A Hit éve és a II. vatikáni zsinat – P. Szabó Ferenc sorozata
4. rész: Ki a te Istened? – Isten megnevezése Az istenfogalom először a
pogány vallásokban jelentkezik. A Nap és annak ragyogása, csillagok és azok szabályos
járása, a villámokkal csapkodó vihar és az általa kiváltott félelem, a szikla és annak
rendíthetetlensége, az áldást hozó eső és harmat, mind-mind egy felsőbbrendű lény,
az istenség egy-egy tulajdonságának meg nyilatkozása. (A szakemberek hierophániáknak
nevezik őket.) A primitív ember szemében a kozmosz és annak tárgyai, jelenségei szimbolikus
jelentéssel bírtak. Jean Daniélou S.J. „kozmikus kinyilatkoztatásról” beszélt, megkülönböztetve
így a pogány vallásokat a bibliai kinyilatkoztatás vallásaitól.
Az „isten”
nevet számtalan valóságra alkalmazták a vallástörténet során: a többisten-hit bálványai
Izraelt, a választott népet is állandóan kísértették a próféták küzdelmei ellenére.
Az istenhit keletkezését különféleképpen magyarázták. Így a marxisták Feuerbach nyomán
azt állították, hogy az emberek saját képükre és hasonlatosságukra alkottak maguknak
isteneket, kivetítve vágyaikat és félelmeiket egy illuzórikus világba. Kétségtelen,
hogy az emberek társadalmi, kulturális, pszichológiai helyzete befolyásolja vallásos
hitüket, istenképüket. Ebben igaza lehet a marxizmusnak és a hozzá hasonló elméleteknek,
de a felépítmény és tükröződés elmélettel csak az isteneszme körülményeit magyarázzák
meg, de magát a tényt, annak belső okát nem. H. de Lubac ezzel kapcsolatban idézi
Mircea Eliade vallás–történész megállapítását: „Az tény, hogy az első mértani törvények
felfedezése a Nílus-delta öntözésével kapcsolatos gyakorlati problémáknak köszönhető;
de nem látja be az ember, hogy ez a tény milyen jelentőséggel bír a mértani törvények
érvényessége szempontjából.” És H. de Lubac hozzáfűzi: „Valóban, hasonlóképpen nem
látja be az ember, mennyiben tenné kérdésessé az isteneszme érvényességét az a tény,
hogy „Isten” fogalmának első felmerülését ilyen és ilyen látvány váltotta ki az emberi
tudatban, és hogy ez a fogalom egy bizonyos érzékletes tapasztalathoz kapcsolódik.
Mindkét esetben a keletkezés körülménye és a lényeg (vagy érvényesség) különböznek
egymástól.” (H. de Lubac, Sur les chemins de Dieu, 1956, 20-21; vö. M. Eliade,
Le Chamanisme, 1951, 239.)
A marxista és hasonló valláskritika alapvető
hibája a petitio principii, a hibás körkörös érvelés, vagyis eleve az ateizmusból
indul ki, feltételezi azt, amit bizonyítani akar. Így okoskodik: mindenfajta istenfogalom
elvetendő, hiszen ismerjük azt a mechanizmust, amely megszülte, kialakította, tudjuk,
hogy a vallásos ember csalódás áldozata, hiszen Isten nem létezik.
Izrael
történetét vegyük példának: ez a kezdetleges társadalmi viszonyok között élő kis nép,
a sokkal fejlettebb civilizációjú nagy népektől körülvéve, amelyek mindig létét fenyegették,
a folyton kísértő bálványimádás közepette is megőrzi az egyetlen Istenbe, Jahvéba
vetett hitét, még a babiloni fogság idején is hű marad Istenéhez. Tehát az egyedüli
és transzcendens Isten eszméjét nem lehet ateista vagy pozitivista előfeltevésből
kiindulva megmagyarázni. Isten eszméje lényegében önmagától merül fel az emberi tudatban:
vagy úgy, mint az értelem követelménye, vagy pedig természetfeletti kinyilatkoztatás
által. Az önmagát kinyilatkoztató Isten maga semmisíti meg a bálványokat, vagy kötelezi
az embert, akit szólít, hogy elvesse a bálványokat.
Istentől jön tehát a kezdeményezés,
a hívás: Ő nyilatkoztatja ki magát akár a teremtésen keresztül („kozmikus kinyilatkoztatás”,
Róm 1, 18-25 és 2, 12-16; vö. ApCsel 17, 16-34), akár természetfeletti kinyilatkoztatás
által. (Jn 1, 16-18; Zsid 1, 1-4). A Messiás, Krisztus eljövetele az istenek alkonya.
Isten a teremtés révén, műveiből értelemmel felismerhető, mégis gyakorlatilag,
a bűn következtében az emberek átlaga nem jut el könnyen és biztosan Isten helyes
ismeretére természetfeletti kinyilatkoztatás nélkül. Szent Ágoston írja: „Hogy az
ember biztosan rátaláljon az igazságra, maga az Igazság, Isten, Isten Fia, emberi
természetet vett fel, megőrizve isteni természetét; Ő lett a hit szerzője és egyszersmind
támasza: az Istenember, emberi természete által az Istenhez vezető Út lett az ember
számára. Ő ugyanis az Isten és az emberek közvetítője: az ember Jézus Krisztus.” (De
Civ. Dei, XI, 2.)
Jézus Krisztus a láthatatlan Isten kinyilatkoztatója.
A Kinyilatkoztatásról szóló zsinati okmányban (Dei Verbum, 2) olvassuk: „Istennek
a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és
tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1, 9), mely szerint az embereknek Jézus
Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az
isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2, 18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a
láthatatlan Isten (vö. Kol 1, 15, 1Tim 1, 17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz
szól az emberekhez (vö. Kiv 33, 11, Jn 15, 14-15), és társalog velük (vö. Bár 3,
38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. (…) Az Istenről és az ember
üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az
egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. (Vö Mt 11, 27; Jn 1, 14. 17; 14,
16; 17, 1-3; 2Kor 3, 16; 4, 6; Ef 1, 3-14 ).”
A Szeretet-Isten (1Jn 4, 7-21)
minden embert üdvözíteni akar (1Tim 2, 4-6) Örök üdvözítő tervét az Efezusi levél
bevezető himnuszában olvashatjuk: „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja,
aki Krisztusban minden mennyei áldással megáldott minket! Benne választott ki a világ
teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve
arra rendelt, hogy – akaratának tetszése szerint - Jézus Krisztus által fogadott
gyermekei legyünk, s magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában fölkarolt
minket. Benne van vére által bűneink bocsánata. (…) Tudtunkra adta ugyanis jóságos
tetszése szerint akaratának titkát, amellyel elhatározta, hogy az idők teljességével
Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami a mennyben és a földön van. Benne
vagyunk hivatva az örökségre (…) Benne kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét.
(…) Ő örökségünk foglalója.” (Ef 1, 3-14)
Maga a II. vatikáni zsinat többször
hivatkozik az Efezusi levél bevezetőjére, főleg a mindeneket összefoglaló Krisztus
eszméjére. Gustave Martelet S.J. úgy látja, hogy a Gaudium et spes k. konstitúcióban
is központi ez a páli eszme: „Semmit sem értünk meg a konstitúcióban e fókuszon és
e központon kívül.” Idézi Ch. Moellert: „a keresztény antropológia igazi archetípusa
az ÚrKrisztus.” Majd folytatja: „A Krisztusban való összefoglalás
(recapitulatio) eszméje világítja meg az emberi valóság három szektorát is:
a vallások, a kultúra és az emberi tevékenység értelmét.”*
A zsinati konstitúció
egyik legjelentősebb szakasza (GS 22) így foglalja össze az örök isteni üdvösségtervet:
„Az ember titka csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán.(…)
Ő, aki 1a láthatatlan Isten képmása’ (Kol 1, 15; vö. 2Kor 4, 4) tökéletes ember is,
Aki Ádám fiainak az ősbűn által elcsúfított istenképiségét helyreállította. Mivel
Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette (vö. DS 428, 556, 302), e természet
magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével
valamiképpen minden emberrel egyesült. (…) Isten benne szerzett kiengesztelést önmagával
és az embereknek egymás között (vö. 2Kor 5, 18-19; Kol 1, 20-22). (…) A sok testvér
között az elsőszülött Fiú képmásához hasonlóvá vált (vö. Róm 8, 29; Kol 1, 18) a keresztény
ember pedig megkapja a ’Lélek zsengéit’ (Róm 8, 23), melyek képessé teszik arra, hogy
megtartsa a szeretet új törvényét (vö.Róm 8, 1-11). E Lélek által, aki ’örökségünk
foglalója’ (Ef 1, 14), a teljes ember belülről újul meg egészen, ’a test megváltásáig’
(Róm 8, 23).(…) Ilyen és ily nagy az ember misztériuma, mely a keresztény kinyilatkozatás
által fölragyog a hívőknek.”
*G. Martelet, Les idées maîtresses de Vatican
II, 1966, 207-22. Vö. GS 22; 38; 39; 45. - Megjegyzem a páli recapitulatio
Szent Iréneusztól kezdve - Pázmány Péteren át – Teilhard de Chardinig központi gondolata
ez a mai krisztológiának