A Fény és a Sötétség harca – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Nagyböjt negyedik vasárnapjára

Jézus beszélgetése az igazságot kereső zsidó tanácsossal, Nikodémussal, az emberré lett Isten Fia misztériumát és az ebben való, hitből fakadó részesedés útját tárja fel. Mindennek kezdete az Atya örök szeretete: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszem, hanem örökké éljen.” Isten emberszeretete feltárult megtestesült Fia életében, halálában és feltámadásában. Krisztus megszerezte a kiengesztelődést Istennel, az üdvösség forrása megnyílt mindazoknak, akik hisznek Benne.

Ez a hit és a keresztségben való újjászületés a belépő Isten országába, amely Krisztussal elérkezett. János apostol a perikópában is, miként az Evangélium bevezetőjében, prológusában, hangsúlyozza: Csak azok számára üdvösség Jézus, a világ Világossága, akik hittel befogadják az általa felkínált kegyelmet. Aki nem hisz, sötétségben marad, és máris megítéltetett: „Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot.” Igazában az zárja ki magát Isten országából, aki megkeményíti szívét: nem hisz Jézus csodajeleinek, nem hisz az Atyaisten emberszeretetében, aki egyszülött Fiát adta értünk.

A katolikus hit szerint nincs kettős predestináció, eleve elrendelés, mint Kálvinnál: Isten egyeseket eleve üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt. Hisszük azt, hogy Istenünk nem valami kényúr, hanem szerető Atya, és azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Mindenkit a fogadott fiúságra rendelt. De nem vagyunk bábuk Isten kezében, hanem szabad szellemek. A hit szabad döntés, a kegyelmi rendben nincs semmiféle kényszer. Ha valaki végsőkig ragaszkodik a Sötétség Fejéhez, Krisztus ellenlábasához, nem Isten ítéli el, hanem ő saját magát. A lázadó szabadság ellen Isten sem tehet semmit. De tovább szereti lázadó teremtményét, és várja, hogy visszaforduljon Őhozzá, aki az Igazság és az örök Élet.

A Világosság és a Sötétség harca végigvonul a történelmen. Szent Ágoston nagy történelemteológiai művében, az Isten városában kifejtette a két „város”, két „ország”, két tábor küzdelmét. Később Szent Ignác Lelkigyakorlataiban a Két Zászlóról szóló szemlélődésben ugyanezt a gondolatot illusztrálja: választanunk Krisztus vagy Lucifer zászlaja között. Hogy a rossz jelen van világunkban, hogy küzdelem folyik a Mammon és Krisztus között, a gőgös és pénzsóvár oligarchia és a Krisztus-hívők szegényei között, azt a jelenlegi világválság számos ténye igazolja, illusztrálja.

Nem lehet szó alkuról: „Aki nincs velem, ellenem van!” – hirdeti Krisztus. Ezt annak tudatában hangsúlyozzuk, hogy a II. vatikáni zsinat óta kibontakozott a párbeszéd nemcsak a keresztények és különféle vallások hívői között, hanem a jóakaratú nem hívőkkel is. A párbeszéd nem jelentheti a világnézetek, hitek összemosását, és amikor a hitetlenekkel folytatunk dialógust, mindig világosan meg kell jelölnünk hitünket, álláspontunkat. Nem a személyek, hanem a hazug nézetek, ideológiák, a Sötétség ellen harcolunk. És mi hívők tudatában vagyunk annak, hogy elsősorban hiteles keresztényeknek kell lennünk, mert a tanúságtétel fontosabb, mint a prédikáció, bár erre is szükség van.

Meg kell tennünk az igazságot. Jézus ezt mondja Nikodémusnak: „Aki az igazságot teszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jusson: tetteit Istenben művelte.” Akkor leszünk igazán a „Világosság fiai”, a „világ világossága”, ha hitünk tevékeny, gyakorlati szeretetben gyümölcsözik, ha Jézus tanítását tettekre váltjuk. A szeretet tettei nyomán fény gyúl utunkon, előttünk és utánunk: Lex =Lux hirdeti a zsoltáros, a törvény teljesítése világosságot szül.

Ha naponta igyekszünk megtenni az igazságot, a szeretet kis tettei világítanak utunkon, még ha a hit sötétségében járunk is. Ez lehet megpróbáltatás, amelyben Isten még a legnagyobb szenteket is részesítette: a lélek „sötét éjszakája”. De jöhet a próbatétel bűneink miatt is, hogy bűnbánatra, a Világosság felé fordulásra és jótettekre ösztönözze a lanyha hívőt. Ne feledjük az Efezusi levél (szentleckébe átvett) figyelmeztetését: a hit Isten ajándéka, nem tetteinknek, nem érdemeinek köszönhetjük, „hogy senki se dicsekedhessék”.

(Jn 3, 14-21)