A feltámadás tanúi - P. Szabó Ferenc elmélkedése Húsvét 2. vasárnapjára
„Estefelé, még a hét
első napján, együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól.
Akkor eljött Jézus, közéjük lépett, és így szólt hozzájuk: ’Békesség nektek!’ E szavakkal
megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm fogta el a tanítványokat…” A
feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak, megerősíti őket hitükben, és küldetést
ad nekik: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket…Vegyétek a Szentlelket.
Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer…”
Jézus feltámadása után néhányszor
megjelent az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben. De ez a leereszkedés (csoda)
csak ideiglenes volt. A jelenések végét jelzi a mennybemenetel. Az apostolok kezdetben
kételkednek, hiszen – bár Jézus többször előre jelezte – nem értették, hogy a Messiásnak
meg kellett halnia, és harmadnapra feltámadnia az Írások szerint. De végül is hisznek,
mert látták az Urat, még a hitetlen Tamás is megvallja őt: „Én Uram, én Istenem!”
Az apostolok hitére és tanúságtételére támaszkodik a mi hitünk is. Szent Pál levelei,
az őskeresztény igehirdetés, majd az azt rögzítő és kifejtő evangéliumok tanúskodnak
a húsvéti hitről. Az egész Újszövetségen végigzeng az örömkiáltás. Jézus feltámadott,
él!
Jézus feltámadása történelmi tény: ezt bizonyítja már hatástörténete
is. A kereszténység gyors elterjedése önmagában tanúsítja, hogy a názáreti Jézus története
nem fejeződött be nagypéntekkel, a kereszthalállal, amint egyes hitetlen modern szerzők
vagy filmek ezt próbálják elhitetni. De azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Krisztus
feltámadása olyan tény, amely túlmutat a történelmen. Az Úr feltámadása nem egy hulla
megelevenedése, hanem megdicsőült, szellemivé alakult testével átlépés egy új létrendbe,
az isteni élet teljességébe. Ez a tény csak a hit révén ragadható meg.
Krisztus
feltámadása ebben a mi történelmünkben gyökerezik: a meghalt Jézust eltemették, de
harmadnapra üresen találták sírját. Ezt megtapasztalhatták az apostolok. Azután a
Feltámadott, bár már átlépett dicsőségébe, leereszkedő jósággal megjelenik az apostoloknak,
hogy megerősítse őket hitükben: csodás módon áthatol a zárt ajtókon, velük eszik,
Tamás megtapinthatja oldalsebét…A jelenések célja tehát az, hogy bizonyítsák: Jézus
újra él, de most már új életet él, nincs alávetve a földi világ törvényeinek. A mennybemenetelkor
megszűnnek a jelenések-. A Feltámadott ezentúl már Lelkével van jelen a hívők közösségében,
az Egyházban. Jézus feltámadása megdicsőülés, felmagasztalás, átalakulás. Szellemivé
alakult át földi teste, amint Szent Pál magyarázza a Korintusiaknak. A teremtő Lélek
áthatja, átalakítja a földi testet a feltámadásban.
Mindezt hittel közelítjük
meg. Az apostolok a feltámadás tanúi, és a mi hitünk az ő tanúságtételére támaszkodik.
Végső soron az isteni kegyelem műve. A keresztség révén beiktatódtunk Krisztus Testébe,
az Egyházba. A Fő, Krisztus titokzatos Testét alkotjuk. Így majd követjük a Főt a
halálban és a feltámadásban. Ez történik a szentségek - főleg az Eucharisztia - révén,
amelyek részesítenek Krisztus húsvéti misztériumában. A hit révén a szentségi jelek
és szavak megszerzik számunkra a valóságos lelki kapcsolatot Krisztus keresztre feszített
és feltámadt testével, és közlik velünk az új, isteni életet.
Végül majd,
a végső megújuláskor, a Feltámadt Krisztus - teremtő Lelke által – átalakítja az üdvösség
drámájának színterét, a világmindenséget is, „hogy Isten legyen minden mindenben”.
(1Kor 15, 28) Az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy Ostyát, a humanizált világot
Krisztus Lelke változtatja át istenivé. Teilhard de Chardin-nek a „Mise a világ
felett” című, 1923-as elmélkedésére és híres hasonlatára utalt XVI. Benedek 2009.
július 27-én, az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin
nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség
átalakul élő ostyává.”
Teilhard de Chardin, a tudós jezsuita gondolkodó így
imádkozott (1923-ban) az ázsiai sztyeppén Mise a világ felett c. költői víziójában,
kiterjesztve az eucharisztikus Jelenlétet a mindenségre: „Uram, fogadd el ezt a teljes
Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl föl ezen az új hajnalom…” Az egyetemes
Átváltozás és az Egyesülés misztériumáról eszmélődve pedig így fohászkodott:
„Dicsőséges
Krisztus! az Anyag ölén titokzatosan szétáradó Erő és káprázatos Központ, ahol
összefut a sokaság szám nélküli szála, - kérlelhetetlen hatalom, mint a Világ és meleg
mint az Élet, - homlokod hófehér, égő tűz szemed, lábad szikrázóbb, mint az olvadó
arany, - Te, kinek keze a csillagokba ér fel, Te, a Kezdet és a Vég, élő, halott és
feltámadott, Te, aki túlcsorduló egységedben összegyűjtesz minden szépet, minden ízt,
minden erőt, minden állapotot, - Te vagy, akit lényem oly határtalan vággyal hív,
mint a Mindenség. Te vagy valóban az én Uram és az én Istenem!”