„Isten országának növekedése” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése az évközi 11. vasárnapra

Jézus példabeszédekben szólt hallgatóinak Isten országáról, amely az ő eljövetelével megjelent a földön, elkezdett kibontakozni, növekedni. Erről a növekedésről szól a Márk 4. fejezetéből vett vasárnapi evangélium: az Úr Jézus a földbe vetett mag hasonlatával magyarázza meg a természetfeletti titkot: amíg a gazdaember alszik, vagy virraszt, a mag kicsírázik, szárba szökken - maga sem tudja hogyan! „A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, végül telt szemet a kalászban.” Aztán jön az aratás. (Amikor még szabályosak voltak az évszakok, Péter-Pál-kor már elkezdődött az aratás.) A példabeszéd második része a mustármaghoz hasonlítja Isten országát: a mustármag legkisebb minden vetőmagnál, de amikor felnő, ágakat hajt, nagy fává terebélyesedik. Tehát ismét csak a kibontakozásról, növekedésről van szó. Jézus egyébként számos más hasonlattal megsejtette az Isten országa titkát (pl. a magvetőről szóló példabeszédet meg is magyarázta a tanítványoknak), a korabeli palesztinai egyszerű emberekhez közel hozta a hasonlatokkal jelzett isteni valóságot.

A föld magától terem: vagyis a teremtő és gondviselő Isten előkészítette a földet, s magokba belehelyezte a fejlődés csíráit (ma azt mondanánk: a génkódot). A keleti ember (legalábbis az evangélista) egyszerre meglátta a kezdetet és a véget, a magvetést és az ígérkező aratást.

Biblikus szakemberek (pl. a protestáns J. Jeremias: Die Gleichnisse Jesu) , megmagyarázzák: „a modern ember a mezőn járva lefelé néz: megállapítja a biológiai fejlődést; a bibliai ember viszont, ugyanezen a mezőn járva, felfelé tekint: Isten csodatetteit szemléli; olyan csodákra gondol, mint a holtak feltámadása.” A vasárnapi evangéliumi szakasz példázatai azt a kontrasztot, ellentétet fejezték ki a korabeli hallgatók számára, amely az igénytelen kezdet és a nagyszerű beteljesedés között észlelhető. A bibliai ember ugyan érdeklődik a szerves növekedés iránt is, de hiszi, hogy a növekedést Isten adja és irányítja. A gazda akár virraszt, akár alszik, a mag kicsírázik, szárba szökken, növekszik. Mindig emlékeznünk kell Jézus szavaira: „Nélkülem semmit sem tehettek!” De azért nekünk is van tennivalónk Ővele eleven kapcsolatban maradva –mint a szőlővesszők a szőlőtőkén.

Isten országának kezdete a mag, a beteljesedés az aratás, a kettőt a növekedés ideje választja el; Isten országa már most megvalósulóban van a megtért emberek lelkében, ez a „ma”, a jelen idő. Az apostolok azt a küldetést kapták, hogy folytassák Krisztus művét a Szentlélek erejében. A Krisztus-hívők közössége, vagyis az Egyház, amely (a zsinat tanítása szerint) nem azonos Isten országával, hanem annak csak csírája, a földön vándorolva az égi haza felé, hirdeti az örömhírt, keresztel és kiszolgáltatja a többi szentséget, hogy a hívőket részesítse Krisztus halálának és feltámadásának kegyelmében. A mi feladatunk föld megmunkálása, a kapálás és a szántás, a magvetés, a gyomirtás: vigyázva, hogy a konkollyal együtt nehogy ki gyomláljuk a jó búzát is, mert a konkoly kirostálása az ítéletkor történik. Amikor mindent megtettünk, ezt mondjuk: haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk.

Jézus tanítványainak, nem szabad ölbe tett kézzel várniuk az aratás elérkezését, Isten országa beteljesedését, a világ végét. Szent Pál erre figyelmeztette a tesszalonikai híveket, akik közelinek vélték az Úrjövetet: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Jönni fog az a nap, amikor Isten országa beteljesedik; Isten Országának növekedése után a végső eljövetel, a parúzia: akkor Jézus újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Az utolsó nap időpontját csak az Atya ismeri. De Jézus arra int bennünket, hogy virrasszunk és imádkozzunk, hogy készek legyünk megjelenni a dicsőséges, igazságos és irgalmas Úr színe előtt. Legjobban a felebaráti szeretet tetteivel készülhetünk az ítéletre. Hogy akkor majd Jézus ezt mondja nekünk: „Amit egynek a legkisebbek közül is jót tettél, nekem tetted: lépj be Atyám örökébe!”

(Mk 4, 26-34)