A gyógyító Jézus és Isten szenvedése - P. Szabó Ferenc elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

A vasárnapi evangéliumi történet színhelye Kafarnaum és környéke. A szentföldi zarándokoknak mutatják a zsinagóga romjait (persze ezek nem a Jézus korabeli zsinagóga maradványai) és közelében Péter háza helyét. Itt gyógyította meg Jézus a főapostol, Péter anyósát. Márk evangélista – Jézus nyilvános működése elejének leírásakor hangsúlyozza, hogy a tömeg tódul az új csodatevő prófétához, főleg a betegek sereglenek hozzá gyógyulást keresve. Jézus meggyógyítja a különböző betegségekben szenvedőket: süketeket, bénákat, leprásokat, ördöngősöket (talán epilepsziások voltak), tekintéllyel kiűzi a gonosz szellemeket, akik tudják, hogy Jézus Isten küldöttje. Jézus egyelőre hallgatást parancsol nekik, mert csak fokozatosan nyilvánítja ki Istenfiúsága igazi jelentését. Azt mondhatnánk: csak mellesleg gyógyítja a betegeket, mert fő küldetése az igehirdetés, az örömhír hirdetése: elközelgett Isten uralma, bennetek van Isten országa.

A világtörténelem: szenvedéstörténet. Az emberi fejlődés útja kálváriához hasonlítható. Már az ószövetségi Jób így perelt a Teremtővel: „Te teremtetted a fájdalmat!” Miért a rossz, a sok baj, a szenvedés, főleg az ártatlanok szenvedése? Ezt kérdezik a rossz ellen joggal lázadók Jóbtól Dosztojevszkijig és Albert Camus-ig. Ez a kínos kérdés a teremtő Isten elleni lázadásnak is egyik forrása. Erre a kérdésre nincs kész válaszunk, mint a hajdani apologetika tette. Jézus nem magyarázta meg a szenvedést, hanem meggyógyította a hozzá tóduló betegeket, akiket nemcsak a testi bajoktól szabadított meg, hanem bűneiktől is. Elsőbbségben részesítette a betegeket. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek”, hirdette. Nem gyógyította meg a történelem összes betegét, és főleg nem orvosolta a halált. Azok is meghaltak, akiket életre hívott: Lázár, a naimi ifjú…Végül az Üdvözítő magára vette bűneinket, osztozott halálunkban, de feltámadt és újra él Egyházában, híveiben, bennünk. Ha követjük a szenvedésben, követjük a feltámadásban is. A gyógyítások és más csodái isteni hatalmáról tanúskodtak, és még inkább az, hogy megbocsátotta a bűnöket. Csodái elővételezték a legnagyobb csodát: feltámadását. És nekünk szenvedőknek és halálra ítélteknek a reménység egyetlen forrása a kereszt és feltámadás. A feltámadás hite nélkül értelmetlen lenne ez a szenvedéssel teli történelem és benne saját életünk. Persze számtalan szenvedést az emberi igazságtalanság, gonoszság, önzés, erőszak, hatalomvágy okoz. Amennyiben tőlünk függ, igyekszünk csökkenteni az emberi gaztettekből és mulasztásokból származó szenvedéseket, gyógyítani tőlünk telhetően a betegséget, - és ha már mindent megtettünk, akkor mondjuk ki: „Istenem, legyen meg a Te akaratod!” De továbbra is marad a gyötrő kérdés: miért ilyen világot teremtett a bölcs és szerető Isten? Nem értjük, miért ilyen a teremtés, ahol annyi a selejt, a sok betegség, természeti katasztrófa. A válasz csak egy lehet: Hinnünk kell Isten bölcsességében és emberszeretetében.

Manapság a teológia Isten szenvedéséről is beszél. Régen a keresztény apologéták (jórészt a görög filozófia befolyására) úgy gondolták, hogy ellenkezik Isten tökéletességével a változás és a szenvedni képesség. De újabban a teológusok – részben Órigenészt követve –megvilágítják, hogy a szeretetből történő együttszenvedés a Szeretet-Isten egyik legcsodálatosabb tulajdonsága. Isten Fia emberré lett, szeretetből szabadon felvette az emberi természetet, miközben Istenségében nem fogyatkozott meg. A Filippi-levél 2. fejezetének Krisztus-himnusza szerint felvette a szolga alakját, kiüresítette önmagát, engedelmes lett a kereszthalálig, ezért az Atya felmagasztalta Őt, a Szolgát Úrrá tette, mindenek Üdvözítőjévé és minden hatalmat átadott neki a bűn és a halál felett.

Istenünk nem személytelen Abszolútum, hanem három Személy szeretetközössége. Az Atya szabadon adja oda Fiát a világért, a Fiú szabad szeretetből mond igen-t az Atyának a Lélektől vezérelve, és hatalmát kiüresíti a szolgai alak felvételével. Paul Claudel költő írta: „Longinusz lándzsája messzebb hatolt, mint Krisztus Szíve, Istent sebezte meg, elhatolt egészen a Szentháromság szívébe.” Nekünk szenvedőknek és halálra ítélteknek a reménység egyetlen forrása a kereszt és feltámadás. Isten Fia a véső erőtlenségben a leghatalmasabb: „Regnavit a ligno Deus”, Isten a keresztről uralkodik.

Végül idézem François Varillon jezsuitát: „Amikor a szeretet lemond a hatalomról, amely a saját törvényét diktálná, kiteszi magát a visszautasítás kockázatának. Van olyan emberi szenvedés, amelyet Isten nem ismer: önmagát elégtelenül szeretőnek tudni. Ha Isten szenved, ez azért van, mert túlságosan szeret.” (Minderről bővebben F. Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése. SZIT, Bp. 2002, 169-193.)

(Mk 1, 29-39)