Mindszenty bíboros utolsó húsvéti beszéde - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A lelkipásztor, igehirdető Mindszenty József bíborosról hű képet ad a Hirdettem az Igét c. kötet (bevezette, válogatta: Közi-Horváth József, kiadta a Mindszenty Alapítvány, 1982), amely válogatás 1944-1975 közötti szentbeszédekből és körlevelekből. A válogatás elején olvassuk a veszprémi püspöknek kinevezett zalaegerszegi apátplébános búcsúját (1944. március 26) annak a városnak a híveitől, ahol 27 évet apostolkodott.

Mintegy lelkiismeret-vizsgálat és számvetés ez a búcsúbeszéd, konkrét adatokkal: „Isten Igéjét hirdettem, bemutattam a szentmiseáldozatot és kiszolgáltattam a szentségeket…” És következik a statisztika lelkipásztori működéséről. „Most csak arra kérlek benneteket, hogy bármi jöjjön, ne higgyétek el, hogy a lelkipásztor ellensége lehet híveinek. A pap beletartozik minden családba, ti pedig a lelkiatya családjába tartoztok.” Ugyanezt a szellemet tükrözik a püspöki, majd hercegprímási körlevelek és beszédek.

A hercegprímás esztergomi székfoglaló beszéde (1945. okt. 7) elején olvasom: „Az időtlen sziklától és a tegnapi sírtól Hozzátok jövök, Híveim, és az örök Főpásztor húsvéti köszöntését hozom Nektek a békétlenség szomorú esztendejében: Béke veletek! (Jn 20, 21)

De most főleg egyik utolsó beszédéből szeretnék idézni, amelyet 1975. március 30-án, Húsvét ünnepén mondott el a bécsi Pázmáneum kápolnájában: „Jézus Krisztus, az Isten”.

A Nagypéntekkel szemben álló Húsvét vasárnapja eseményeiről elmélkedve a világhelyzetre is utal az agg és beteg, száműzött magyar főpásztor. „Nagypénteken az emberi gonoszság látszatra – de csak látszatra – diadalmat aratott Jézus Krisztuson. A számvetés azonban rosszul sikerült a tettesek oldalán. A hamis számvetés az volt: No, elintéztük ezt a Krisztust, letöröltük az élet vonaláról, elkerült a sírba, ez az ügy be is van fejezve, be van végezve. A Megváltóban, Jézus Krisztusban, az Isten-Emberben az embert valóban megölték, de csak egy és egy darab napra és két éjszakára. Csapásaik alatt meghalt Jézus, de legyőzötten is győz a húsvéthajnali föltámadással!”

A bíboros ezután megmagyarázta: a tettesek nem látták, nem hitték az ember Jézusban istenségét, amely húsvét hajnalán megnyilatkozott. Nem hitték, hogy Jézus az Atya küldöttje, nem hittek cselekedeteinek, tanításának és csodatetteinek. Sok csoda, három halott feltámasztása után a saját feltámadása lett a legnagyobb csodajel.

A bíboros most a hívekhez fordult (beszéde utolsó harmadát idézem): „Mi azonban fölindítjuk a hitet ma, Húsvét reggelén. Hiszünk Jézus Krisztusban, nemcsak az emberben, de hiszünk az Istenben is, hiszen ez a személy isteni és nemcsak emberi személy. És mi hiszünk abban is, hogy ahogy ő föltámadott, mi is az Ő ígéret szerint föl fogunk támadni. – Istenem, mi áll előttünk! Itt van ez a zenebona világ körülöttünk és az a szellem, amelyik Nagypénteken diadalmas volt, most megint mintha diadalmaskodnék. Minekünk egy fogódzónk van, az értünk szeretetből meghalt, Húsvét hajnalán diadalmasan föltámadt Jézus Krisztus, és mi az ő föltámadásához kapcsoljuk – Szent Pálnak a levele értelmében – a mi testünk föltámadását. Legyen ezzel a megveszekedett világdal akármi, egy lelkünk van, azt a lelket mentsük meg és ezen a megmentésen dolgozzunk minden egyes napon kivétel nélkül: munkában, imádságban, egyedül és az emberek között. Ez a föltámadott Krisztus lobogójának a fölirata, és ettől soha el ne térjünk. Ámen.”

Végül idézek a száműzött bíboros utolsó körleveléből, amelyet két héttel halála előtt, 1975. április 21-én a venezuelai Caracasból intézett a világon szétszóródott magyarokhoz. Így kezdődik:

„Amióta 1971. szeptember 28-án el kellett hagynom nekem is hazámat, azóta kisebb-nagyobb megszakítással járom a világot és keresem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat – Torontótól a Fokföldig, San Franciscótól Új-Zélandig. – Most eljutottam Dél-Amerikába is. Miért teszem ezt 83 súlyos esztendővel a vállamon? – Azért, mert erre kényszerít a világon legárvább népem szolgálata, amit elvállaltam akkor, amikor boldogemlékű XII. Pius pápa 1945. szeptember 16-án, hazánk legújabb történelmének talán legnehezebb esztendejében, kinevezett esztergomi érseknek és ezzel Magyarország hercegprímásának is.”