„Ne félj, csak higgy!” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

A Jairus nevű zsinagógai elöljáró kislányának életre keltése Jézus rendkívüli csodái közé tartozik. ”Mit lármáztok, mit sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” Igazában Jairus leányának, vagy a naimi ifjú, vagy akár Lázár életre keltése nem az a feltámadás, amellyel Jézus megelőzte a benne hívőket, tehát amely nem egy hulla megelevenedése, visszatérése e földi létbe, hanem átmenet egy új, az isteni létrendbe. Itt is, miként más csodatettek, csodás gyógyítások esetében Jézus előzetes hitet követel az érdekeltetektől, akik hozzá folyamodnak. „Ne félj, csak higgy!”

Ez a kezdeti, bizakodó hit is már Isten ajándéka, de még nem a hit isteni erénye, amellyel a személy teljesen átadja magát Isten akaratának. Lázár feltámasztásakor is ezt mondja a Mester a síró Mártának: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem. Hiszed ezt?” – Erre válaszul következik Márta teljes hitvallása: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az (élő) Isten Fia!” Most már nem csupán a csodatevőnek szól a bizakodó hit, hanem Isten Fiának, aki maga a Feltámadás és az Élet.

Amikor Jézus az Isten országát hirdeti, hitet és megtérést követel. Jézus csodáinak, gyógyításainak, ördögűzéseinek tehát ezt a megtérést és hitet kell szülniük. Különösen János evangéliuma hangsúlyozza ezt a kapcsolatot, megkülönböztetve a hit (hivés) különböző fokozatait. (vö. Biblikus Teológiai Szótár, 212-214). Túl a tűnő lelkesedésen és az érdektől vezetett csatlakozáson, a csodajelek rendszerint azt eredményezik, hogy az emberek elismerik: Jézus az Isten küldöttje, a Messiás.

Ha valaki túlságosan a csodára támaszkodik („csodahit”), ez a tökéletlen hit jele (Jn 10, 38; 14, 11). Ha valaki érdektelenül hisz Jézus szavának, mint a szamariaiak (Jn 4,41k) és a királyi tisztviselő (Jn 4, 50), azoknak teljes a hitük, mint azoké, akik nem látták és érintették a feltámadt Jézust, mégis hittek szavának. De menthetetlenek azok, akik látták Jézus csodáit (Jn 6, 36; 7, 3; 15, 24), és mégis visszautasították a hitet (Jn 7, 5; 12, 37). Ezeknél hiányzik a lelki érzékenység és a készség, elvakítja őket a legalista gőg, a hamis okoskodás.

Nincs meg bennük az önátadás, és az Isten felé való nyitottság ama felkészültsége, amely a szinoptikusoknál a csodát megelőző hitet képezi (Mk 5, 36; 9, 23; 10, 52), és amely nélkül Jézus szinte tehetetlen (Mt 13, 58). A megátalkodottak, akik szívüket bezárják az Igének, akik nem nyílnak meg a kegyelemnek, a csodajelek, amelyek alátámasztják az Igét kibogozhatatlanok. Ezeknek még a legnagyobb csoda, Jézus feltámadása (üres sír, jelenések) sem elégséges jel, „bizonyíték”, hogy higgyenek.

A születő Egyházban a Szentlélek csodákat tett bizonyos hívek bízó imájára is (Mt 21, 21k; Jak 5, 16kk), csodálatos karizma, rendkívüli kegyelem ez, de alá van vetve magasabb rendű ajándékoknak (1Kor 12, 28k) végső soron a szeretetnek, amely a keresztény élet legfőbb csodája (1Kor 13, 2). A tevékeny szeretetre emlékeztet e vasárnapon az Egyház a Péter-fillérek gyűjtésével, amelyek eredményeit eljuttatják a Szentatyának különféle segélyakciói támogatására. Erre a jótékonykodásra emlékeztet a mai szentlecke is a korinthusi gyűjtés felidézésével.

És még utalhatunk XVI. Benedek első, Deus Caritas est kezdetű körlevele második részére, ahol az Egyháznak, mint a szeretet közösségének szeretetszolgálatáról elmélkedik. Itt többek között hangsúlyozza: „A szeretetszolgálatra, karitászra mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. (…) Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség.”

„Az a fölfogás, mely szerint az igazságos struktúrák fölöslegessé tennék a szeretet gyakorlását, valójában materialista emberképet rejt: azt a babonát, hogy az ember ’csak kenyérből él’ (Mt 4, 4, vö. MTörv 8, 3) – ez olyan meggyőződés, mely lealacsonyítja az embert, é éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja.” (28/b) – „Ezért elsősorban olyan embereknek kell lennünk, akiket megérintett Krisztus szeretete, akiknek a szívét Krisztus a maga szeretetével megnyerte, s akikben fölébredt a felebarát iránti szeretet.

Jelmondatunkat a 2. Korinthusi levélből (5, 14) kell vennünk: ’Krisztus szeretete sürget minket.’” (33)”
(Mk 5, 21-43)