Emmanuel találkozása a Názáretivel – P. Szabó Ferenc SJ sorozata a XX. század konvertitáiról

Pierre Emmanuel (1916-1984) költő, esszéíró, a Francia Akadémia tagja, 1916-ban született Dél-Franciaországban. Igazi neve Noël Mathieu. 1947-ben megírt önéletrajzában („Ki ez az ember?), feltárta gyermekkorát és kötővé „születését”. Költői nevével ezt az „újjászületést” akarta jelezni. Igazában matematikát és filozófiát tanult. Gide és Valéry hatása után 1938-ban döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve, a Vérverejték költője.

Leszállt a tudattalan poklába, az őskáoszba, ahol a libido, a bűntudat, az elveszett paradicsom emléke, az embert mozgató élő és romboló erők kavarognak. Jouve tudatosan keresztény költő: az ő hatására és vele elindult az üdvösség, a szabadulás keresése útján. Freud és Jung meglátásait is kamatoztatta költészetében. Erről tanúskodik a hatvanas években Baudelaire-ről írt könyve. (Baudelaire, a nő és Isten.) Itt kapjuk meg a kulcsot a hetvenes évek végén megírt verstrilógiája értelmezéséhez: Egy - Párbaj - A Másik.

Szellemi fejlődését és megtérését még a következő gondolkodók segítették: Pascal, Kierkegaard, Barth, Monchanin abbé, Massignon és Simone Weil, aki mintegy szellemi „kapocs” lett később Pilinszkyvel kötött barátságában.

Átélte a háború alatti ellenállást. 1941-ben írt és 1942-ben közzétett „Orpheusz sírja” c. költeményében már a keresztény költő szólalt meg. Péguy-ről („A megtestesült Ige szolgája”) és Claudelről írt esszéiben a két konvertita költővel való szellemi rokonságáról vallott. 1968-ban lett a Francia Akadémia tagja. Emmanuel megvallotta: a kommunizmus kísértését legyőzve még tovább tartott ateizmusa.

Nem akart elfogadni más Istent, mint akit ő teremtett saját magának.. Amikor megnyílt szeme, felismerte korábbi elvakultságát. A kereszténységhez az ateizmus hosszú tele után tért vissza, amint Az emberi arc (1965) c. kötetben vallotta: „Hiszek Benned! Sohasem szakítottam el gondolatomat misztériumodtól, amely tovább működik bennem, és – minden látszat ellenére – életemet a Kereszt előtti hódolattá teszi.” Isten Arcának keresését, Jákobi küzdelmét Istennel, megtérését írja meg a hetvenes években született költeményei ciklusaiban (Jákob, Te)

Az 1978-as Te-ben jelent meg a hosszú La Rencontre (A Találkozás) c. poéma, amely a Názáreti Jézussal való találkozása élményéből született. Ebből fordítottam az alább közölt részleteket. Emmanuelnek szenteltem a „Mai írók és gondolkodók” c. sorozatom 6. kötetét: P. Emmanuel önmagáról, Szent István Társulat, 1995; bevezető tanulmány és válogatott fordítások. Az itt közölt részlet most jelenik meg először. (Szabó Ferenc SJ)


A TALÁLKOZÁS
(Részletek)
De miért követtelek Téged én is?
Miért vagyok akaratlanul tanítványod és tanúd?
Miért csak Rólad tudok beszélni
Aki felfoghatatlan vagy nekem?
Miért tapogatózom Feléd
Mikor a végsőkig feszítem elmém?

Názáreti Jézus!
Mit jelent megnevezni Téged?
Mit jelent nem ezt mondani: Ö volt
Hanem: Te vagy!
Most és századokról századokra?!
(…)
Lassan észrevétlenül mint a hajnal
Reszket messze-messze az éj sűrűjében
Alvadt vértől összeragadt szempillákon
Átszüremkedett valami vak tengermélyi derengés
Alig érintette arcomat – majd erős lett
Arcomat súrolta észrevétlen
És sötétségem legmélyéről világított
Még éjszakában jártam de arcom fénylett
Mert mosolyod bőröm alatt fény volt
A Jóság e mosoly által szemlélt engem
Éreztem hogy felszáll a napfordulat Arca
Megdagadt emberi magma-tekintetemből.

Mióta június kilencedikén az univerzum rámszakadt
A háború mindenfelé krátereit vájta
Hogy megalapozza új Bábeleit
Attól a naptól a Történelem nekem
Az ami az Ember Nélküled:
Tátogó csatatér csaknem a kezdettől
Hol a jövő csontvázai halmozódnak.
Egyetlen napon sem reméltem
Folyton láttam hogy az acélököl
Szétmorzsolja az ember szemét-száját
Egy napon sem estem kétségbe
Folyton láttam, hogy megvilágít Arcod.
- Nem illanó pillantás déli verőfény-tekintet
Gyermektekintet melynek monstranciája Mária
Mikor a pásztorok és napkeleti királyok imádják
Vagy a haldokló tekintete ki ott fenn kiáltja: Éli!
Ugyanaz a szem hol minden eleven emlékezet
Ugyanaz a trón a történelem felett
Az anya öle és a gyalázat fája.

Egész életed az istálló és a kereszt között
Egyetlen pillantást vetsz az emberekre
Mégis ez a tekintet mindegyiknek
Saját neve: Te adod neki hogy kimondja
Ha akarja.
A bizonyosság egyazon mélysége
Egyszerre szorongással és örömmel tölt el
Mindenki a saját mértéke szerint:
Aki a bizonyosságot várja Tőled
Szereti a kísértő örvényt is.
Az első reggel örvénye a vizeken
Mikor a Kezdet kinyitja ébredő szemét
A távolság mostani magunk és ama énünk között
Amilyennek a teremtéskor láttál
Szemed nyitja a távolságot bennünk.
Minden találkozásnál
Reád vetett tekintetünket
Megtöltöd az egyetlen Kérdéssel
Mely Te magad vagy örökké: Jésua
Most is mint „abban az időben”.
Utadat nem kerülhetem ki
Folyton Veled találkozom:
Csak úgy vagyok ha nézlek Téged
Mintha minden járókelő Te lennél.
Így látott Téged Zakeus a fügefáról
Így látlak ma én is Téged
Szememben szemed visszfénye.
A szír-föníciai asszony lelkében
Én vagyok az összetört házasságtörő
Akit a Törvény meg akar kövezni
Én vagyok a kenyérre váró tömeg
Amelyen megesik a szíved
Én vagyok Lázár és én vagyok Júdás
Mindkettőt másképpen szeretted
Én vagyok a katona kereszted tövében
Aki életed utolsó pillanatában
Megszán és harmatként fogadja tekinteted
Amely szemében kialszik
Megáldva mindnyájunkat.
Engedd hogy Magdolna legyek
Húsvét kristályragyogásában
Válaszolva a Kérésre mely Te vagy!
Egyetlen: Te – itt lenn kifürkészhetetlen.