai műfajokat, főleg ma, a világmindenség eredetére és fejlődésére vonatkozó tudományos nézetek, hipotézisek ütközése közepette. Végleg búcsút kell vennünk a hajdani betű szerinti értelmezésnek (a mai fundamentalista kísérletek ellenére): a Szentlélek nem akart tudományos ismereteket közölni a Biblia íróinak, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat sugallni, tekintetbe véve a szent író és kora műveltségét. Isten Szava emberi szóba testesült.

A teremtés-elbeszélés néhány alapvető vallási igazságot közöl (beépítve és átértelmezve bizonyos mitológiai elemeket is): a világot Isten (a semmiből) teremtette (tehát nem öröktől fogva létezik), jónak teremtette, az embert a teremtés urává tette, az ősszülők engedetlensége folytán lépett a történelembe a bűn stb. Tehát nem kell kísérletezni azzal, hogy a hatnapos teremtéstörténetet egyeztessük (konkordizmus!) a mai evolúciós világképpel.

A teremtés lényege: Isten, a Létforrás létre hoz korábban nem létező lényeket. Teremtve lenni annyi, mint a létben függni a Létteljességtől. A domonkos P. Sertillanges a teremtés eszméjét magyarázva leszögezi: a helyesen értelmezett teremtés könnyebben összhangba hozható a modern evolucionista világképpel, mint a fejlődést tagadó fixizmus. A neves tudós (paleontológus) jezsuita, Teilhard de Chardin írta H. Bergson Teremtő fejlődés c. művére utalva: „A fejlődés nem teremtő, de a teremtés transzcendens /létet adó, isteni/ tettének kifejezése a térben és az időben” . A Teremtő adja a kezdődő és felfelé ívelő világfolyamat létalapját: a transzcendens isteni tett adja az erőt a felfejlődéshez, az „önfelülmúláshoz”(K. Rahner); nem helyettesíti, hanem cselekvőkké teszi a teremtményeket. („Dieu fait se faire les choses”, Teilhard ismert meghatározása szerint.)

A teremtés hite elismeri a természet és a tudomány önállóságát. Pierre Duhem, neves kultúr-történész kimutatta, hogy a pozitív természettudományok megszületését a zsidó-keresztény monoteizmusból származó teológia tette lehetővé. Ez a hit és teológia ugyanis megmutatta, hogy a világ nem isteni, nincs tele istenekkel, hanem önálló valóság, a Teremtő saját törvényekkel látta el. „A modern tudomány abból a szikrából lobbant fel, amely a hellenista pogányság teológiája és a keresztény teológia súrlódásából keletkezett.” (Pierre Duhem, Le système du Monde, II, 453.)

A tudósok szabadon vitatkozhatnak az ősrobbanásról, a táguló világegyetemről, a különböző világmodellekről. A II. Vatikáni zsinat (GS 36) leszögezte a tudományos kutatás jogos autonómiáját. „éppen a teremtettség tényéből következik, hogy minden dolognak megvan a határozott jellege, a maga igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje. Ezeket az embernek már azáltal is tisztelnie kell, hogy elismeri az egyes tudományok és művészetek sajátos módszereit.” És az okmány sajnálatát fejezi ki, hogy a múltban a keresztények között – mivel nem eléggé látták a tudomány jogos autonómiáját – a hitet és a tudományt egymással szembenállónak gondolták, és ezért szenvedélyes viták támadtak. A konstitúció a jegyzetben utal a Galiei-esetre.

De a földi valóságok (kultúra, tudomány, politika) autonómiáját helytelenül is lehet értelmezni: Ha a földi dolgok autonómiája (függetlensége) kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezik velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elenyészik. Egyébként bármely vallás hívei mindig meghallották Isten szavát és megnyilatkozását a teremtmények nyelvén. Sőt, ha Isten feledésbe merül, maga a teremtés elhomályosul.” (GS 36) A modern ateizmus, az istenellenes szcientizmus, az etika nélküli technikai haladás félelmetes következményeit tapasztalhatjuk: a föld javainak igazságtalan elosztása, világméretű a környezet rombolása, atomkatasztrófa veszélye stb. igazolják a zsinati atyák meglátását. Minden szinten beigazolódik, hogy az Isten-ellenes humanizmus = ember ellenes humanizmus. Az ember nem lehet igazán ember Isten nélkül.

(szf)