A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata
François Mauriac vallomása Jézusról

Henri Bergson levelezését olvasom. A zsidó filozófus, aki élete végén (+1941) elérkezett a katolicizmus küszöbéig, kapcsolatban állt neves (megtért) katolikus írókkal. A harmincas években pl. Gabriel Marcel, Jean Guitton, François Mauriac elküldték neki új írásaikat, amelyeket a betegeskedő filozófus nemcsak udvariasan nyugtázott, hanem – olvasásuk után – méltatott is.

1936 áprilisában F. Mauriac (akkor már híres regényíró, 1933-ban a Francia Akadémia tagja) elküldi neki Jézus élete c. új könyvét. Bergson 1936. április 14-i levelében köszöni meg – betegsége miatt kissé késve – a könyvet: „Ez a ’Jézus élete’ csodálatos könyv. Önt átitatta az Evangéliumok lényege olyannyira, hogy még ott is, ahol elbeszélése tisztán emberi síkon mozog, jelen van az isteni, és valamiképpen átlátszóvá lesz. Bárcsak minél többen olvasnák és meditálnák könyvét ebben a korban, amikor egyre erősebben jelentkezik az igén a spirituális megújulásra!”

François Mauriac (1885-1970) egyik utolsó képviselője volt annak a nagy írónemzedéknek, melynek tagjai között több hitvalló katolikus, amely a XX. század első felében világirodalmi szintre emelte a francia irodalmat: Péguy, Proust, Valéry, Gide, Claudel, Barnanos, Malraux…
Jean Guitton katolikus filozófus a két háború közötti világi katolikusok tanúságtételét hangsúlyozta: „Jóval a zsinat előtt, főleg Franciaországban, a világi írók-gondolkodók (Claudel, Blondel, Gilson, Maritain, Marcel, Chevalier, Mauriac, Green, Bernanos, Thibon…) mutatták a legnagyobb bátorságot, hogy kimondják azt, amit igaznak tartottak.”

Henri Bergson fent idézett levelét olvasva ösztönzést kaptam, hogy kézbe vegyem újra Mauriac Jézus élete c. kis könyvét. Mindjárt az Előszó elején olvasom a regényíró figyelmeztetését: óvakodnunk kell az olyan történetíróktól és szentírás-magyarázóktól, akik a természetfölötti eleve tagadásával Jézusban nem különböztetik meg az Istent, de azoktól a rajongó keresztényektől is, akiknél Jézus emberi arca „megsemmisül a második isteni Személy ragyogásában”. Mauriac, a katolikus regényíró, aki egyébként jól tájékozódott kora nagy szentírástudósainak műveiben - elkerüli ezeket a végleteket.

Szeretné megéreztetni az olvasóval, hogy az Evangéliumok Jézusa „nem mesterséges és összetákolt lény”, hanem „a történelem nagy alakjai közül a legmegrázóbb s a benne szereplő nagy jellemek közt a legkevésbé logikus, mert a legelevenebben élő.” Mauriac reméli, hogy „ezt a vakmerő könyvet” nem írta meg hiába, „ha csak egy olvasó is akad, aki mikor becsukja, hirtelen megvilágosodással megérti, hogy mit jelentett a katonák mentegetődzése – mikor a papok szemükre vetették, hogy nem mertek kezet emelni Jézusra -: ’Soha ember így nem szólott, mint ez az ember.’”

A sok tudós Jézus történetéről szóló mű után felüdítő Mauriac Jézusának olvasása. Valójában az egész könyv személyes vallomás is, válasz arra a kérdésre: „Ki neked Jézus?”

Mauriac 1962-ben „Amit én hiszek” c. könyvében vall küzdelmes hitéről: „Ez a könyv nem tudósokhoz, sem filozófusokhoz, nem is teológusokhoz szól. A lehető legegyszerűbben és legnaivabban akartam válaszolni erre a kérdésre: ’Miért maradt Ön hűséges ahhoz a valláshoz, amelybe beleszületett?’”

E vallomáskötetében, amikor Nikodémus Jézusnál tett éjjeli látogatásáról eszmélődik (Jn 3, 1-21), ezeket írja: „Éjszaka van bennem, bensőmben, és ennek az éjszakának titkában találtam ró Krisztusra, kétségkívül nem minden alkalommal, amikor kívánta. Ezek a kegyelem pillanatai. Talán, mint Nikodémus számára, egyesek számára csak egyetlen találkozás van, egyetlen éjszaka, de ez meghatározza egész életüket. Ami engem illet: a világ minden kincséért le nem mondanék már arról, amit láttam és hallottam, amit érintettem, még ha csak egyetlen egyszer is. Tudom, ez a Világosság önmagában misztériumot alkot, sőt, sokkal többet: misztériumok csomópontja, amely hitet követel.

Ennek ellenére önmaga révén vesz hatalmába; ez a Világosság jelen van a történelemben, elkezdett ott égni egy meghatározott térben és időben: olyan tűz, mely világít és éget. A világba dobatott. Mennyire szeretem az Úrnak ezt a sóhaját: ’Az Emberfia azért jött, hogy tüzet bocsásson a földre és mi mást kívánok, mint hogy égjen?’ Ég a mindig lángoló szavakban, és pontosan, mint a tűz, ezek a szavak átterjednek, továbbgyűrűznek, a lángok fenyőről fenyőre, csúcsról csúcsra átcsapnak, és felfalják az égő emberi fa koronáját és szívét.” (45-46)

Mauriac vallomáskönyvének IX. fejezete „Imádság a hitért.”

Ebből idézek: „’Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!’ Istenem, ezt a könyörgést saját füleddel hallottad, amikor ember voltál, körülvéve a szegény galileai férfiaktól. Ez a kis könyv sem fejez ki mást, mint ezt az ellentmondást. Hiszünk Benned, akit nem látunk. Hallgatjuk szavadat, amelyet nem hallunk. Erre a kis kovásztalan kenyérre itt a nyelvemen azt mondom, hogy Te vagy, összeszedetten imádom magamban ezt a jelenlétet, amelyet semmiféle érzékelhető nem tanúsít. Sokan, akik nem is voltak szentek, jelet kaptak: Claudel, Max Jacob, Simone Weil…És én? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem során semmiféle jelet nem kaptam. (…) Oly sok év temeti be a kegyelem e pillanatait, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem-e rájuk…”
És Mauriac felidézi azt az évet, amikor megírta A keresztény szenvedései-t, ami után végleg megtalálta a lelki békét. Talán 1927 vagy 1928 Pünkösd napja volt. „Hirtelen térdre zuhantam, mintegy valamiféle ismeretlen erőtől kényszerítve, és valamiféle heves boldogság kerített hatalmába. Sírtam, anélkül, hogy letöröltem volna könnyeimet. E naptól kezdve Pünkösd a legkedvesebb ünnepem lett.

Ha idegállapotom, nem pedig a Lélek kényszerített térdre, hogyan magyarázható az, hogy az utána következő 35 év során soha nem tapasztaltam hasonlót, és ma sem, amikor remélem, hogy a kegyelem állapotában élek? Soha ilyen villámlás nem terített le.”

Mauriac, aki a modernizmus idején sokat szenvedett haladó nézetei, „nyitott” hite miatt, megérte a II. vatikáni zsinatot, és kiengesztelődött XXIII. János és VI. Pál egyházával. Az agg Simeonnal adott hálát: „Most bocsásd el szolgádat, Uram! Mert vénségünk napjaiban a mi szemünk is látta azt, amit ifjúságunk nem mert remélni.”