Gyalogos zarándoklat Lorétóba

Kilencvenezren vettek részt idén a 34. éjszakai zarándoklaton, mely Macerata-ból indult június 9-én szombaton este tíz órakor és 28 kilométer megtétele után másnap reggel hatkor érkezett a názáreti Szent Házat őrző lorétói bazilikába.

A zarándoklat 1978-ban kezdődött, éppen II. János Pál pápa megválasztásának évében. Akkor az adriai tengerpart közelében fekvő Marche tartomány Macerata városában egy hittanár – a tanév végén hálaadásból - pár száz diákjával Lorétóba zarándokolt. A kezdeményezést a Communione e Liberazione, a „csielle” olasz ifjúsági egyházi mozgalom karolta fel és lett napjainkra a világ egyik legnagyobb éjszakai zarándoklata, amelyen természetesen nemcsak fiatalok és nemcsak „csiellinók” lehetnek, hanem bárki érdeklődő is részt vehet.

Múlt héten szerdán Rómában az általános kihallgatás során Benedek pápa megáldotta azt a keresztet és a béke fáklyáját, melyeket a zarándoklat élén visznek. Üdvözölte a mostani zarándoklatot és megjegyezte: „nagyon örül az egyre növekvő részvételnek, de sajnos ő, korára való tekintettel már nem tud részt rajta”.

A kereszt és a békefáklya egy kis csoport szolgálata révén négynapos út során érkezett Macerata-ba, ahol szombat este a város stadionjában gyűlt össze a közel százezer fiatal. Ének, imádság és tanúságtételek után Mauro Piacenza bíboros, a Papi Kongregáció prefektusa mutatott be szentmisét. Homíliájában az útrakelésről és útonlétről szólt. Az kel útra, akinek van egy kitűzött célja. Az kel útra, aki szeretné megismerni önmagát, aki szeretné megtalálni élete értelmét, az úton, vagyis a zarándoklat során és az Útban magában, akinek neve van: Jézus Krisztus. Őhozzá kacsolódik a mostani 34. zarándoklat mottója is: „Krisztus éppen az, ami most történik”. Krisztus egy személy természetesen, de ő egy esemény, egy történés is. Krisztus az emberiség történetében egy tény, a történelem legjelentősebb és mindent felforgató ténye, mely „történik” bennünk. Ő jelen van most is, Ő most is történik. Nem elég az emlék, hogy éljünk. Nem elég a remélt jövő, hanem most a jelen pillanatban kell történnie annak, ami betölt minket és értelmileg-érzelmileg meghatároz. „A posztmodern kor mindennapi drámái között keltek útra – szólt Piacenza bíboros a fiatalokhoz – azzal a szándékkal, hogy felfedezzétek, ami éppen most bennetek történik”. Idézte még a csielle mozgalom alapítójának, Don Giussani-nak mondását: „Ne várjatok magatoktól csodát, várjatok magatoknak inkább egy utat”. „Ezt az utat - Krisztus felé és Krisztusban - bízzátok a lorétói Szűzanyára és az ő engedelmes hitével egyesülve hogy ez az út történéssé legyen bennetek.” – fejezte be homíliáját a Papi Kongregáció prefektusa.

A szentmise végén Piacenza bíborostól átvette egy leány a Rómból érkezett zarándok-keresztet, egy fiú a béke-fáklyát és mögöttük megindult a zarándokok végeláthatatlan sora. Nagyon sűrűn és gyorsan haladtak egymás mellett a forgalomtól elzárt országúton. Rádiós kapcsolat révén az 50 méterenként felállított hangszórókon keresztül az egész zarándoksereg együtt imádkozott és énekelt. A megállás nélkül, egyhuzamban megtett 28 kilométeres távolságot négy tartalmi részre osztották. Az első részben az örvendetes, majd a világosság rózsafüzérének a titkait imádkozták. Közel félúton – éjjel egy és kettő óra között - Sambucheto kisvárosának kivilágított főutcáján, a templom előtt az oltárra helyezett Eucharisztia-Jézus áldását fogadták. A zarándokút második részében a fájdalmas rózsafüzért imádkozták, majd egy hatalmas kivilágított kereszt előtt elhaladtukban térdet hajtottak. A harmadik részben következett a dicsőséges szentolvasó, majd a Föltámadt Krisztus jelképeként mindenki égő gyertyát kapott a kezébe. Igazi olasz ünnep nem létezik tűzijáték nélkül, ezért egy félórás tűzijáték következett, ami a keresztségi fogadalmak megújításával zárult. Ekkor menet közben hajnali négy óra tájt ásványvizet, harapnivalót és feketekávét osztottak szét a zarándoknak. Az utolsó szakasz során az Úrangyala imádságot elmélkedték át, békejobbot nyújtva egymásnak, majd hat órára a menet közepe is megérkezett Lorétóba, ahol a város püspöke és polgármestere köszöntötte őket. A zarándokok végül mindannyian – türelmesen kivárva sorukat – a bazilikában beléptek a Szent Házba: megérkeztek. Elérték céljukat, eljutottak a lorétói Szűzanyához, aki az üdvösség hajnalán éppen ebben a házban mondta ki az „igent” és megtörtént benne a megtestesülés.
(vl)