Az emberiség jövője - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete Planetizáció és globalizáció
Milyen jövő vár az emberiségre?– ez a kérdés a mai világválság idején élesebben vetődik
fel, mint a múlt század derekán, a II. világháború végén, a Hirosimára és Nagaszakira
ledobott atombombák pusztításai után. 1946-ban, kiindulva az Arizónában történt, villámfényű
atombomba-robbantás híréből, Teihard de Chardin jezsuita tudós és gondolkodó leírta
eszmélődését: „Néhány reflexió az atombomba lelki visszhangjáról”..
Nem szólt
itt a kísérletet végrehajtók erkölcsi felelősségéről, sem az atomenergia felhasználásának
gazdasági és politikai problémájáról, hanem a tudományos vívmány következő szempontjait
vette fontolóra: 1) Az ember hosszú kutatás eredményeképpen, felszabadította
az atomenergiát, és most már világosan tudatosította hatalmát. Eddig felhasználta
az anyagot, de ezután vajon hogyan él e hatalmával, hiszen idővel felrobbanthatná
a földet? 2) Valójában hatalmának tudatosításánál többről van szó: e hatalom ugyanis
vég nélkül fejleszthető. Felvillant a gondolat a kísérletező tudósokban: a háború
végét siettetni lehet milliárdos költségekkel. Tragikus habozás után meg is valósult
az elgondolás. Vajon ezután nem következnek a tudományos felfedezések nyomán más kísérletek:
az anyag ’vitalizálása’ (élet ’teremtése’) óriás-molekulák létrahozásával, az emberi
szervezet manipulálása hormonokkal, az öröklés és a nemek ellenőrzése génmanipulációval?
3) Az ember első sikerei után, hatalma tudatában arra gondolhat, hogy – külső gazdagodásán
túl – biológiailag befejezi növekedését. A jövőben nemcsak tudja, hanem kötelessége
is együttműködnie saját genezisével, éspedig planetáris méretekben. De vajon érzi
felelősségét az emberiség jövője iránt? 4) A modern világ nagy ellensége az életúntság
(ennui), az életundor (taedium vitae), amely napjainkban óriásira duzzadt. /Teilhard
itt a Sartre-féle ateista, az abszurdot, a lét értelmetlenségét hirdető egzisztenciaizmusra
céloz, amely a háború után virágkorát élte. Sz.F./ Nos, az atombomba visszhangjaként
felmerül az emberi tudatban az alapvető kérdés: mi az evolúció értelme? Merre tart
a fejlődés, mi lesz kimenetele? Mit mond a „Föld szelleme” ? 5) De mit jelent a Föld
szelleme? Vajon a prometeuszi vagy fausti gőgről van szó: az erejére büszke ember
becsukódik önzése fellegvárába, szemben az ellenséges és vak világmindenséggel? Vagy
ellenkezőleg: a keresztény szellemről, a szolgálat és az ajándékozás szelleméről:
a mások szolgálatába állított erő, a szeretet szelleméről?
Teilhard de
Chardin tanulmánya végén választás elé állít: most csak felveti az evolúció értelmének,
végpontja mivoltának kérdését, az Isten-kérdést. Válaszát más tanulmányokban fogalmazza
meg. Most röviden ismertetem a jövő körvonalait kutató prófétai meglátásait, az általa
„planetizációnak” nevezett világjelenséget. A jezsuita paleontológus (őslénytankutató)
élete vége felé egyre inkább a jövő felé fordult. Kijelentette: „A múlt látomása
feltárta előtte jövő körvonalait.”
Már 1945-ben Pekingben részletesebben
foglakozik az evolúció utolsó szakaszával, a szocializációval, kirajzolódó új eseménnyel,
a planétizációval. Sokszor megfogalmazta a növekvő „centro-komplexitás/tudat” törvényét,
az evolúció paraméterét: az evolúció során az anyag bonyolódik az emberi agyig, és
vele párhuzamosan növekszik a tudat (a létezők benseje, belső energiája) egészen gondolkodó
ember öntudatáig, miközben küszöböket lép át. De a gondolat megjelenésénél nem áll
meg a fejlődés, hanem a szellem szférájában (a nooszférában) folytatódik a koncentráció,
az összpontosulás, a ”teremtő egyesülés”.
A nooszféra - a kommunikáció
technikájának rohamos fejlődésével - megsokszorozza „idegszálait”, összeszorítja hálóját.
A planetizáció külső oldalával egy időben növekszik a belső „hőmérséklet”, a gondolat
intenzitása, az együtt-gondolkodás, így a közös reflexió maximumára lendül. Az „evolúció
szelleme”, vagy a „Föld Szelleme” – a fentebb jekzett értelemben - interiorizál és
perszonalizál. A személyesedés eredménye a nagyobb szabadság és szeretet. Nem kollektivizmusról
van szó, ahol az egyedek beolvadnak a névtelen kollektívumba. A totalitárius társadalom
elrémiszt bennünket - hangsúlyozza Teilhard -, mert érezzük, hogy automatikusan magával
hozza személyiségünk megcsonkítását. Valójában az igazi kommúnió (szeretetközösség)
differenciál. A kommunikáció révén létrejöhet tehát a kommúnió, a személyek szeretetközössége:
ha elmélyül a párbeszéd, ha megvalósul a „tudatok kölcsönössége” és az ajándékok cseréje,
ha ledőlnek az önzés válaszfalai. Ez az eszmény!
Sajnos, ettől messze
vagyunk: a pénz- és hatalomvágy, a gyűlölködés és az erőszak különféle megnyilvánulásai
szaggatják a társadalmakat, az igazságtalanságok szerte a világon mérhetetlen szenvedést
okoznak az ártatlanoknak, kicsiknek. A „szeretet civilizációja” nem száll le készen
a mennyből, azt nekünk kell megvalósítanunk egy felsőbb erő, a kegyelem segítségségével.
”
A fejlődés Teilhard szerint (és hitünk szerint) természetfeletti szinten,
Krisztus Testében, az Egyházban folytatódik. Teilhard Krisztus Testének növekedését
nevezi „krisztogenezisnek”. „Egyetemes Krisztusa” nem más, mint a Máriától született,
a kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztus, aki most már megdicsőült emberségében
a világmindenség Ura (Pantokrátor), akinek mindent össze kell foglalnia, és visszavinnie
az Atyához, hogy „Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15, 28).
Teilhard
de Chardin nem utópista, nem naivan optimista, hanem keresztény hitből fakadó reménységgel
vallja, hogy „új ég és új föld” lesz. (Jel 21, 1kk.) Gyakran hangsúlyozza: csak egy
„transzcendens Ómega”, a feltámadt Krisztus Lelke „amorizálhatja” ezt a kavargó, megosztott,
viszályoktól és háborúskodásoktól széttépett, szabadságra és békére sóvárgó emberiséget.
Csak ha a teremtő Lélek szívünkbe árasztja az isteni szeretetet (vö. Róm 5, 5; 8,
14-15; 13, 8-10), akkor valósulhat meg az átalakulás a neki szabadon megnyíló szívekben.
Az „egyetemes konvergencia” „felsőbb Tűzhelye” viszi végbe a divinizációt, az átistenítítést.
Az emberi erőfeszítéssel előkészített nagy ostyát, a humanizált világot Krisztus Lelke
változtatja át istenivé. Teilhard-nak a „Mise a világ felett” című elmélkedésére,
és az előbbi híres hasonlatára utal XVI. Benedek 2009. július 27-én, az aostai székesegyházban
tartott homiliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes
liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”
Az ázsiai
sztyeppén (1923-ban) írt elmélkedés, A Mise a világ felett Felajánlásában írta: „Uram,
fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen
az új hajnalon. Bizony tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak
vég nélküli szertebomlás. S jaj, ez a bor – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró
ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek a szíve mélyébe
oltottad azt az ellenállhatatlan vágyat, amely mindnyájunkat – a gonoszt, meg a hívőt
is – egyaránt kiáltani késztet: ’Uram, tégy minket eggyé!’
De vajon mindez
csak költészet és álmodozás? Vessünk egy pillantást a mai világválságra.
A posztmodern és a globalizáció
Michel Maffeosoli szociológus kritikusan
jellemzi a mai posztmodern szellemiséget, amelyet jórészt a web, az internet, a médiumok
és a képi kultúra (látványosságok) alakítanak. A globalizáció összetett problémáját
főleg kulturális szempontból vizsgálja. A globalizáció meghatározása röviden: a mai
világ népeinek egyre növekvő kapcsolatrendszere és kölcsönös függése: az áruk, a tőke,
az emberek és az információ áramlását álladóan gyorsítja a technológiai fejlődés.
Anélkül, hogy Maffeosoli nyomán részletezném a posztmodern kultúra és
társadalom elemzését, csak a globalizált a politikai hatalom néhány szempontját idézem
tőle. A nyugati demokratikus társadalmak elvileg tiszteletben tartják a szabadságjogokat.
De a de iure szabadság még nem okvetlenül tényleges, de facto szabadság. A féktelen
szabadosság megakadályozhatja az igazi szabadságot. Az a relativizmus és szabadosság,
amely elveti a jót és a rosszat megkülönböztető törvényt, és csak az érdeknek és az
élvezeteknek hódol, lerombolja a társadalmat, megöli a felelősséget és az igazságosságot.
A globalizáció fenygetései és esélyei
Fenyegetések és kockázatok:
a)- a pénzügyi instabilitás kockázata, amely megrázta a jelenlegi világgazdaságot;
a válságnak, a kölcsönös függés miatt világszerte milliók és országok lettek áldozatai.
– b) a nemzetállamok képtelenek szembenézni az új problémákkal, amelyek rögtön planetáris
viszonylatban jelentkeznek, túllépve az országhatárokat: pénzügyi bűnözés, környezetkárosítás,
kábítószer-kereskedelem, elvándorlás, kalózkodás …-c) a globalizáció fenyegeti egyes
népek, nemzetek kulturális önazonosságát, ez az uniformizálás ellentétes a világ
személyesülő egyesülésével. – d) A globalizáció különböző ritmusa, gazdasági és kulturális
jótéteményeinek, előnyeinek egyenlőtlen elosztása a gazdag és a szegény népek között
(a világkereskedelem, beruházások és fejlesztések terén).
Esélyek, előnyök:
- a) a kulturális és gazdasági javak és a szolgáltatások elosztása országok és földrészek
között a 70-es évektől megháromszorozódott. – b) az új technológia és a kommunikáció
(internet) jelentősen kedvez a világgazdaság fejlődésének, továbbá felgyorsította
a tudományos kutatást. Ennek nagyon örült volna Teilhard de Chardin, aki lelkesen
szemlélte az első ciklotront. Igaz, a kutatásnak megvannak a kockázatai: pl. a genetikai
manipuláció), de ha a technika mellett őrszemet áll az etika, a kutatást, kísérletezést
folytatni kell. –c) Mindent egybevetve a globalizáció csodálatosan szolgálhatja az
ember javát: az információk és a tudás szétsugárzását, a kreativitást, a világméretű
szolidaritást (pl. természeti katasztrófák esetén…
A posztmodern világot, az
informatizált társadalmat, a liberális gazdaság jelenlegi válságát elemzők rávilágítanak
- kétségtelen pozitívumai mellett - a globalizáció káros, katasztrofális következményeire.
A jelenlegi világméretű gazdasági/pénzügyi válság megrendítette a liberális piacgazdaságot.
Az IMF, a Világbank, a globális vállalatok saját érdekeik keresésére használják ki
a válságot. A nemrég elhunyt Václav Havel író, volt cseh elnök 2000 szeptemberében
a Világbank és az IMF közgyűléséhez szólva hangsúlyozta: egy más típusú, értékrendre
alapozott új struktúrákat kell hozzáadni ezekhez az intézményekhez: „Úgy vélem – mondta
–, másfajta újraszervezésre kell gondolnunk: az értékek rendszerére, amelyen jelen
civilizációnk nyugszik.”
Hogy milyen értékrendre, milyen újraszervezésre
gondolt a humanista szabadságharcos, Vaclav Havel, azt pontosan nem tudjuk. De – szerintem
– XVI. Benedeknél megtaláljuk a választ.
„Szeretet az Igazságban”
Az Egyház szociális tanítását kifejtő pápák – XXIII. Jánostól XVI. Benedekig – rávilágítottak
a globalizáció előnyeire és káros következményeire egyaránt, jelezve a megoldás, megújulás
útjait. 2009-ben, a mai világ helyzetét tekintetbe véve, XVI. Benedek Caritas in veritate
(Szeretet az Igazságban) kezdetű enciklikájában összegezte elődei erre vonatkozó tanítását,
majd az V. Fejezetben megvilágította az emberiség családjának együttműködését, éspedig
az igazságosság és a szeretet szempontjait alkalmazva.
A jelenkori gazdasági
válság erkölcsi okait és a megoldásokat keresve többek között hangsúlyozta a társadalmi
szolidaritás és a szubszidiaritás elvét (60) , kitért az oktatás és a nemzetközi turizmus
(61), és a migráció (62), a szegénység és a munkanélküliség (63) világméretű problémáira,
a szakszervezeti mozgalmakra (64), a pénzügyi rendszerek szerkezetének és és működési
módjának sürgetően szükséges megújítására: „Az egész gazdaságnak és az egész pénzügyi
rendszernek – nem csupán az egyes területeknek – kell eszközként erkölcsi normákra
támaszkodnia úgy, hogy megfelelő feltételeket teremtsen az ember és a népek fejlődése
számára.” (65) „A világméretű kapcsolatrendszer lehetővé teszi egy új politikai hatalom,
éspedig a fogyasztók és szövetségeik felemelkedését.” (66)
Végül (67),
XVI. Benedek, hivatkozva az ENSZ- közgyűlés tagjaihoz intézett 2008. április 18-i
beszédére, még a katasztrofális világválság kitörése előtt ezeket írta: „A világméretű
kölcsönös függőség feltartóztathatatlan növekedésével szembekerülve az ugyancsak világméretű
recesszió jelenlétét is erősen érzékeljük, továbbá mind az Egyesült Nemzetek Szervezete,
mind pedig a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer reformjának sürgető szükségességét
is, hogy a ’népek családja’ koncepciónak elgondolásának valós konkrét formát lehessen
adni.” Hogy a súlyosbodó válság által érintett gazdaságok egyensúlyhiányának elejét
lehessen venni, új politikai, jogi és gazdasági rendre van szükség, amely a nemzetközi
együttműködést a népek szolidáris fejlődése irányában támogatja. „Mindehhez szüksége,
hogy létezzen olyan valódi politikai világtekintély, amelyről már elődöm, boldog emlékezetű
XXIII. János beszélt. Egy ilyen tekintélynek a jog alá kell helyeznie magát, következetesen
ragaszkodnia kell a szolidaritás és a szubszidiaritás elveihez, elkötelezettnek kell
lennie a közjó megvalósítása iránt, síkra kell szállnia a hiteles és teljes emberi
fejlődésért, amely az igazságban megmutatkozó szeretet értékeiből képes ihletet meríteni.”
Benedek pápa az utolsó pontban (79) ezt írja: „A fejlődésnek szüksége van
a keresztényekre, akik az imádság gesztusaiban Istenhez emelik a szegényt, akik annak
a tudatában élnek, hogy az igazság által áthatott szeretet, caritas in veritate, amelyből
az igazi fejlődés kiindul, nem a mi művünk, hanem ajándékként kapjuk. (…) Ezért létfontosságú
ahhoz, hogy a ’kőszív’ hússzívvé változzon (Ez 36, 26), hogy így a földön az élet
’istenivé, és ezáltal emberhez méltóvá tehető legyen. (…) A keresztények mély vágya,
hogy az emberiség egész családja Istent, mint a ’Mi Atyánkat’ szólíthassa…”