P. Szabó Ferenc: Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében - Róna Judit irodalomtörténész könyvismertetése

Megjelent a L’Harmattan kiadó gondozásában a „Jezsuita Könyvek” újabb kötete, az „Isten és Tudomány” sorozat első kiadványa: Szabó Ferenc Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében című monográfiája.

Április 18-án délután mutatták be a jezsuiták budapesti Párbeszéd Házában P. Szabó Ferenc jezsuita „Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében” című új monográfiáját. Hargittay Emil egyetemi tanár, a Pázmány-kutatás egyik jeles képviselője irodalomtörténeti szempontból méltatta Szabó Ferenc Pázmány-kutatását és a most megjelent hézagpótló művet; Török Csaba teológusprofesszor pedig elsősorban Pázmány teológiájának jelentőségére és időszerűségére világított rá, amelyet a kutatás mindeddig méltatlanul elhanyagolt, hangsúlyozva Szabó Ferenc monográfiájának úttörő jellegét a magyar teológiatörténetben.

A könyvbemutatót Róna Judit irodalomtörténész vezette, aki most hallgatóinknak ismerteti P. Szabó új Pázmány-monográfiáját.

A jezsuita teológus Szabó Ferenc legújabb Pázmány-monográfiája – Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében – nem pusztán egy következő munkával növeli a szép számú Pázmányról szóló művek sorát. Már előző, 1990-ben megjelent, A teológus Pázmány című monográfiáját, a grazi latin egyetemi előadások, a Theologia scholastica elemzéseit, így méltatta Vigilia-beli recenziójában Bitskey István Pázmány-kutató (1990/10.): „Szabó Ferenc a Pázmány-irodalomban a szó legszorosabb értelmében hézagpótló művet írt, a teológus Pázmányról ilyen mélységben s ennyire átfogó igénnyel még senki sem értekezett…”

Ugyanez mondható el erről a műről is, amely Pázmány Péter krisztológiáját és egyháztanát mutatja be, és helyezi el kora skolasztikus és protestáns teológiai gondolkodásában, egyszersmind az újkori teológia fejlődésében.

A munka legfőbb újdonsága, hogy most már nemcsak a grazi latin kurzusokat, Szent Tamás Summája egyes kérdéseinek magyarázatait dolgozza fel, a hitelemzést és a kegyelemvitát állítva középpontba, hanem Pázmány összes latin és magyar nyelvű művét számba veszi. A jó száz évvel ezelőtt hét kötetben kiadott magyar Összes Munkák eszmetörténeti és irodalomtörténeti feldolgozása jelentős előrehaladást mutat, de Pázmány teológiájára, a katolikus megújulásban oly nagy szerepet játszó Kalauznak és a Prédikációknak teológiájára kevés figyelmet fordítottak. A szintén jezsuita Őry Miklós és egy ideig munkatársa, Szabó Ferenc tanulmányait leszámítva, a hazai kutatás Pázmány krisztológiáját meglehetős homályban hagyta.

Szabó Ferenc most összegzi és jelentősen kiegészíti az 1984-ben elhunyt Őry Miklós egyháztani dolgozatait is. A hatalmas magyar és külföldi szakirodalmat felvonultató monográfia újabb szempontok szerint mutatja be Pázmány kapcsolatát korának jeles teológusaival; első mestere, Bellarmino bíboros egyháztanával és a spanyol jezsuita Francisco Suárez krisztológiájával, a hasonlóságok mellett kiemelve Pázmány viszonylagos eredetiségét. Pázmány a Szentírást, az egyházatyákat és Szent Tamást, illetve a Trentói zsinat tanítását követi, de nézete Krisztus abszolút primátusáról, a megtestesülés cél-okáról előre is mutat, például a 20. századi jezsuita gondolkodó, Teilhard de Chardin víziójáig.

Szabó Ferenc tehát Pázmány Pétert jó értelemben vett „eklektikus teológus”-ként, de eredeti gondolkodóként is méltatja. Kitekintésében rávilágít arra is, mennyire időszerűek – még a II. Vatikáni zsinat után is – „az ökumenikus teológiában és az Egyházban” egyes általa vitatott, máig meg nem oldott kérdések, például a Sola Scriptura elve (a Szentírás és a Szent Hagyomány viszonya) és a megigazulás tana.

A tudós teológus, a vitairatok és prédikációk mestere, az egyházszervező és egyházpolitikus Pázmány Péter azonban mindenekelőtt a jezsuita lelkiségtől áthatott, mélyen hívő pap, akinek műveiben élete végéig – Szabó Ferenc szavaival szólva – „ugyanaz a csodálkozó szeretet jut kifejezésre Jézus Krisztus misztériuma, egyedülálló személye iránt”.

Pázmány mély lelkiségének bizonyságai Imádságos könyve, prédikációi, valamint a grazi De incarnatione Verbi traktátusa elején szereplő páratlan szépségű Krisztus-himnusz. Ennek ihletett fordításakor a teológus Szabó Ferenc helyét néhány oldal erejéig a költő Szabó Ferencnek engedi át. Az Amor Sanctus himnuszainak ujjongó Jézus-szerelme szólal meg számtalan szentírási képpel: „[Krisztusban…] az isteni természet valamennyi tökéletessége mint valami tükörben tündököl, így nem hiába nevezi az Úr Krisztust a Szentírás Isten Arcának. Amint ugyanis az embert arcáról, úgy Istent az Úr Krisztusról ismerjük fel. […] fölragyog nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán, hogy födetlen arccal mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét. […] Ahogy a jegyes az Énekek Énekében mondja: feje nem tűzzel tisztított vagy mesterséggel fényesített, hanem természetes tisztaságában tündöklő színarany. Krisztus Feje ugyanis Isten (1Kor 11, 3). Szemei tisztán tündöklők, mint Hesbon tavainak vizei, átlátják a mindenséget, a dolgokról pontos tudást szereznek. Fejének haja, mint pálma-koszorú a koronája, fekete, mint a holló. […] Orcái mint balzsamágyak; ajkai liliomok, finom mirhától csepegnek. Mert arca maga is tükörképe a becsületességnek és az erénynek, szavai gyógyítanak, édes illatot árasztanak. Hasa zafírokkal ékesített elefántcsont, tiszta minden tilos vágytól, minden indulatát az értelem ellenőrzi, a legszebb erényekkel, mint zafírokkal ékesítve tündökölnek. […] – [Krisztus] mint cél-ok első volt Isten szándékában, és minden érte teremtetett a mennyben és a földön. […] Amint mindaz, ami a fában van, nem önmagáért, hanem a gyümölcsért és a sarjért mint célért van, úgy minden Názáreti Jézusunkért, Jessze sarja virágáért van; miként a folyók a tengerbe ömlenek, minden Beléje torkollik…”