A hivatások Isten szeretetének ajándékai - a Szentatya üzenete a Hivatások XLIX. Világnapjára
A Hivatások XLIX. Világnapja, amelyet 2012. április 29-én, húsvét negyedik vasárnapján
fogunk megünnepelni, arra hív bennünket, hogy gondolkozzunk el erről a témáról: A
hivatások Isten szeretetének ajándékai. Minden tökéletes ajándék forrása
Isten, a Szeretet (Deus Caritas est): „aki kitart a szeretetben, az az Istenben
marad, s az Isten is benne marad” (1 Jn 4,16). A Szentírás elbeszéli ennek az Isten
és az ember közötti eredeti kapcsolatnak a történetét, amely megelőzi még magát a
teremtést is. Szent Pál, amikor az efezusi keresztényeknek ír, a hála és dicséret
himnuszát fogalmazza meg az Atya iránt, aki végtelen jóakarattal gondoskodik az évszázadok
során az üdvösség, a szeretet egyetemes tervének megvalósulásáról. Fiában, Jézusban
– állítja az apostol –, az Atya „kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy
szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4). Még azelőtt szeretett bennünket,
hogy létrejöttünk volna! Kizárólag feltétel nélküli szeretetétől indíttatva, a „semmiből
teremtett bennünket” (vö. 2 Mak 7,28), hogy elvezessen a Vele való teljes közösségre. A
zsoltáros, megrendülten szemlélvén Isten Gondviselésének művét, így kiáltott fel:
„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi
az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4-5).
Létezésünk mély igazsága tehát ebben a meglepő misztériumban rejlik: minden teremtmény,
főként minden emberi személy, Isten gondolatának és szeretetteljes cselekedetének
gyümölcse, ennek a végtelen, hűséges és örök szeretetnek (vö. Jer 31,3). Ennek a valóságnak
a felfedezése az, amely valóban átalakítja életünket teljes mélységében. A Vallomások
egy híres szakaszában Szent Ágoston azt fejezi ki, mennyire intenzív élmény volt számára,
hogy Isten a legteljesebb szépség és a legteljesebb szeretet. Olyan Isten, aki mindig
is ott állt mellette, s akinek végre megnyitotta elméjét és szívét, hogy átalakíthassa:
„Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn!
Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál
s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán
nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét,
kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod
kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél
s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” (X, 27.38; ford.: Dr. Vass József).
Ezekkel a képekkel igyekezett visszaadni Hippo szent püspöke az Istennel, az ő szeretetével
való találkozás kimondhatatlan titkát, amely átalakítja az ember egész létét. Olyan
szeretet ez, amely feltétel nélküli és megelőz bennünket, támogat bennünket és hív
bennünket életünk útja során és Isten teljes ingyenességében gyökerezik. Különösen
a papi szolgálatra vonatkoztatva elődöm, Boldog II. János Pál pápa kijelentette: „a
szolgálat minden megnyilvánulása, ha arra irányul, hogy az Egyház iránti őszinte szolgálatot
és szeretetet fejezze ki, egyidejűleg érleli a Jézusnak nyújtott szeretetet és szolgálatot
is, mert Ő az Egyház Feje, Pásztora és Vőlegénye” (Pastores dabo vobis apostoli
buzdítás, 25). Minden hivatás ugyanis Isten kezdeményezéséből fakad, Isten szeretetének
ajándéka! Ő az, aki megteszi az „első lépést”, és nem azért teszi, mert különös
jóságot tapasztal bennünk, hanem szeretetének jelenléte miatt, amely „a Szentlélekkel
kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5). Az isteni hívás forrása minden korban a kezdeményező
Isten végtelen szeretete, amely teljességében Jézus Krisztusban mutatkozik meg. Amint
első, Deus Caritas est kezdetű enciklikámban írtam: „Valójában Isten sokféleképpen
látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg
akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig,
egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok
tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további
történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben
láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában” (17). Isten
szeretete mindig megmarad, hűséges önmagához, ahhoz a szóhoz, „amelyet ezernyi nemzedékre
adott” (Zsolt 105,8). Ezért kell újra hirdetni, főként az új nemzedékek számára, ennek
az isteni szeretetnek a hívó szépségét, amely megelőz és elkísér bennünket: ez a titokzatos
mozgatórugó, motiváció, amely soha nem csökken, a legnehezebb körülmények között sem. Kedves
testvérek, erre a szeretetre kell megnyitnunk életünket. Jézus Krisztus az Atya szeretetének
tökéletességére (vö. Mt 5,48) hív meg bennünket nap mint nap! A keresztény élet magas
mércéje ugyanis abban áll, hogy úgy szeressünk, „mint” az Isten. Olyan szeretetről
van szó, amely a hűséges és termékeny önátadásban nyilvánul meg. Keresztes Szent János,
amikor hosszabb időre fel volt függesztve, a drámai helyzete miatt aggódó segoviai
perjelnőnek válaszolva buzdítja őt, hogy Isten tervének megfelelően cselekedjen: „Ne
gondoljon másra, csak arra, hogy mindent Isten rendezett így; és ahol nincsen szeretet,
oda vigyen szeretetet és Ön is szeretetet fog ott gyűjteni” (Levelek, 26). Az önátadásnak
ezen a talaján, az Isten szeretetére történő megnyílásban és mint e szeretet gyümölcse
jön létre és növekszik minden hivatás. Ebből a forrásból merítve az imádságban, az
Ige állhatatos hallgatása és a szentségek, különösen az Eucharisztia gyakori vétele
által lehetséges megélni a felebarát iránti szeretetet, ebből tanulhatjuk meg Krisztus
Urunk arcának felismerését (vö. Mt 21,31-46). Ahhoz, hogy kifejezze az elválaszthatatlan
kapcsolatot e „két szeretet” – az Isten iránti és a felebarátok iránti szeretet –
között, amelyek egyazon isteni forrásból erednek és ugyanarra irányulnak, Nagy Szent
Gergely pápa a kis növény példázatát használja: „Szívünk talajába ültette [Isten]
először az iránta érzett szeretet gyökerét, és ebből fejlődött ki növényként a testvéri
szeretet” (Moralium Libri, sive expositio in Librum B. Job, Lib. VII, cap.
24, 28; PL 75, 780 D). Az egyetlen isteni szeretetnek ezt a két kifejezési formáját
különösen intenzíven és tiszta szívvel kell megélnie azoknak, akik a papi szolgálat
vagy a megszentelt élet útját választják – ezek jelentik hivatásuk megkülönböztető
jegyét. Valóban: az Isten iránti szeretet, amelynek a papok és szerzetesek látható
– noha sosem tökéletes – képmásaivá válnak, ez jelenti az okot, amiért válaszolnak
a hívásra, hogy különleges módon is az Úrnak szenteljék az életüket a pappá szentelésben,
illetve az evangéliumi tanácsok megfogadásában. A teljesen odaadott és megélt, és
ezért mélységes örömmel teli élet titka Szent Péter válaszának ereje, amit isteni
Mesterének ad: „Uram, tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,15). A szeretet másik kézzelfogható
megnyilvánulása, vagyis a felebarátaink, főképpen a leginkább nélkülözők és szenvedők
iránti szeretet az a gesztus, amelynek révén a pap és a megszentelt életet élő személy
az emberek között a közösség kezdeményezője és a remény magvetője lesz. A megszentelt
életet élők, különösképpen a papok kapcsolata a keresztény közösséggel létfontosságú
és egyben alapvető szerepe van érzelmi világuk alakulásában is. Ezzel kapcsolatban
a szent ars-i plébános ezt szerette mondogatni: „A pap nem magának pap, hanem a ti
számotokra.” (Le curé d’Ars. Sa pensée – Son coeur, Foi Vivante, 1966, 100). Kedves
püspök testvéreim, kedves papok, diakónusok, szerzetesek és szerzetesnők, hitoktatók,
lelkipásztori kisegítők és mindazok, akik az új nemzedékek nevelésén fáradoztok, arra
buzdítalak benneteket, hogy figyeljetek oda és vegyétek észre azokat, akiknél a plébániai
közösségekben, az egyesületekben és a mozgalmakban a papi vagy speciális megszentelt
élethivatás jelei érzékelhetőek. Fontos, hogy az Egyházban megteremtsük a kedvező
körülményeket ahhoz, hogy számos „igen” születhessen, számos nagylelkű válasz Isten
szeretetének hívó szavára. A hivatásgondozás feladata lesz olyan tájékozódási pontokat
nyújtani, amelyek gyümölcsöző utat jelölnek ki a számukra. Ennek központi eleme az
Isten Igéjének szeretete a Szentírás egyre mélyebb megismerése és a figyelmes és kitartó
személyes és közösségi ima révén, hogy az illető személyek képesek legyenek meghallani
az isteni hívást a számos hang között, amelyek megtöltik hétköznapjaikat. Főleg azonban
az Oltáriszentségnek kell a hivatásbeli út „éltető középpontjának” lennie, hiszen
itt érint meg minket Isten szeretete Krisztus áldozatában, a szeretet tökéletes kifejeződésében,
és itt tanuljuk meg mindig újra, hogy az isteni szeretet „magas mércéje” szerint kell
élnünk. Az Ige, az imádság és az Eucharisztia hármasa az az értékes kincs, amely segít
megérteni a teljesen az Isten Országáért odaadott élet szépségét. Azt kívánom,
hogy a helyi egyházak, minden összetevőjükben, legyenek a figyelmes és mély hivatástisztázás
„helyszínei”, amelyek képesek a fiatal nőknek és férfiaknak bölcs és határozott lelki
segítséget adni. Ilyen módon válik a keresztény közösség maga is az Isten szeretetének
megnyilvánulásává, amely magában őriz minden meghívást. Ez a folyamat, amely megfelel
Jézus új parancsának, különlegesen szép és egyedülálló módon jelenhet meg a keresztény
családokban, amelyek szeretete Krisztus szeretetének megjelenése, aki önmagát adta
oda Egyházáért (vö. Ef 5,32). A családokban, amelyek „az élet és a szeretet közösségei”
(Gaudium et spes, 48) az új nemzedékek csodálatos módon megtapasztalhatják ezt az
önfeláldozó szeretetet. A családok ugyanis nem csupán az emberi és keresztényi formálódás
kiemelt helyei, hanem egyben „az Isten országának szentelt életre szóló hivatás első
és legjobb szemináriuma” lehetnek (II. János Pál, Familiaris consortio apostoli buzdítás,
53), ahol újra felfedezhetik, éppen a családon belül, a papság és a megszentelt élet
szépségét és fontosságát. Minden lelkipásztornak és minden világi hívőnek mindig együtt
kell működni, hogy az Egyházban minél több „otthona és iskolája legyen a közösségnek”
a názáreti Szent Család mintájára, amely a földön a Szentháromság életének harmonikus
tükörképe. Ezekkel a kívánságokkal adom rátok szívből apostoli áldásomat, tisztelt
püspök testvéreim, s rátok, papokra, diakónusokra, szerzetesekre és szerzetesnőkre
és minden világi hívőre, különösen azokra a fiatal férfiakra és nőkre, akik engedelmes
szívvel igyekeznek meghallani Isten szavát, nagylelkű és hűséges beleegyezéssel készen
annak elfogadására. (Forrás: MKPK)