XVI. Benedek pápa a szerdai általános kihallgatáson tartott katekézisében az Filippi-levél
nagy Krisztus-himnuszáról tanított
Benedek pápa a római nagy melegre való tekintettel, ez alkalommal is a Vatikán területén
fekvő VI. Pál kihallgatási teremben tartotta meg katekézisét a mintegy tízezernyi
zarándok jelenlétében. Magyar nyelven köszöntette a Budapestről és az Orosházáról
érkezett csoportokat is: „Isten hozta a magyar híveket, különösen is azokat, akik
Budapestről és Orosházáról érkeztek. Közeledik Szent Péter és Pál apostolok ünnepe,
akikről Rómában különösképpen is megemlékezünk, mert itt tanítottak, tettek tanúságot
Krisztusról és szenvedték el érte a vértanúságot. Szívből adom rátok apostoli áldásomat.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!”.
A Szentatya katekézisét ez alkalommal
is az imádság bibliai témájának szentelte. Az imádság az egész embert érinti, hiszen
a csend, a szó, az ének, a gesztusok az ember egészének a megnyilvánulásai, az ajaktól
az értelemig, a szívtől az egész testig. A pápa ebben az összefüggésben Szent Pál
apostol filippiekhez írt levele második fejezetének Krisztus-himnuszát elemezte. A
levelet Pál apostol börtönben, talán éppen itt Rómában diktálja, érzi a közeli halált,
és mégis az egész levél hangulatát az öröm hatja át: „Örvendjetek az Úrban, szüntelen!
Újra csak azt mondom, örvendjetek!”(Fil 4,4). Mi az oka ennek az örömnek, a halál
közvetlen közelségében? – kérdezte a pápa és válaszként a Filippi-levél Krisztus-himnuszát
jelölte meg (Fil 2,5-11).
Az apostol arra hívja fel a levél olvasóit, hogy
„ugyanaz a lelkület legyen bennük, mint ami Jézus Krisztusban volt”. Ez a lelkület,
érzés, benső gondolkodásmód az apostol szavaival: „a szeretet, a nagylelkűség,
az alázat, az engedelmesség Istennek és az önátadás”. Tehát nem egyszerűen
csak Jézus követéséről van szó, hanem a gondolkodás és a cselekedet egész személyt
érintő elköteleződéséről. Pál apostol a levél himnuszában összefoglalja az Isten Fia
isteni és emberi útjának egészét, mely aztán az egész emberiség útjává válik: az Istennel
való egyenlőségtől a megtestesülésig, a kereszthaláltól a felmagasztalásig. A himnusz
kiindulópontja, hogy Jézus „Istennel való egyenlőségét, vele azonos állapotát nem
tartotta birtokának, kiváltságának, féltett kincsének, hanem kiüresítette önmagát,
egészen a rabszolga állapotáig, amit a szenvedés, a szegénység és a halál jellemez.
„Magára vette teste tagjainak összes fáradalmait, betegségeit” – ahogy a szöveget
egykor Cezáriai Euzébiusz kommentálta. A mélypontja ennek az alászállásnak „a halálig
menő engedelmesség”, mégpedig a kereszthalál gyalázatos formájában.
Amikor
imádkozunk – kapcsolta össze a pápa az imádság témájával a páli levelet – valójában
megnyitjuk az értelmet, a szívet és az akaratot a Szentlélek működése számára, aki
a kegyelem révén átalakít bennünket Krisztus megalázkodásának teljes hasonmásává.
Mindez szemben áll az emberi logikával, mely önmagát a hatalom, a birtoklás és az
uralom révén akarja megvalósítani, ezért továbbépíti Bábel tornyát, hogy önmagától,
saját erejéből érkezzen Isten magasságába. Ezzel szemben a megtestesülés és a kereszt
arra emlékeztetnek bennünket, hogy a teljes önmegvalósítás az emberi akaratot hasonlóvá
teszi az Atya akaratához.
A Krisztus-himnusz második felében az Atyaisten lesz
a cselekvő személy: ”Ezért Isten felmagasztalta…, olyan nevet adott neki…”,
Az, aki megalázta magát, ebben a felmagasztalásban az Atyjától kap egy minden mást
felülmúló nevet, ez a Küriosz, az Úr, és ezt a nevet kell hirdetnie mindeneknek mennyben,
földön és alvilágban, és erre a névre kell minden térdnek meghajolnia. A Küriosz szó
Isten neve az Ószövetségben, amit Jézus az utolsó vacsora alkalmával megemlít a lábmosáskor:
„Megértettétek, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem. Jól teszitek,
az vagyok. Ha tehát én, az Úr, megmostam a lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás
lábát” (Jn 13,12-14). Nagyon fontos, hogy ezt szem előtt tartsuk az imádságunkban
és az életünkben – hangsúlyozta a pápa: Az Istenhez való felemelkedésünk éppen az
alázatos szolgálat alászállásában valósul meg, a szeretet lehajlásában, ami az Istennek
a lényege.
A Filippi levél két fontos jelzést tesz az imádságaink számára.
Az első, hogy imádságunkban Jézus Krisztushoz, az Úrhoz fordulunk, aki az Atya jobbján
ül. Ő az életünk egyetlen Ura, mindazon”uralkodókkal” szemben, aki életünket szeretnék
irányítani. A második jelzés a leborulás, a térdhajtás, ahogy Szent Pál mondja Izajás
prófétával együtt, minden lénynek, mennyben és a földön imádnia kell az Istent. Az
Oltáriszentség előtti térdhajtás vagy a térdelve végzett imádság valóban az Isten
előtti magatartásunk testi kifejeződése. Már csak ezért se tegyük ezt a gesztust pusztán
megszokásból, kapkodva, hanem tudatosan. Amikor ugyanis letérdelünk az Úr előtt, a
Benne való hitünket valljuk meg és elismerjük, hogy Ő az életünk egyetlen Ura – tanította
XVI. Benedek pápa a szerdai általános kihallgatás során tartott katekézisében.