„Mindszenty bíboros személye ma is időszerű, emlékét nem borította el a feledés” – Erdő Péter bíboros szentbeszéde a szombathelyi székesegyházban

Március 31-én, szombaton délelőtt Erdő Péter bíboros vezette a koncelebrációs szentmisét, amelyen a 120 évvel ezelőtt Mindszenty József bíboros hercegprímásról emlékeztek meg.
Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek! Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának ünnepére készülünk. Holnap, Virágvasárnap a szentmisében már a Passiót olvassuk. A mai napon ebben az erőtérben áll megemlékezésünk és imádságunk. Isten Szolgája, Mindszenty József bíboros születésének 120. évfordulójára emlékezve hálát adunk tanúságtételéért, és imádkozunk azért, hogy őt a Szentek sorában tisztelhessük. Ilyen lélekkel mutatunk be ünnepélyes szentmisét földi maradványainak hazatérése, vagyis 1991 óta minden évben az Esztergomi Bazilikában, és Rómában is. Most itt, a Szombathelyi Székesegyházban ajánljuk fel a szentmisét, ahol 1915-ben pappá szentelték. Itt kapta meg a szentségi kegyelmet, amely később papi és püspöki szolgálatában vezette.
1. A mai evangélium a Lázár feltámasztása utáni drámai helyzetről beszél. Egy halott feltámasztása olyan csoda, amelyben a mindenható Isten ereje megrázóan mutatkozik meg. Mégis, ezután a csoda után is úgy jelenik meg Jézus, mint az ellentmondás jele. Sokan hisznek benne, egyesek viszont a szemtanúk közül, a jelenlévők közül, azok közül, akik látták a feltámadt Lázárt, elmennek a farizeusokhoz, és elbeszélik nekik az esetet. Ezután Szent János evangéliuma szerint összeül a Szinedrion, és arról tanácskozik, hogy mit tegyenek Jézussal. Attól tartanak – olvassuk –, hogy mindenki hinni fog benne, aztán pedig eljönnek a rómaiak, elpusztítják a szentélyt és az egész népet.
Örök emberi kísértés rejlik ebben a jelenetben. Látni a csodát, a halott feltámasztását, amely nyomán sokan hisznek, de mégsem tenni fel magunknak a kérdést, hogyan történhetett ez, minek az igazolása, kinek a műve, kinek a hatalmával parancsol Jézus még a halálnak is. Ehelyett az emberi szívben fölmerülhetnek a dolog lényegétől elfordító, külsődleges kérdések is. Hányan fognak hinni benne? Mit fognak szólni ehhez a hatóságok? Hogyan hallgattassuk el a csodatevőt, ha veszélyesnek tűnik? Ha ezeknek a kérdéseknek adjuk az elsőbbséget, akkor szellemi csapdába esünk: nem válaszolunk a lényegre, de megpróbálunk gyakorlati következtetéseket levonni.
2. Mindszenty bíboros életében is adódtak hasonló helyzetek. Ha az emberi méltóság, a személy alapvető jogai mellett, a faji, nemzetiségi, társadalmi megkülönböztetés ellen, a hit, a remény, a kultúra érdekében emelte föl a szavát, meg lehetett kérdezni, hogy jól fogalmaz-e. Mérlegelni lehetett, hogy időszerű-e, megfelelő formában hangzik-e egyik vagy másik állásfoglalása. De kísértésnek enged az emberi szellem, ha mindezt úgy vizsgálja, hogy közben megkerüli az alapvető kérdést: igaza volt-e Mindszenty bíborosnak, amikor ezekért az értékekért szólt és dolgozott.
Ma is, a saját életünkben is újra meg újra válaszút elé kerülünk. Ne olyanok legyünk, mint akik Lázár feltámasztását látva taktikára gondoltak és feljelentették Jézust, hanem azokhoz csatlakozzunk, akik hittel fogadták Isten erejének megnyilvánulását. Bármelyikünket érheti baj, betegség, anyagi kár, munkanélküliség, családi tragédia, súlyos törések keletkezhetnek szülő és gyermek, vagy a házastársak között. Megromolhat a légkör szomszédok közt, vagy akár egy egész településen, sőt egy egész társadalomban. És kereshetjük ilyenkor, keresnünk is kell az olyan megoldásokat, amelyek kisebb-nagyobb segítséget jelentenek a napi problémákban. De nem kerülhetjük meg az alapvető kérdéseket. Isten színe előtt át kell éreznünk és elkötelezetten kell vállalnunk a gyakorlatban is a Gondviselésbe vetett bizalom igazságát, a többi ember iránti szeretet súlyát. Egy olyan szeretetét, amely ha kell, önuralmat és alázatosságot jelent. Ha szükséges, anyagi és fizikai segítséget is azok számára, akik nálunk is jobban rászorulnak. Ha kell, megbocsátást jelent. Ha kell, minden gyűlölet, harag, bosszú érzésén felülemelkedő, Isten mértékéhez igazodó szeretetet. Ha kell, bátor állásfoglalást minden ember egyenlő méltósága mellett.
3. Az imént felolvasott szakaszban hallottuk Kaifás főpap híres mondását, amelynek János evangélista kettős értelmet tulajdonít: „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50). Ám az evangélium szerint Kaifás ezt „nem magától mondta, hanem mint főpap, megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse” (Jn 11,51-52). A népért vagy a városért meghaló egyetlen ember vagy kevesek képe többször feltűnik a választott nép vallási irodalmában
(Pl: Midraschim, Genesis Rabba (GnR 91/58a/; GnR 94/60a/ stb). vö. H. L. STRACK. – P. BILLERBECK., Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, II., 4München 1966, 545-546.). Maga Jézus pedig kijelenti (Mt 20,28; Mk 10,45), hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja az életét sokakért”. Ebben a fényben a főpap tudtán kívül és szándékától függetlenül, jövendölésként hangzanak Kaifás szavai. Bár a kortársak is ismerték a nem tudatos jövendölés titokzatos eseteit (vö. uo.), már a Kivonulás könyvében olvassuk a felszólítást: „A kinyilatkoztatás melltáskájába tedd bele az urimot és tummimot. Ezek feküdjenek Áron szívén, amikor az Úr elé lép, s így Áron hordozza mindig a szívén az Izrael fiainak adott kinyilatkoztatást” (Kiv 28,30). A főpap különlegesen is a kinyilatkoztatás tanúja, Isten üzenetének közvetítője.
Erre utaltak hajdan öltözetének egyes darabjai is. A korai középkorban pedig a keresztény püspöki ruházaton tűnik fel a rationale, a széles vállszalaggal a miseruha fölé akasztott, a melltáska helyét elfoglaló embléma. A világ néhány egyházmegyéjében, így Krakkóban is ezt az ősi darabot ma is használják az ünnepélyes szertatásokon. A hajdani főpapi melltáskában lévő két kőnek, az urimnak és a tummimnak a Szentírás latin fordítása szerint tanítás és igazság (doctrina és veritas) volt a neve. Ezt a két szót hímezték gyakran a püspöki rationaléra is (Vö. T. MAAS-EWERD, Rationale, in Lexikon für Theologie und Kirche, VIII., Freiburg 1999 (2006), 843-844.). Ez az ősi, liturgikus ruhadarab egyébként motívumként megjelenik a Szent István emlékét őrző koronázási paláston is. Itt azonban, a hajdani melldísz helyén, a középpontban Krisztust találjuk (Vö. MAROSI E., Szent István király és Gizella királyné székesfehérvári casulája, in A magyar királyok koronázó palástja, Veszprém-Budapest 2002, 89-116, különösen: 103-105.).
Kaifás főpap sejtelmes mondata Krisztus fényében bontja ki teljes értelmét. Ő az, aki meghalt az egész népért, és ő az, aki Isten szétszórt fiait az egész világról egybegyűjti. Megváltó halála az Egyház életének és a világ üdvösségének forrása. Isten megújuló népébe minden ember meghívást nyert, hogy egyetlen népet alkosson Isten terve szerint (Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT, Cons. dogm. Lumen gentium 13.). Hitünk arra kötelez minket, hogy mindenki felé szeretettel forduljunk. Úgy becsüljük meg saját népünk értékeit, hogy közben átérezzük mindenki más méltóságát is. Mindszenty bíboros ennek a keresztény alapmagatartásnak határozott, egyértelmű képviselője volt.
Mindig voltak, akik számára a katolikus hit vagy a Katolikus Egyház túl egyetemesnek, túl nemzetközinek látszott. És voltak olyanok is, akik az Egyházat és a hívő embereket éppenséggel nacionalizmus vádjával illették. Következetlen, kiegyensúlyozatlan emberi magatartások mindig voltak a történelemben. Előfordulhatnak megkeresztelt emberek körében is. De hitünk tanítása világos és egyértelmű: Krisztus mindenkit átölelő szeretetével kell fordulnunk minden nép, minden közösség felé, és közben óvnunk, ápolnunk, fejlesztenünk kell annak a közösségnek az értékeit, amelynek a teremtő Isten jóvoltából a tagjai vagyunk. És minden közösség számára is ez a derűs, ez az együttműködni kész, ez a testvéri szemlélet hordozza az életet és a jövőt, saját értékeink megmaradását és kibontakozását is.
Mindszenty bíboros, mint magyar főpap, profetikus egyéniség volt. Nem tudtán és akaratán kívül, hanem szívvel-lélekkel, Krisztusra tekintve. Nem jövendő eseményekről szóló jóslatokat hirdetett, hanem azt mondta ki bátran és erőteljesen, amiben Isten akaratát, Isten üzenetét ismerte fel kora és népe számára.
Szenvedésében, életében katolikus közösségünk és népünk sorsa tükröződik. Megértés és meg nem értés, tisztelet, dicséret, bírálat és gyalázás egyaránt kijutott neki. Személye ma is időszerű, emlékét nem borította el a feledés. Amire pedig most, egy megváltozott világban, más kihívások és más lehetőségek között emlékezni kell és emlékezni érdemes, az tanításának és helytállásának lényege. Krisztusba vetett hite, elpusztíthatatlan reménye, emberekre figyelő, együtt érző, hősies szeretete.
4. Kérjük a mai szentmisében mindannyiunk számára a tisztánlátás és az erő ajándékát. Kérjük, hogy megláthassuk környezetünkben a jeleket és a csodákat, hogy hittel fogadjuk Isten működését világunkban. Hogy fel tudjuk tenni az élet nagy kérdéseit, és Krisztus világosságában határozott, tiszta, tevékeny hittel válaszoljunk rájuk.
Szent István király, Szent Márton püspök, Magyarok Nagyasszonya, könyörögjetek értünk! Ámen.
(A homília szövegének forrása a szombathelyi egyházmegye „Martinus” honlapja).

(vm)