A hit éve és a II. Vatikáni zsinat” – P. Szabó Ferenc SJ nyári sorozatának második
előadása: „Hiszek”
Ki vagyok én? –Értelemkeresés
- istenkeresés „Hiszek…”- így kezdődik a keresztény Credo/Hiszekegy. Kicsoda a
hitvallás alanya, az egyes szám első személy, az „én”, aki kimondja: „Hiszek egy Istenben…?”
Ki az ember? „Hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami
csak a földön van, az emberhez, mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni.
De
mi az ember? Sok és különféle egymásnak ellentmondó nézetet vallott önmagáról, melyek
szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig
megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása” (GS 12).
A
régi hitvédelemtől eltérően manapság, amikor a keresztény hitről van szó, nem közvetlenül
Isten létének bizonyításába fogunk, hiszen nem magától értetődő az „isten” fogalma
sem, hiszen ateista világ vesz körül bennünket:. A Zsinat is – a világ mai szellemi
helyzetének leírásakor, kitér az ateizmusra: rávilágít fajtáira és gyökereire, szól
a modern ateista rendszerekről, majd kifejti, hogy milyen legyen az Egyház, a hívők
magatartása az ateizmussal szemben. (GS 19-31)
Ma már nem is a harcos, politikai
istentagadás vagy a marxista materializmus Isten-ellenes ideológiája áll szemben a
hívők világával, mint a kommunista uralom idején, hanem egyre terjed a gyakorlati
ateizmus (materializmus): az emberek úgy élnek „mintha Isten nem létezne”, mintha
nem lenne semmi más, csak a Föld. Tetteinkkel is tagadhatjuk Istent.
Eléggé
elterjedt a kételkedés is. Vannak, akik így vélekednek: Istenről nem tudhatunk semmit;
vagy mások: ha létezik is egy felsőbb Lény, nem törődik világunkkal, az emberekkel.
Hogyan is létezhetne a jó Isten, amikor annyi a világban a rossz, a természeti katasztrófák
sorozata, ártatlan embermilliók szenvedése?
Az ateizmus mellett tehát gyakori
az agnoszticizmus számos válfaja: a kételkedés, az emberi megismerés korlátainak bevallása.
Ez utóbbi nézet jellemzi sokszor kiváló gondolkodók, írók, értelmiségiek álláspontját
is. Példának idézhetnénk André Malraux francia regényírót, akit gyötört a vallási
kérdés, de agnosztikus maradt azt mondva, hogy nem tud nyilatkozni sem Isten léte
mellett, sem léte ellen. Malraux jelentette ki: „A 21. század vagy vallásos lesz,
vagy egyáltalán nem lesz már.” És egy másik ismert mondása: „Mire jó a Holdra szállni
csak azért, hogy ott öngyilkosok legyünk, nem találva a létezés értelmét.”
Vagy
idézhetjük Illyés Gyula példáját, aki hosszú ideig „a hit senki-földjén” kereste a
lét értelmét. Egy interjúban így vallott a Vigília munkatársának (Hegyi Béla, A dialógus
sodrában, 1974, 124kk.): „Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást
valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására
is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására,
de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem
egyelőre ellenáll, kevés, hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem
beérje sovány vigasszal. Még meghódításra vár.”
Értelemkeresés, istenkeresés.
Látjuk majd, hogy nemcsak az észre, hanem a szívre is szükségünk van, hogy Istent
fel- és elismerjük. B. Pascal mondja:„A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész
nem ismer.” (Szójátékkal: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît pas”.)
És: „Dieu sensible au coeur” = Istent a szív érzi meg.
Ki vagyok tehát én?
Ember: test és lélek egysége. Mi emberek ugyanahhoz a fizikai és biológiai világhoz
tartozunk, mint az állatok. És mégis lényeges küszöböt léptünk/lépünk át a fejlődés
során: az ember „a fejődés nyílhegye, az öntudatra ébredt evolúció” (Teilhard de Chardin
SJ, paleontológus). Az állat tud, az ember tudja, hogy tud. Tehát értelmes és szabad
lény, gondolkodásra és szeretetre képes személy. Az ember tudja, hogy meg kell halnia,
felismeri esetlegességét. Azt hogy nem szükségszerűen létezik.
Ismét csak
Pascalt idézhetjük, aki annyira átélte az ember nagyságát és nyomorát: „Az ember csak
nádszál, de gondolkodó nádszár.” Ugyanakkor azt is vallja: „Az ember végtelenül túlszárnyalja
önmagát.” Ezt az önfelülmúlást elemezték olyan gondolkodók, mint a német jezsuita
Karl Rahner, aki az ember „transzcendens tapasztalatáról” beszélt, vagyis szelleme,
az értelem és az akarat dinamizmusáról, amely mindig túllendíti a véges megismerési
tárgyakon és a vágyott javakon a végtelen felé. Vajon ez a „végtelen” csupán „vég-nélküli”
hamis végtelen, avagy igazi Végtelen, Abszolútum?
Az értelmes és szabad ember
személy. Egyedülálló, egyszeri, megismételhetetlen. „Fenség, észak-fok, titok, idegenség”
(Ady) Az ember titok, misztérium. Nem ismerhetjük meg úgy, mint egy előttünk levő,
kívülálló tárgyat. Egyedülálló, megismételhetetlen személy, de csak úgy alakulhat
személlyé, ha megnyílik mások felé, pár beszédet kezd, kommunikál másokkal. Ez a kommunikáció,
a kölcsönös nyitottság, (a perszonalista filozófusok a „tudatok kölcsönösségéről”
beszélnek) a személyesség alapvető jellemzője. Ez az alapja a szeretetnek.
De
nemcsak másokkal kommunikálok: a szellem nyitott a Végtelenre, Istennel is párbeszédet
folytathatok éppen személyi mivoltom következtében. Hitünk szerint ebben hasonlítok
teremtő Istenemre, akinek képmása vagyok. E hasonlóság alapján vagyok képes Istent
megismerni és szeretni.
„A Szentírás azt tanítja, hogy az ember ’Isten képmására’
teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette
minden teremtmény fölött (vö. Ter 1, 26; Bölcs 2, 23), hogy Istent dicsőítve uralja
és használja azokat (vö. Sir 7, 3-10). Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember
fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és
tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába
alá vetettél.” (Zsolt 8, 5-7). Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert:
kezdettől fogva ’férfinak és nőnek teremtette’ őket (Ter 1, 27), kiknek kapcsolata
a személyes közösség ősformája.” (GS 12)
A konstitúció eztán – az ember személyi
méltóságát kifejtve - beszél a bűnről, a test-élek emberről, az értelem méltóságától,
a lelkiismeret méltóságáról, a szabadság értékéről és a halál misztériumáról (GS 13-18).
Isten
igazságban jónak, szabadnak alkotta képmását, a test-lélek embert, értelmesnek és
szabadnak. Az igazi szabadság az istenképiség nagy jele az emberben. Saját döntésére
akarta bízni (vö. Sir 15, 14) alkotását, hogy szabadon dicsőítse és szolgálja Urát.
De e teremtménye a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával: Istentől elfordul,
vele szembe szállva, akarta elérni boldogságát. A bűnbeesés után értelme elhomályosult,
akarata rosszra hajló lett, cinkosa a körülötte lévő rossznak. Az emberek a bűn miatt
nem ismerték el Teremtőjüket, nem dicsőítették Őt, inkább a teremtményeket bálványozták.
(Vö. Róm 1, 21-25) Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben
áll az ember méltósága, és szerinte ítélik meg (Róm 2, 14-16).
„A lelkiismeret
az ember legszentebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik
bensőjében. Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten
és a felebarát szeretetével teljesít (vö. Mt 22, 37-40; Gal 5, 14). A keresztényeket
a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s
az egyén és a társadalom életében felmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának
megtalálásában” (GS 16).