„Isten gyermekei vagyunk” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Szentháromság vasárnapjára
Mennybemenetele előtt
az isteni hatalommal rendelkező feltámadt Jézus küldetést ad az apostoloknak: „Menjetek,
tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a
Szentlélek nevében, és tanítsátok mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.
Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28, 18-20) Az apostolok, miután
Pünkösdkor megkapták a megígért Szentlelket, elkezdték teljesíteni ezt az Uruktól
kapott küldetést: tanítottak (hirdették az üdvösség örömhírét), a hívőket megkeresztelték,
vagyis beiktatták a Krisztus-hívők közösségébe, a Pünkösdkor megszületett egyházba,
bűnöket bocsátottak és ünnepelték az Eucharisztiát. Minderről beszámol Szent Lukács
az Apostolok Cselekedetei könyvében, amelyet folyamatosan olvastunk a húsvéti ünnepkörben,
amely Pünkösdvasárnap lezárult.
Szentháromság vasárnapján a liturgia, Jézus
nagy misztériumainak – Karácsonynak és Húsvétnak ünneplése után – mintegy az üdvösségtörténet
összefoglalásaként, a Szentháromság misztériumára fordítja figyelmünket. A Szentháromság
misztériumát ünnepeljük: az Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközösségét, a háromszemélyű
egy Istent, akinek nevében megkereszteltek bennünket. Valójában minden keresztvetéskor
ezt a keresztségi hitünket valljuk meg, tanúsítjuk. Húsvét vigíliáján ünnepélyesen
is megvallottuk. Az vasár- és ünnepnapi szentmisékben pedig elimádkozzunk a Nicea-Konstantinápolyi
nagy Krédót, amely összefoglalja az első négy század egyházának hitvallását, amelyet
a nagy egyetemes zsinatokon rögzítettek, tisztáztak az eretnekekkel folytatott viták
során. Ezt a hitvallást ma is elfogadják a nagy egyházak, tehát a katolikuson kívül
az ortodoxok, anglikánok, protestánsok.
Most nem bocsátkozunk teológiai fejtegetésekbe.
Éppen csak felidézek egy legendás történetet. Szent Ágoston, aki nagyon mélyenszántó
könyvet írt a Szentháromságról, a tengerparton sétálva (a mai Civitavecchia közelében)
töprengett, igyekezett behatolni a mély titokba. Eközben megjelent a tengerparton
egy angyal, feléje közelítve Ágoston látta, hogy egy kagylóhéjjal meri a tenger vizét,
és a homokra öntözi. A leendő szent Ágoston meghökkenve megszólítja az angyalt: „Mit
csinálsz?” – Mire az angyal: Kimerem a tenger vizét”, volt a válasz. –„De hát ez lehetetlen!”
– Nos, látod, ugyanígy lehetetlen kimerítően megérteni a Szentháromság titkát!” –
De tegyük hozzá: Ha kimerítően nem érthetjük meg a mélységes titkot, a Szentlélek
vezetésével valamiképpen megsejthetjük, éspedig a legjobb út megközelítéséhez a szeretet.
Szent Ágoston írja: A szeretet az a szem, amellyel ’megláthatjuk’, megtapasztalhatjuk
a láthatatlan Istent, aki Szeretet, három személy szeretetközössége. Ez a misztérium
dicsősége felragyogott a megtestesült Fiúisten, Jézus Krisztus arcán. Őbenne, a megtestesült
Igében Isten Emmanuel, Velünk-lakó-Isten lett, sőt a Szentlélek ajándékából Bennünk-lakó-Isten.
Mivel a Lélek által kiáradt szívünkbe az isteni szeretet, a keresztség által Isten
életében részültünk, a Fiú által a Szentlélekben az Atya fogadott gyermekei lettünk.
Már most azok vagyunk és a megkezdett örök életet éljük, jóllehet csak a feltámadáskor
lesz nyilvánvaló isteni életünk titka, amely el van rejtve Krisztusban.
Erről
az istenfiúságról szól a mai szentlecke, a Római levél 8. fejezetének versei (14-17).
Mielőtt idéznénk, megjegyzem: ma már – részben a feminista mozgalom hatására is –
jobb az Isten fiai helyett, Isten gyermekeit mondani, hiszen világos,
hogy az üdvösség, az istengyermekség kegyelme mindkét nemre egyformán vonatkozik.
Most pedig hálatelt szívvel – hálát adva keresztségünk kegyelméért – olvasunk fel
a kérdéses verseket: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai (gyermekei).
Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott
fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: Abba! Édesatyánk! Maga a Lélek tesz
tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is:
örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell
vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”