Az első keresztény vértanú imája állt a pápa szerda délelőtti katekézisének középpontjában

Május 2-án, szerdán délelőtt a Szent Péter téren összegyűlt nemzetközi hívősereghez intézett katekézisében XVI. Benedek pápa folytatta az imáról szóló tanítását. Az utóbbi alkalmakkor kifejtette: a személyes és közösségi ima, a Szentírás olvasása és az arról való elmélkedés megnyitja szívünket, hogy meghalljuk Istent, aki szól hozzánk és fénye megvilágít, hogy megértsük a jelent.

Most a Szentatya az egyház első vértanúja, Szent István diakónus tanúságáról és imájáról folytatta elmélkedését, idézve az Apostolok Cselekedeteiben leírt történetét. István egyike volt annak a hét diakónusnak, akiket a szeretetszolgálat gyakorlására választottak ki. Istvánt a főtanács elé hurcolták és hamis tanúkat szólaltattak meg ellene. „Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk ugyanis, mikor azt hangoztatta, hogy a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat” (ApCsel 6,14). Nyilvános működése idején Jézus valóban megjövendölte a jeruzsálemi templom elpusztítását: „Bontsátok le a templomot, én harmadnapra fölépítem azt” (Jn 2,19). Amint azonban János evangelista megjegyzi, Jézus „saját testének templomára gondolt. Mikor aztán föltámadt halottaiból, tanítványai visszaemlékeztek erre a mondásra és hittek az Írásnak meg Jézus szavainak” (Jn 2,21-22).

István beszéde a főtanács előtt, amely a leghosszabb az Apostolok Cselekedeteiben, éppen Jézusnak e próféciája körül bontakozik ki, amely az új templomra, új kultuszra vonatkozik. Jézus önfeláldozásával, kereszthalálával helyettesítette az ősi áldozatokat. István beszédében be akarja bizonyítani, hogy alaptalanul vádolják a mózesi törvény felforgatásával. Összefoglalja az üdvtörténetre, Isten és az ember közötti szövetségre vonatkozó nézetét. Végigveszi az egész bibliai történetet, a Szentírásban megjelölt útvonalat, amely Isten végleges jelenlétének helyéhez vezet, ami nem más, mint Jézus Krisztus, különös tekintettel kínszenvedésére, halálára és feltámadására. Ebben az összefüggésben tekinti magát István Jézus tanítványának és követi őt egészen a vértanúságig. XVI. Benedek pápa rámutatott: a Szentírásról való elmélkedés lehetővé teszi István számára, hogy megértse saját jelenét. A Szentlélek világossága, az Úrral való bensőséges kapcsolata vezette őt, olyannyira, hogy a főtanács tagjai „olyannak látták az arcát, mint egy angyalét”. István beszédét Ábrahámmal kezdi, amikor Isten meghívta őt, hogy zarándokoljon el az általa kijelölt földre. Ezután Józsefet idézi fel, akit eladtak testvérei, de Isten kiszabadította rabságából. István így érkezik el Mózeshez, aki Isten eszközévé válik népe kiszabadításában, de több ízben is meg kell tapasztalnia, hogy saját népe visszautasítja őt. Ezekből a szentírási történetekből mindig kiemelkedik Isten alakja, aki soha nem fárad bele abba, hogy az ember segítségére siessen, annak ellenére, hogy gyakran makacs ellenállásba ütközik.

Mindebben István Jézus előtörténetét véli felfedezni. Isten megtestesült Fiának is szembe kellett néznie akadályokkal, elutasítással, végül pedig a halállal.

István nem tagadja a templom jelentőségét, de hangsúlyozza, hogy Isten „nem lakik emberi munkával emelt épületben” (ApCsel 7,48). Az új templom, amelyben Isten lakik, nem más, mint saját Fia, aki emberi testet öltött, a Feltámadt Krisztus, aki egybe gyűjti a népeket és egyesíti őket Teste és Vére szentségében. István élete és beszéde hirtelen megszakad megkövezésével. Azonban éppen vértanúsága jelenti életének és üzenetének beteljesedését: eggyé válik Krisztussal.

Végül a Szentatya a következő két megjegyzéssel zárta katekézisét: egyrészt Szent István diakónus tanúságtétele arra tanít, hogy imánkat tápláljuk Isten Szava meghallgatásával. Másrészt imáinkban mi is úgy tekintsünk Jézusra, mint mindennapi életünk Urára, így Őbenne, a Szentlélek vezetésével mi is bizalommal fordulhatunk Istenhez, az Atyához, aki végtelenül szereti gyermekeit.
(vm)