„Az imádság politikai probléma” – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete
Meglepő lehet jegyzetem
címe: „Az imádság politikai probléma” manapság, amikor Európa-szerte egyre erősebb
lesz a szekularizálódás; amikor nemcsak az Egyház és állam szétválasztása befejezett
tény, hanem már katolikusok is elfogadják a „pozitív laicitást,” vagyis - a zsinatra
is hivatkozva (GS 76) – az egyház és az állam jogos autonómiáját. De ellenállunk annak
az iránynak, amely a vallást teljesen ki akarja szorítani a közéletből a magánszférába.
„A vallás magánügy!” – ismétlik a bal-liberálisok is az ateista-kommunista jelszót.
Jegyzetem
témáját választva újraolvastam Jean Daniélou jezsuita teológus, később bíboros könyvét:
Az imádság politikai probléma,* amely a II. Vatikáni zsinat fejezésekor jelent
meg, és a Gaudium et spes kezdetű zsinati okmány tanítását, a mai világ felé
nyitott katolikus szellemiséget tükrözi. Nem egyszer hivatkozik a jezsuita tudós,
Teilhard de Chardin gondolataira, aki termékeny indításokat adott az evilági valóságok
teológiájának kidolgozásához és az említett zsinati okmány irányvételére is hatással
volt, valamint a szentéletű Giorgio La Pira, Firenze volt polgármestere tanúságtételére.
Daniélou
tág értelemben használja az imádság és a politika fogalmait. Az imádság
az Istenre tájolt ember lelki tapasztalata, amely alapvető minden vallásban; a
politika a görög polis-ból várost, itt közéletet, közjót, civilizációt
jelöl, egyáltalán nem pártpolitikát. Tehát a társadalmi életben elkötelezett ember
imádságáról, Istenhez fűződő tapasztalatáról van szó. Vagyis nem az ember kizárólag
belső tapasztalatáról, hanem társadalmi vonatkozásáról, nem örök, hanem evilági javáról,
a civilizáció építésében való részvételéről. Daniélou idézi, La Pira híres mondását:
az igazi „város”/társadalom az, ahol az embereknek megvan a házuk és Istennek is van
háza. Az a város, ahol nincsenek templomok a gyárak mellett, az embertelen város/társadalom.
Az állami politika szerepe az, hogy olyan társadalmat teremtsen, ahol az emberek megvalósíthatják
önmagukat anyagi, testvéri és lelki életük teljes mivoltában. Mert az ember Istenhez
rendelt lény, természetfeletti hivatása van. Az ember test és lélek egysége, számolni
kell a biológiai adottságokkal, a lelki dimenziót nem lehet teljesen elválasztani
az anyagi-társadalmi vonatkozásoktól. Így az imádságot sem tekinthetjük a társadalmi
valóságtól, feltételektől, lehetőségektől elszakítva. Kétségtelen: az Egyház és az
állam két független valóság. De ha teljesen szétválasztanák közéletet és a vallási
valóságot, ez az emberiség öngyilkossága lenne. Ugyanakkor igaz: a vallási tény nem
tekinthető pusztán társadalmi ténynek, hiszen akkor a szociológiai kereszténység síkján
mozognánk bizonyos külsőséges gyakorlatok, hagyományos jámborságok ismétlésével. A
személyes, öntudatos vallásosság elmélyült és ugyanakkor kovász a tésztában, átalakítja,
evangéliumi szellemmel hatja át a közéletet. Az egyház, a hívők a lelkiismeret és
vallás szabadságához való jog nevében elvárják, követelik a lehetőséget a társadalmi
nyilvánosság előtti vallásgyakorlatra, tanúságtételre. Mert a „világ világosságának”
kell lenniük Krisztus felszólítása szerint.
Kétségtelen, hogy a mai szekularizált,
ateista környezetben igen nehéz a világban elkötelezett kereszttényeknek időt, alkalmas
környezetet találniuk az imádságra, az Istennel való kapcsolatra, ez sokszor hősisséget
követel. Igaz, nemcsak az imádságnak biztosított időben fordulhatunk Isten felé, hiszen
Istent megtalálhatjuk minden dologban, és eseményben: a teremtményektől felemelkedhetünk
a Teremtőhöz, az eseményeket jeleknek tekinthetjük, hívásnak, figyelmeztetésnek, az
isteni Gondviselés intéseinek. A nyugati, deszakralizált, technikai civilizációban,
városi közösségekben is (eltérően pl. a muzulmán világtól), bármilyen nehéz is, kell
találni időt, lehetőséget a lelki tapasztalatnak, az Istennel való együttlétnek. Amikor
régen a társadalmi életet, közös létet áthatották a vallási értékek, a szakrummal,
az istenivel való érintkezés könnyű volt. Ma nem kívánjuk ugyan szakralizálni a világot
és a társadalmat, de meg kell találnunk az utat, amely Isten felé vezet. Mert az egydimenziós
ember a gyakorlati materializmusba fullad, élete végül értelmetlenné válik.
Daniélouval
idézzük Teilhard de Chardin egyik, talán túl optimista esszéjét: Mentsük megaz emberiséget! (Sauvons l’humanité):„A föld szelleme, amikor elérkezett
az önuralom magasabb fokára, egyre elevenebb szükségét érzi az imádásnak. Az
egyetemes fejlődésből Isten igénye sokkal inkább szükségesnek bizonyul, mint
valaha. Semmi sem tévesebb, mint a vallást olyan primitív állapotnak tekinteni, amelyet
az emberiség gyermekkora után elhagy. Minél inkább ember lesz az ember, annál
inkább szükségét érzi annak, hogy imádni tudjon. A vallási tény kozmikus és visszafordíthatatlan
nagyságrendű.”
Ez a hívő tudós hitvallása. Vele együtt tagadjuk azt, hogy
az ateizmus képviselné az emberiség fejlődésének felnőtt szakaszát.
Most a
Hit Évében sürgető feladatuk, hogy öntudatosabbá, mélyebbé tegyük hitünket a kegyelem
segítségével, hogy keresztény tanúságtételünk hathatósabb legyen embertestvéreink
és az erkölcsi megújulást igénylő társadalom javára.