A kommunizmus áldozatainak emléknapja Magyarországon - P. Szabó Ferenc SJ „Magyar Figyelő”-je

Magyarországon 2000 óta (az Országgyűlés határozata alapján) február 25-én a kommunista diktatúra áldozataira emlékeznek. Idén is szerte az országban megemlékezéseket, rendezvényeket tartottak. A kormány képviselői mécses gyújtással rótták le tiszteletüket az áldozatok emléke előtt a budapesti Terror Házánál. Az emlékmúzeum látogatása ingyenes volt 10 órától 18 óráig.

Délelőtt a televíziót nézve követtem az emlékmúzeum felállításának történetét: megszólaltak a tervezők, kivitelezők és nem utolsó sorban Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója. Láttam pl. amint a főigazgató az emléktárgyak gyűjtéséről szólva felmutatta az évekig a Gulágon raboskodó bencés Placid atya mellkeresztjét. (Placid atya ma 95 éves!) Filmrészleteket vetítettek felidézve a sztálini-rákosi diktatúra egyes mozzanatait. A Terror Háza látogatói az egyik falon szemlélhetik a diktatúra „vezérkarának”, az ávósoknak arcképcsarnokát, akik pedig leereszkednek a pincehelyiségekbe, kínzókamrákat, akasztófákat is láthatnak. Rettenetes látványok!

Most arra gondolok, hogy a magyar és a nemzetközi baloldal régen is, most is igyekszik felejteni, eltusolni a világkommunizmus rémtetteit. Amikor megjelent A kommunizmus fekete könyve (először 1997-ben az eredeti Franciaországban, egy évvel később olasz fordításban, majd pár év múlva magyarul is), sok bolsevista szimpatizáns még a tényeket is letagadta, nemcsak az ún. népi demokráciák zsarnokságának gaztetteit, hanem még a Lenin, Sztálin és Hruscsov Szovjetuniójában elkövetett bűncselekményeket is. (Jellemző, hogy Szolzsenyicin leleplező könyveit is hamar igyekeztek felejteni.)

A Fekete könyv dokumentációja szerint mintegy százmillió áldozata lett a világkommunizmusnak. Köztük volt számos egyházi vezető személy, pap, szerzetes és hitvalló világi személy: a hit vértanúi. II. János Pál a 2000. év jubileuma alkalmával (Tertio millennio adveniente k. körlevelében, 37. pont) sürgette, hogy a helyi egyházak gyűjtsék össze a szükséges dokumentációt, és őrizzék meg a vértanúk emlékezetét.

Visszatérve A kommunizmus fekete könyve körül kirobbant hazai vitákra: hangsúlyoznunk kell, hogy a tények feltárásán túl nem szabad megfeledkezni a morális megközelítésről sem. Idézem Schmidt Mária történész (a Terror Háza jelenlegi főigazgatója) akkori nyilatkozatát, aki az egyik interjúban Kormos Valériának válaszolt, és éppen a morális szempontot hangsúlyozta: „Érdekes módon csak a kommunizmus által elkövetett bűnökkel kapcsolatban kérdőjelezik meg az említett megközelítést. [. . .] Amennyiben a morális megközelítést mellőzzük, mégis mit tudunk tanulni a múltból? Elemezzük netán, hogy milyen jó technikával dolgozott Hitler? És akkor hagyjuk az ítélkezést? Vagy a náci tömeggyilkosságoknál másféle morális mércét illik alkalmazni, mint a kommunista népirtásnál?”

A következő kérdés így hangzott: „Azok a fiatalok, akik behatóbban foglalkoznak századunk történéseivel, többször felvetették az erkölcsi igazságtétel elmaradását s annak szükségességét. Más vélemények szerint ez újabb társadalmi konfliktussorozatot indítana el. Mit gondol erről?”

Schmidt Mária válasza: „Azt, hogy ezt el kell mondani. Még időben vagyunk hozzá. Felfordulást nem okoznak, hiszen a társadalom többsége nem érintett ilyen szempontból. Viszont talán az utódoknak is van joguk ahhoz, hogy tisztán lássanak. Mondjuk el nekik, miképp került hatszázezer magyar ember szovjet munkatáborokba. Hogy kik voltak azok a szintén magyar emberek, akik közreműködtek abban, hogy honfitársaik százezreit deportálják a Szovjetunióba. Továbbá: később kik voltak azok a bírók és ügyészek, akik aktívan közreműködtek abban, hogy 1956 után négyszáz embert kivégezzenek. Magasabb az áldozatok száma, de az említett négyszáz esetben bizonyíthatóan peres eljárás keretében döntöttek. [. . .] Azért az mégiscsak abszurd, hogy annak az embernek, akinek az volt a munkaköre az ÁVH-n, hogy másokat kínozzon, vagy halálra ítéltetett ártatlanokat, ma éppolyan társadalmi megbecsülés járjon, mint az áldozatoknak. A nyilvános számvetést mindenképpen szükségesnek tartom” – nyilatkozta 2000-ben Schmidt Mária Kormos Valériának a Fekete könyv sajtókonferenciája kapcsán. *

Mindez főleg azoknak szól, akik azt hangoztatják, hogy fölösleges felemlegetni a „régmúltat”, Sztálin és Rákosi vagy akár Kádár bűneit. Ám, ha az illetők vagy követőik nem is kérhetnek vagy kérnek bocsánatot, a múlt ismerete elrémisztő példa lehet.”


„A múltat végképp elfeledni!”…? Nem, ezt nem szabad! A kiengesztelődéshez, az emlékezet megtisztításához fontos a tények feltárása, a történelmi igazságtétel: elsősorban azért, hogy a múlt például, tanulságul szolgáljon, a keresztények pedig megbocsátanak, és bocsánatot is kérnek, ha együttműködtek a diktátorokkal. De a végső felelősségre vonás és az ítélet a történelem Uráé, mert egyedül Ő lát a szívekbe és a lelkiismeretekbe.

A francia regényíró. Balzac mondásával zárom jegyzetemet: „A történelem színe az embereké, visszája Istené.”


* Minderről lásd bővebben Szabó Ferenc SJ. A kommunizmus fekete könyve – magyarul, Visszhangok és viták. in Távlatok, 49 www.tavlatok.hu Archívum.