Jézus művét folytatja az Egyház – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Jézus feltámadása után többször megjelenik választott tanúknak, elsősorban az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, és küldetést adjon nekik: a Szentlélek erejében folytassák üdvözítő művét, hirdessék az örömhírt, bocsássák meg a bűnöket és ünnepeljék az Eucharisztiát, halála és feltámadása hathatós emlékezetét. A vasárnapi evangéliumi szakaszban Szent Lukács azt beszéli el, hogy az emmauszi tanítványok visszatérnek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találják a tizenegyet és társaikat.

Elmondják találkozásukat a Feltámadottal, mire az apostolok is közlik az örömhírt: „Az Úr valóban föltámadt és megjelent Simonnak.” Miközben beszélnek, Jézus megjelenik közöttük, és így köszönti az egybegyűlteket: „Békesség nektek!” Az apostolok zavarukban és félelmükben azt hiszik, hogy szellemet látnak. Mire a feltámadott, aki már átlépett az isteni létrendbe, és ezért szellemi teste van, csodát tesz: hagyja, hogy megtapintsák és velük eszik. Majd az értetlen, nehezen hívő tanítványoknak megmagyarázza ismét, mint az emmauszi tanítványoknak, hogy a próféták jövendölései szerint a messiásnak szenvednie kellet, mielőtt halottaiból föltámadt. A Szentlélek, akit pünkösdkor elküld nekik, megértést és erőt ad majd, hogy tanúi legyenek a világ minden táján.

Jézus pár évnyi nyilvános működése során apostolokat és tanítványokat választ, és küldetést ad nekik, hogy hirdessék az Isten országát és a megtérést. A Mester élete és tevékenysége tanúinak választja ki őket. Szolgálatra, nem uralkodásra hívattak. (Mk 9, 33; 10, 35) Ezt sem értik, hiszen a csoporton belül viszály támad, hogy ki a nagyobb, ki az első. .Küldetésüket az Úr feltámadása után megerősíti. Végleg csak a Lélek erejében értik meg az Emberfia halálának és feltámadásának titkát.

Az apostolok testületet alkotnak. Testületileg Jézus feltámadásának tanúi. (Ap. Csel 1, 15-22; 2, 23). Az újszövetségi írások, mint kollégiumot emlegetik a „Tizenkettőt.” Ez a kollégium vagy testület kezdetben kiváltságot élvez, az apostolok vonatkozási pontok, kiváltságot élveznek a tanításban és az Egyház építésében (1Kor 12, 28; Ef 4, 11-12) A Tizenkettőre vonatkozó egyházi hagyomány ősrégi, nagyon erős. A tizenkettes szám jelképes: Izrael tizenkét törzsére utal, és egész Izraelt képviseli. Jézus megtérésre hívja népét, amelyet a közelgő Isten országa követel meg. Jézus, amikor az eljövendő Isten országáról beszél, kijelenti: „Tizenkét trónuson ültök, hogy megítéljétek Izrael tizenkét törzsét.”

A Tizenkettő jelzi, minek kell történnie, ha Jézus üzenetét befogadják a hívők, amikor húsvét után az Evangélium hirdetéséből megszületnek a hívő közösségek. A Tizenkettő Jeruzsálemben – Péter vezetésével – vállalja a szerepet, hogy tekintéllyel irányítsa a kiterjedő missziós munkát és a helyi egyházak megszervezését. Húsvét után tehát a Tizenkettő marad Jézus tevékenységének és feltámadásának kiváltságos tanúja: az ő testületük képviseli az összekötő hidat Jézus ideje és az Egyház ideje között.

Itt még emlékeztetek a modernista szentírás-tudós pap, Alfred Loisy hírhedt kijelentésére: „Jézus az Isten országát hirdette, és az egyház jött helyette.” Nem lehet ezt mondani: „Jézus igen, egyház nem!” Jézus azt akarta, hogy műve folytatódjék, hiszen örömhíre az egész világnak szól, tehát földi élete végével nem érhetett véget. A Mester nagy bizalmat kölcsönzött tanítványainak: rájuk bízta, hogy „kitalálják”, megszervezzék az egyházat, amely az idők folyamán látható közösséggé, jogi kerettel is rendelkező szervezetté, intézménnyé is terebélyesedett. Jézus és az Egyház között a folytonosságot a Szentlélek működése képezi, amint ezt oly ragyogóan tanúsítja Lukács az Apostolok Cselekedeteinek könyvében.

Mi keresztények hisszük, hogy ugyanaz a Lélek élteti az Egyházat, mint aki Jézust éltette feltámadása előtt. A Szentlélek, akit az Úr pünkösdkor elküldött apostolainak. A II. Vatikáni zsinattal valljuk (LG 8): Ez a Lélek szenteli meg a Krisztus-hívők közösségét, amely így szent is, jóllehet bűnös tagokból áll, és ezért állandóan bűnbánatra, megtisztulásra szorul, amíg itt a földön vándorol az égi haza felé.
(Lk 24, 35-48)