A hit éve és a II. Vatikáni zsinat” – P. Szabó Ferenc SJ nyári sorozatának második előadása: „Hiszek”

Ki vagyok én? –Értelemkeresés - istenkeresés
„Hiszek…”- így kezdődik a keresztény Credo/Hiszekegy. Kicsoda a hitvallás alanya, az egyes szám első személy, az „én”, aki kimondja: „Hiszek egy Istenben…?” Ki az ember?
„Hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez, mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni.

De mi az ember? Sok és különféle egymásnak ellentmondó nézetet vallott önmagáról, melyek szerint egyszer mindenek fölött álló törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga leértékelésében. Innen ered tanácstalansága és szorongása” (GS 12).

A régi hitvédelemtől eltérően manapság, amikor a keresztény hitről van szó, nem közvetlenül Isten létének bizonyításába fogunk, hiszen nem magától értetődő az „isten” fogalma sem, hiszen ateista világ vesz körül bennünket:. A Zsinat is – a világ mai szellemi helyzetének leírásakor, kitér az ateizmusra: rávilágít fajtáira és gyökereire, szól a modern ateista rendszerekről, majd kifejti, hogy milyen legyen az Egyház, a hívők magatartása az ateizmussal szemben. (GS 19-31)

Ma már nem is a harcos, politikai istentagadás vagy a marxista materializmus Isten-ellenes ideológiája áll szemben a hívők világával, mint a kommunista uralom idején, hanem egyre terjed a gyakorlati ateizmus (materializmus): az emberek úgy élnek „mintha Isten nem létezne”, mintha nem lenne semmi más, csak a Föld. Tetteinkkel is tagadhatjuk Istent.

Eléggé elterjedt a kételkedés is. Vannak, akik így vélekednek: Istenről nem tudhatunk semmit; vagy mások: ha létezik is egy felsőbb Lény, nem törődik világunkkal, az emberekkel. Hogyan is létezhetne a jó Isten, amikor annyi a világban a rossz, a természeti katasztrófák sorozata, ártatlan embermilliók szenvedése?

Az ateizmus mellett tehát gyakori az agnoszticizmus számos válfaja: a kételkedés, az emberi megismerés korlátainak bevallása. Ez utóbbi nézet jellemzi sokszor kiváló gondolkodók, írók, értelmiségiek álláspontját is. Példának idézhetnénk André Malraux francia regényírót, akit gyötört a vallási kérdés, de agnosztikus maradt azt mondva, hogy nem tud nyilatkozni sem Isten léte mellett, sem léte ellen. Malraux jelentette ki: „A 21. század vagy vallásos lesz, vagy egyáltalán nem lesz már.” És egy másik ismert mondása: „Mire jó a Holdra szállni csak azért, hogy ott öngyilkosok legyünk, nem találva a létezés értelmét.”

Vagy idézhetjük Illyés Gyula példáját, aki hosszú ideig „a hit senki-földjén” kereste a lét értelmét. Egy interjúban így vallott a Vigília munkatársának (Hegyi Béla, A dialógus sodrában, 1974, 124kk.): „Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés, hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérje sovány vigasszal. Még meghódításra vár.”

Értelemkeresés, istenkeresés. Látjuk majd, hogy nemcsak az észre, hanem a szívre is szükségünk van, hogy Istent fel- és elismerjük. B. Pascal mondja:„A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer.” (Szójátékkal: „Le coeur a ses raisons que la raison ne connaît pas”.) És: „Dieu sensible au coeur” = Istent a szív érzi meg.

Ki vagyok tehát én? Ember: test és lélek egysége. Mi emberek ugyanahhoz a fizikai és biológiai világhoz tartozunk, mint az állatok. És mégis lényeges küszöböt léptünk/lépünk át a fejlődés során: az ember „a fejődés nyílhegye, az öntudatra ébredt evolúció” (Teilhard de Chardin SJ, paleontológus). Az állat tud, az ember tudja, hogy tud. Tehát értelmes és szabad lény, gondolkodásra és szeretetre képes személy. Az ember tudja, hogy meg kell halnia, felismeri esetlegességét. Azt hogy nem szükségszerűen létezik.

Ismét csak Pascalt idézhetjük, aki annyira átélte az ember nagyságát és nyomorát: „Az ember csak nádszál, de gondolkodó nádszár.” Ugyanakkor azt is vallja: „Az ember végtelenül túlszárnyalja önmagát.” Ezt az önfelülmúlást elemezték olyan gondolkodók, mint a német jezsuita Karl Rahner, aki az ember „transzcendens tapasztalatáról” beszélt, vagyis szelleme, az értelem és az akarat dinamizmusáról, amely mindig túllendíti a véges megismerési tárgyakon és a vágyott javakon a végtelen felé. Vajon ez a „végtelen” csupán „vég-nélküli” hamis végtelen, avagy igazi Végtelen, Abszolútum?

Az értelmes és szabad ember személy. Egyedülálló, egyszeri, megismételhetetlen. „Fenség, észak-fok, titok, idegenség” (Ady) Az ember titok, misztérium. Nem ismerhetjük meg úgy, mint egy előttünk levő, kívülálló tárgyat. Egyedülálló, megismételhetetlen személy, de csak úgy alakulhat személlyé, ha megnyílik mások felé, pár beszédet kezd, kommunikál másokkal. Ez a kommunikáció, a kölcsönös nyitottság, (a perszonalista filozófusok a „tudatok kölcsönösségéről” beszélnek) a személyesség alapvető jellemzője. Ez az alapja a szeretetnek.

De nemcsak másokkal kommunikálok: a szellem nyitott a Végtelenre, Istennel is párbeszédet folytathatok éppen személyi mivoltom következtében. Hitünk szerint ebben hasonlítok teremtő Istenemre, akinek képmása vagyok. E hasonlóság alapján vagyok képes Istent megismerni és szeretni.

„A Szentírás azt tanítja, hogy az ember ’Isten képmására’ teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden teremtmény fölött (vö. Ter 1, 26; Bölcs 2, 23), hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat (vö. Sir 7, 3-10). Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy meglátogatod őt? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel koronáztad, és fölébe állítottad kezed minden művének. Mindent a lába alá vetettél.” (Zsolt 8, 5-7). Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva ’férfinak és nőnek teremtette’ őket (Ter 1, 27), kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája.” (GS 12)

A konstitúció eztán – az ember személyi méltóságát kifejtve - beszél a bűnről, a test-élek emberről, az értelem méltóságától, a lelkiismeret méltóságáról, a szabadság értékéről és a halál misztériumáról (GS 13-18).

Isten igazságban jónak, szabadnak alkotta képmását, a test-lélek embert, értelmesnek és szabadnak. Az igazi szabadság az istenképiség nagy jele az emberben. Saját döntésére akarta bízni (vö. Sir 15, 14) alkotását, hogy szabadon dicsőítse és szolgálja Urát. De e teremtménye a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával: Istentől elfordul, vele szembe szállva, akarta elérni boldogságát. A bűnbeesés után értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett, cinkosa a körülötte lévő rossznak. Az emberek a bűn miatt nem ismerték el Teremtőjüket, nem dicsőítették Őt, inkább a teremtményeket bálványozták. (Vö. Róm 1, 21-25) Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe, s az iránta való engedelmességben áll az ember méltósága, és szerinte ítélik meg (Róm 2, 14-16).

„A lelkiismeret az ember legszentebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében. Lelkiismeretében ismeri föl csodálatos módon azt a törvényt, melyet Isten és a felebarát szeretetével teljesít (vö. Mt 22, 37-40; Gal 5, 14). A keresztényeket a lelkiismerethez való hűség összeköti a többi emberrel az igazság keresésében, s az egyén és a társadalom életében felmerülő számtalan erkölcsi kérdés igazi megoldásának megtalálásában” (GS 16).

(szf)